Az örökséghez hasonlóan Schwechtje Mihály színpadi szövegében, rendezésében itt is lenyűgöző, mennyire hétköznapian valóságosnak érződik. Talán azért, mert a szöveg a próbafolyamat improvizációiból indul ki, és nyilván azért is, mert a színészek, akikkel dolgozik, képesek egyszerűen csak létezni az előadásban.

 

Egy vidéki városban járunk, ahol semmi nincs a vadiúj sportcentrumon és a nagy múltú vízilabdán kívül. A cselekmény nagyjából összefoglalható abban, hogy a szigorú napirendből kiszabadult élsportoló fiúk üres hétvégéjükön hívatlanul elmennek egy házibuliba, ahol történik valami, ami miatt a rendőrség nyomozni kezd, azt feltételezve, hogy valaki az egyik lány italába randidrogot – GHB-t, azaz ginát – kevert. De a színpadon mégsem ezt látjuk. 

 

Az előadás nézőpontja a nyomozást vezető rendőr (Martin Márta) narrációja, elmélkedése és az egyik fiú szüleinek hétköznapi élete között váltakozik – vagyis fogalmunk sincs arról, mi történt valójában a házibuliban, és arról sem, hogy mi zajlik Borosék fiának fejében. Ezzel a szülők is így vannak. Attila és Krisztina 25 éve házasok, ők a szerencsések, akik még mindig együtt vannak, mert a tanár Krisztina még mindig jó nő, a vállalkozó iparos Attilának pedig még mindig van libidója. A nő állandó kontroll alatt tartja családjának életmódját, a férfi pedig görcsösen próbál hozzájutni a betevő szexhez. Miközben házasságukat egészen konszolidáltnak tartják, egyikük idegenül feszeng a saját családjában, a másik meg teljes természetességgel asszisztál a gyerek hazugságaihoz.

 

Izsák Lili díszlete szinte az előadás trailere: a színpadon jelen van minden, ami majd egyszer jelentőséget kap. Komplex helyszín ez, amelynek egyes elemei külön kis tereket hoznak létre. Az íróasztalt rendőrkapitánysággá tulajdonképpen csak az teszi, hogy mellette a fémszekrényen ott a rendőrségi matrica. Amikor észrevesszük, hogy az összehajtott fogdarács melletti ágy Ákos szobáját jelenti, már tudjuk, mi várható. A díszlet hangokkal és fényekkel is dolgozik, az uszodát briliáns módon pusztán az atmoszférateremtő háttérzaj és a fodrozódó víztükör fényeinek visszaverődése jeleníti meg, míg a játszótér, utca abból áll, hogy két szülő a nézőtér két felének szélén ülve, meleg fényben beszélget, a távolban pedig gyerekek önfeledt kiabálását halljuk. Az egész színpadot lambéria borítja, középen, fent a magyar címert látjuk.

 

A rendezés nagyon közel akar vinni ehhez a történethez, annyira közel, hogy ehhez a Tesla tere is túl nagynak bizonyul, és a színpad egyes részei az első sorokban ülők miatt nem látszanak rendesen. Eközben mégsem kerülünk elég közel: a szereplők összes fájdalma ellenére jó nézni ezt az előadást, valahogy nem fekszi meg a gyomrot, hiába ez a célja.

 

Borosék nem ellenszenvesek. Török-Illyés Orsolya merev, letisztultan elegáns Krisztina szerepében, amennyire nyilvánvalónak tűnik szellemi fölénye, amennyire áthatja az önérzet, annyira bizarr a kapaszkodása, elfogultsága anyaként, és hogy milyen természetesnek találja azt, hogy férjének a jó üzletekhez le kell hasalnia. A történtek hatására azonban nézőpontja megváltozik, ami eddig csak szükségszerűen kellemetlennek, de normálisnak tűnt számára, most problémaként tűnik fel előtte, a megszokások átértelmezésére sarkallja. Attila alacsony színvonalú megnyilvánulásai ellenére leginkább szerencsétlennek látszik mellette. A családja semmibe veszi, és még a legutóbbi munkáját sem akarják kifizetni (kivitelezőként dolgozik), hacsak vissza nem oszt belőle negyven százalékot. László Zsolt gátlástalanul összeomlik, amikor szembesül fia tettével és saját kudarcával, majd szinte megdicsőül, amikor egy banális gesztusban szülőnek kezdi érezni magát (rántottát főz a családjának reggelire), mintha ezzel képes lenne helyre billenteni az életében felborult rendet.

 

Jani, egykori elég jó vízilabdázó és Ákos edzője nyers humorú, de megnyerő figura első látásra. A család barátja, akitől ciki lenne szívességet kérni most, hogy pozícióba került. Schneider Zoltán alakításában Janinak először minden további nélkül elhisszük, szenved attól, hogy mindenki folyton szívességeket kér tőle. Még az is csak enyhén kínos, hogy négyszemközt a két középkorú férfi az egyikük fiának barátnőjét gusztálgatja. Aztán meglátjuk, hogy egy ennyire korrupt rendszerben barátság és lojalitás sem létezik, csak csókosok vannak.

 

Eleve nem teremnek meg itt az igazán jó vagy legalább ép emberek. Groteszk módon a leginkább bocsánatos még az, ami a fiúk bűneiből konkrétan megjelenik a színpadon telefonbeszélgetésként. A két férfi (két apa) reakciója a meztelen képekre viszont egyenesen gyomorforgató. Ugyan eleinte úgy tűnik, hogy Magdi, a nyomozónő valóban az igazságszolgáltatást tartja szem előtt, de árral szemben úszni ő sem akar. A Gina kisvárosában mindenki ismer mindenkit, és tudja, a másiknak hol van a gyenge pontja, mindenki benne van mindenben, és ezt a mintát örökítik tovább gyerekeikre is. A nyomozónő figurája sem annak a bizonyítéka, hogy nőként is lehetséges önjogon érvényesülni egy olyan patriarchális mikroklímában, mint egy fegyveres testület, hanem azt, hogy még a szexizmusnál is erősebb a belső játékszabályok követésének kényszere. Magdi pedig tudja, mikor kell félrenézni, nem véletlenül jutott ilyen magasra.

 

Egyedül az áldozat nem illik ide. A Billie Eilish-klónnak öltöztetett Hajdu Lujza Bogiként kamaszlányt meghazudtoló integritással bír. A szégyen és a borítékolható kudarc ellenére mégsem enged abból, hogy vallomást és bocsánatkérést követeljen a tettesektől.

 

Nem tudjuk meg, mi történt valójában. A vizeletminta negatív, az osztálytársak beszámolói ellentmondásosak, egyedül az biztos, hogy a fotók Ákos telefonjával készültek. A néző számára mégis van bizonyíték, és ez Nagy Márk. Szinte az egész előadás alatt kiismerhetetlen kamaszt alakít, de a Hajdu Lujzával való közös jelenetükben játéka felér a beismerő vallomással. A pszichés következményeket helyette is megmutatja a díszlet: a fogda ott marad az ágy körül. De tudjuk, hogy ebben a világban nincsenek valódi következmények.

 

Az előadás fókuszában álló vesztesek nem a gyerekek, hanem a szülők. Míg Ákos vízilabdázhat tovább, a szülei státusza, megítélése, akár megélhetése is veszélybe kerül. A legnagyobb veszteség mégsem ez, hanem az addigi normalitás felszakadozása. Biztosak ők sem lehetnek, de már nem hisznek kétségen felül a gyerek ártatlanságában, érzik a saját felelősségüket, de azt mégsem rakják össze, hogy ez az egész egy súlyosabb, kiterjedtebb probléma egyetlen tünete, hiszen ahogy a gyerek is, ők is készen kapták azt, amiben élnek.

 

Moldvai Kiss Andrea Bogi anyjának szerepében összetört és tehetetlen, illedelmesen visszahúzná a lányát is a csendes szégyenkezésbe. De neki legalább van válasza arra a feszítő belső kérdésre, hogy mit kellett volna máshogy csinálniuk – amikor évekkel ezelőtt itt maradtak ebben az otthonos langymelegben.

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.