Megtanultam, hogy ha valami olyat látok színpadon, ami nem képes formába rendeződni, tartalmát tekintve pedig ellentmond az általam ismert józan észnek, érdemes az egész eseményt természeti jelenségnek tekintenem, mert nem bosszúból hozták azt létre az alkotói. Nem. Az adott helyzetben és most – ennyi telik tőlük. Erővel olvasni nemcsak könyvet lehet, hogy Márait is idézzem, „figyelemmel, kérlelhetetlenül és nagylelkűen” előadásokat is lehet és szükséges „olvasni”, mert azt föl sem tételezzük, hogy ne akartak volna velük mondani valamit. Megesik persze, hogy mint nézőt, folyamatosan elver magától a produkció. Ilyen esetben legyünk gyanúsak magunknak, s minden elvárást félretéve, szenvedéllyel vagy aszkéta tűzzel, de valahogy próbáljuk megérteni, miben van részünk. Határa azért mindennek van. 

 

Horváth János Antalnak a Magvető Caféban bemutatott és általa rendezett egyfelvonásosának két szereplője és sok problémája van. Ha ez lett volna az első alkalom, hogy a szerző művével találkozom, megengedőbb lennék, de mivel ez a negyedik általam ismert darabja, s a négy közül három ugyanazokat a vitára késztető jegyeket viseli, hosszabban kell töprengenem, mi készteti alkotásra, s művei véglegesnek gondolására az író-rendezőt. A művek azt jelzik, hogy a szerzőnek, mint oly sok alkotónak, valószínűleg van egy gyűjtögető „füzete”, amiben évek óta sorakoznak különböző fajsúlyú, jól hangzó idézetek, behívható, szöveges dallamok, megdöbbentő természettudományos tények, sajtóból megismert adatok, de a hétköznapok során elcsípett beszédfordulatok, jól érzékelt vagy félreértett szituációk is. Van aztán ehhez egy szellemi ragasztóműhelye, ahol műveinek alakjai készülnek, ezek vagy afféle lelki kimérák, mint a mostani két hős, vagy fájdalomtól sújtott, vágytól vezérelt, s végül félig megírt figurák. 

 

Jelen esetben egy élte delelőjén billegő, vagy azon épp túljutott férfit látunk, ő Bálint (Gémes Antos), akiről el kellene hinnünk, hogy egyetemi oktató. Ám a szakadozott emberi-színészi jelenlét, a meglehetősen alpári beszédmód és a mesterkélt kapcsolatfelvételi stílus kétségeket támaszt bennünk. Kicsivel, a távoli feleséggel folytatott telefonjaiból tudjuk meg, hogy házas, jön a második gyerek, éppen építkeznek, kell a pénz, de a szakmai babér is jól jön. Az egyetemi tanári szobába lép be egy (talán kreatív írást tanuló?) hallgató, Laura (Hartai Petra), és segítséget kér, mondván, a tanár úr fantasztikus, és ő, egyedül ő tudna segíteni rajta, mert ő nem érti ezeket a borzasztó idegen szavakat, amik csak úgy ömlenek az órán. Az idézett szavak egyetlen kattintással ismerőssé válhatnának, gyanús, hogy a lány hazudik, vagy ha nem, hát földbuta, de inkább gyógyításra váró, súlyosan kóros, ön- és közveszélyes állapotban van. A nagytehetségű Hartai Petra majdnem megbirkózik a lehetetlennel, de sajnos olyanokat kell beszélnie, aminek hallatán fönnakad a szemöldöke a jószándékú nézőnek is. 

 

A továbbiakban azt látjuk, hogy kezdettől „elnevelődött”, rossz állapotban lévő, társadalmilag túlértékelt félértelmiségiek akkurátusan kicsinálják egymást. Körülbelül jár is nekik a büntetés. Ez, mint alaphelyzet, nem lenne rossz, sőt, kéne is nagyon egy ilyesféle kortárs dráma. De itt alig születik érvényes helyzet, s igaz pillanat is kettő, ha akad ebben a szerelemnek tartott, gyászos összegabalyodásban. Amikor aztán a lány – akiről még azt sem lehet mondani, hogy számító kis rüfke, inkább csak egy zavarodott, erőszakos libácska – bejelenti, hogy meghalt az apja, az éppen vajúdó feleségéhez készülő tanár úr térdre omlik, s összeborulnak – menekülő útvonalat keresne a néző. De az nincs. 

 

A szerző, szakaszonként, mikrofonon át zengeti-búgatja Bálintot a szobaszínház mennyezete alatt, azt ábrázolva, hogy miféle hatás produkálására képes e férfi, mikor a topon van. Hallhatjuk, miféle bölcsességeket tart fontosnak Schopenhauertől a szerelem kapcsán, s riadtan gondolunk arra az egyetemre és arra az írói-állami döntnökcsapatra, amely ezt díjakkal méltányolja. A főhőst eléri a vég, egymás fejéhez vágnak még pár üres gonoszságot, s minden megy tovább. 

 

A két alak homályos, de nem úgy, mint az abszurdok figurái, mert azokban gyakran van költészet. Amit saját életükből előhoznak, az vagy igaz, vagy nem. Szinte kár beléjük a fájdalom, ha így élik csak meg. A játékkal szembeni erős hárítást már az első pillanatok létrehozzák. Kutatná az ember, hogy mit is akarnak kifejezni, hisz a drámaírói mesterség alapja az érzetek és/vagy gondolatok célzott beültetése, s e műveletek előkészítése és lecsengetése. Nem lehet nem törődni azzal, hogy a szavak és a figurák mit fejeznek ki. Kifejező, persze, akkor lesz valami vagy valaki, ha következtetéseket enged meg a belső tartalomra vonatkozóan. A jelen esetben megvalósuló dramaturgiai kriksz-kraksz ezt nem teszi lehetővé. 

 

Van egy keskeny lehetőségsáv, egy esetleges szürke-fehér filmes feldolgozás esélye, amikor más eszköztárral rendelkező színészek egy erőskezű rendezővel együtt – miután felét kihúzták a legvadabb hiteltelenségeknek – csavarnak egyet az írói ajánlaton. De ebben a színpadi változatban, s ebben a rendezésben csupán tompa lelkű, tompa agyú figurákként tudnak megmutatkozni a játszók, olyanokként, akik se önmagukat, se a másikat nem érzékelik igazán, csupán valami lusta gerjedelem dönti őket egymás felé. Amennyiben hasonló műveket tehetséges és invazív marketing emel magasra, előfordulhat, hogy indokolatlan mértékben és igen sokan tévesztik össze az eseményt valós színházi akciókkal. 

 

És akkor nincs mit csinálni. Hozzá fogunk szokni. Lesznek, akik majd e művek mellé állnak, mondván, nyugodjunk le, hisz merőben szubjektív dolog az alkotások esztétikai megítélése. Még bonyolultabb egy drámai mű, s főképp egy térben és időben nyújtózkodó folyamat, egy előadás érzékelése. Ha ennek az előadásnak van felvétele, izgalmas tanórák segédeszköze lehet a későbbiekben. Ha a gömbérzékre, időérzékre, nyelvérzékre gondolunk, melyek észrevétele könnyű, ám fejlesztése igencsak bajos, bár nem lehetetlen, talán az esztétikai minőségérzék fejlesztése is megér pár óra kísérletezést. 

 

Azokon a négy féléves tanári továbbképzéseken, ahol módomban volt meghatározni a tananyagot, minden félévben kértem egy huszonöt versből álló, tetszés szerinti, de legalább tíz költőtől válogatott versgyűjteményt, amelynek darabjait kézírással kértem papírra vetni. A szakdiploma idejére volt tehát egy száz versből álló térkép, mely pontosan mutatta, merre jár, azaz, egyáltalán betévedt-e a költészet erdejébe a hallgató. Hallatlan öröm volt találkozni a saját utat járó, minőségi anyagokat gyűjtő társakkal. A munkák értékelése a minősítés nélküli tudomásulvétel volt, legfeljebb – látván a hiányt, vagy az örömök rajzolta ösvényeket – javasoltam szerzőket, további tájékozódásra, s örvendeztem a nem ismert soroknak. Ezek a munkák számomra jól használható, szakmai röntgenfelvételeket jelentettek, s bevallom, segítették is a későbbi tanártársak kiválasztását. 

 

Szükséges, hogy a művészetközvetítés szakemberei rossz és közepes művekkel is megismerkedjenek. Ha szerencséjük volt, s kellő időben, kellő mennyiségben találkoztak igaz művekkel, vagyis megtörtént az érzelmi „rákapatás”, egy részükben elkezd működni egy belső mérce, aminek elég egyszerű a mechanikája. Robert Frost híres meghatározása szerint „A nagy költő verse arról ismerszik meg, hogy első olvasásra megérezzük, gyógyíthatatlan sebet kaptunk.” Vannak persze művek, melyek csak valami vakarózásfélére késztetnek, de ezeket sem szabad lebecsülni, hisz van, aki csak ilyesmivel találkozik, s mégis erőt nyer belőlük.

 

Móra Ferenc ásatásai során az egyik legényre ráomlott az avarkori sír. Miután kiszedték a fiút a rögök alól, Móra megkérdezte: „Nem féltél, te Dönci? – Féltem, féltem, – válaszolt Dönci – de megkapaszkodtam ebbe’ a mekekukába.” – s felmutatott egy a sírban talált, sáros fibulát, amit egész idő alatt szorongatott. Nem verhetünk ki tehát senki kezéből általunk nem eléggé méltányolt műveket. Különösen, ha érzékeljük, hogy nálunk fontosabb az, hisz mások energiát nyernek belőle. Legföljebb mutatunk mellé pár igazán szépet. Csak legyen rá alkalom.

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.