Pintér Béla: Vérvörös Törtfehér Méregzöld (Szophoklész Oidipusz király című drámája nyomán) / Újpesti Rendezvénytér
2020.10.18.

Mert ha felháborodunk azon, vagy éppen mértéken felül örülünk annak, hogy Orbán Viktort cigánynak nevezik egy szatirikus disztópiában, akkor inkább rasszisták volnánk, mint nem. Ha viszont nem kívánunk rasszisták lenni, vagy annak tűnni, akkor bizony nem kellene megbotránkoznunk vagy ujjonganunk ezen a kényes részleten. Jó kis kelepcét állítottak Pintérék a nézőknek. BAZSÁNYI SÁNDOR KRITIKÁJA.

Kíváncsi vagyok, háborognak-e majd annyira – vagy netán még jobban – Pintér Béla társulatának cigány tárgyú előadásán, mint bő másfél évszázada Arany János 1851-es verses eposzán, A nagyidai cigányokon, amely a szatíra eszközeivel dolgozta fel az 1848–49-es szabadságharc bukásának közösségi traumáját. Miközben például Jókai Mór tíz évvel későbbi regénye, A kőszívű ember fiai még mindig inkább hazafias mesevilággal andalította a kőszívű ember nosztalgikus búsongásra hajló fiait és unokáit (történetesen a lehetséges közösségi jólétet biztosító kiegyezés kapujában). És míg a Jókai-regényből nagy sikerű játékfilm készült a Kádár-rendszer első teljes évtizedének zenitjén, addig az Arany-féle játékosság jóval szűkebb hatáskörű párhuzamára bukkanhattunk az ezredforduló tájékán Márton László Testvériség című regénytrilógiájában, amely ironikus magyarságkritikai hevülettel megköltötte a nagyidai Ilosfai Selymes Péter elveszett cigány eposzának, a Tzingáriásznak a részleteit…

Fodor Annamáris, Pintér Béla
Fodor Annamáris, Pintér Béla
És hadd vegyem most kölcsön ezt a kiagyaltan archaizáló műcímet az Újpesti Rendezvénytérben bemutatott darab kapcsán, amelynek története ugyanitt játszódik két évszázaddal később („az Újpesti Rendezvénytér kétszázéves lépcsői/mozgólépcsői előtt”), és amely cigány dialektusban újrahangolja Oidipusz évezredekkel korábban játszódó sorstragédiáját. És noha a munkacím (Cigány Oidipusz) nekem jobban tetszik, mint a magyar zászló színeinek cigányosított mutánsát jelölő végleges (Vérvörös Törtfehér Méregzöld), mégsem tudom nem elfogadni a dramaturgiai megfontolásból következő tényt: a társulat visszavonja Oidipusz tragédiáját, vagyis megfoszt minket a nekünk egyébként alanyi jogon járó színházi katarzistól, ámde cserében fergeteges szatírát kapunk jelenünk társadalmi-politikai állagáról. A Szophoklész-darab tükrösen párhuzamos szereplői közül például nem lesz öngyilkos a királynő Iokasztének megfelelő kormányzóelnökúr, Köteles Lábán Leonárdó (Pintér Béla), de nem tolja ki a saját szemét az Oidipusz helyi értékét elfoglaló Lábán Köteles Chiara (Roszik Hella) sem – noha a háttértörténetben ez utóbbi tényleg megöli az anyját, a Laiosz királlyal rokonítható Sztojka Szvetlánát (Fodor Annamária). A véres vég helyett a vérfertőző apa–lány házaspár a cigánytévé háttérben kinagyított képernyőjén nyilatkozik álszent tompasággal a járványt átvészelő lakosságnak, míg az előtérben a történetet beindító egykori összetűzést látjuk az egykori Sztojka Szvetlána és a fiatal Köteles Lábán Leonárdó között. (A díszlettervező Tamás Gábor a kivetítésekkel sikeresen megoldotta – miként az Anyaszemefénye esetében is – a nagyméretű színházi tér szakmai feladványát.) Akik pedig a tragikus élétől megfosztott dráma legvégén, a tragédiapótlékról gondoskodó dramaturgiai szellemesség jegyében meghalnak (a hivatalos verzió szerint a járvány utolsó áldozataiként): az egykori gyerekcserében érintett dr. Slamovits Szilárd (Enyedi Éva) és a járványbiztos dr. Kalányos Anna (Fodor Annamária).

Pintér Béla
Pintér Béla
A 2200 után játszódó, erősen áthallásos disztópia vadul halmozza, színházi eszközökkel tematizálja és brutalizálja a magyarországi fehérbőrű kisebbség és az őket „túlszülő” cigány többség közötti feszültségből fakadó – úgymond – ügyeket. Tényleg van itt szó mindenről, ami húsába vághat azoknak, akik valamennyire is érzékelik maguk körül a túlrajzolt Vérvörös Törtfehér Méregzöld nem kevésbé túlrajzolt pirosfehérzöld visszáját, a kritikai ábrázolásért kiáltó hiper-hungaro-realitásunkat: a mindenféle (szociális, felekezeti, politikai, etnikai, életkori, szexuális…) kisebbség szempontjait gátlástalanul felülíró, a nem éppen kifinomult, ámde annál hatékonyabb emberkezelési technológiák segítségével befolyásolt többségre hivatkozó hatalomgyakorlók jóvoltából egyre torzabb magyar valóságot. (Az más kérdés, hogy a hatalom által képviselni mondott többség: olyan ideologikus fikció, amely valójában, ha közelebbről nézzük, csupa-csupa tarkabarka kisebbségből áll.) Ha csak a darab körüli kulturális térben visszhangot verő hívószavakat vesszük: nemzeti bezárkózás; áldemokratikus autokrácia; atavisztikus rasszizmus; hiperaktív homofóbia… Vagy az aktuális töltetű ötleteket és poénokat: Nemzeti Dikh Televízió; Dankó Pista Nemzetközi Repülőtér; Rátóti Zoltán Nemzeti Sportaréna; Szacidesz és Mazsicihisz; pannonhalmi katoliknyákok… Hozzá még az antik tragédia és a kortárs színmű közötti cserebomlás részletkülönbségei: thébai dögvész helyett világvírus; egészségügyi maszkok helyett hieratikus álarcok (Benedek Mari jelmeztervező jóvoltából); kopár boiótiai táj helyett elsivatagosodott Rábaköz; korinthoszi és delphoi kapcsolatok helyett orosz befolyás és amszterdami melegkultúra; népgyűlés helyett sajtótájékoztató…

Enyedi Éva. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Enyedi Éva. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
A jó érzékkel kiszámított ritmika (erről a szerző Pintér és a dramaturg Enyedi Éva gondoskodnak) és a remek színészi alakítások (Bereményi Géza és Cseh Tamás fordulatával dicsérve az új társulati tagokat, Fodor Annamáriát és Jankovics Pétert: „ifjú kollégáink beilleszkedtek”) mellett, az előadás legfőbb értéke: a pofátlan politikai inkorrektség. Ami egyáltalán nem öncélú, és a legkevésbé sem művészetidegen. Társadalmi szempontból: ránk fér. Esztétikai szempontból meg: ez a lényeg. A színházé. Egyáltalán a művészeté. Az inzultálás. A basztatás. Hogy senki ne érezze kényelmesen magát a nézőtéri székében. Hacsak nem dugja a fejét struccként a motorikus röhögés kellemesen langyos homokágyába. Hiszen az esetleges mentális kényelmetlenségeket, mint Pintéréknél mindig, úgy most is ellensúlyozza az előadás elemi humora. És hát sajnos, vagy nem sajnos, ez is az egyik jellemző nézői viselkedésforma a Pintér-előadásokon: a szórakoztatóipari körülmények közé illő (a Szeszélyes évszakokon vagy annak valamilyen újabb változatán begyakorolt, betokosodott) röhögés kényszere. Mondjuk a cigányosan beszélő színészek által alakított cigányokon. Rosszabb esetben, alpári fokozatban, úgy általában a cigányokon. (Bár ez utóbbi, bízom, sőt biztos vagyok benne, fehérhollóritkaságú lehet Pintérék szubkulturális nézői holdudvarában.) Megítélésem szerint a társulati tagok, minden inkorrekt harsányságukkal együtt, azért érzékenyen ügyelnek az arányokra. Hogy például ne cigánykodják túl az imitált cigánybeszédet (a határon billegni csupán a Mága Zinedint alakító Szabó Zoltánt érzékeltem, de talán így volt jó, ott is kellett billegni valakinek).

Az előadás talán legkényesebb pontja, bizonyos szempontból harsányságában is rejtett középpontja, amikor a két évtizede hatalmat gyakorló kormányzóelnökúr bőszen elpanaszolja, miként hamisították a múltat az egykori fehérbőrű többség történészei azzal, hogy letagadták a legnagyobb történelmi alakok cigány származását, Bethlen Gáborét, Kossuth Lajosét, Petőfi Sándorét és – Orbán Viktorét. Mire a fehérbőrű kisebbséget képviselő rendőralezredes, Terézi Asztrid (Takács Géza) térdre roskadva felkiált: „Orbán Viktor nem volt cigány!” És itt nem az a lényeg, hogy egy színházi előadás során lecigányozzák Magyarország jelenlegi miniszterelnökének fiktív megfelelőjét, hanem az, hogy miként használjuk a cigány szót, mennyire tekintjük szitokszónak. Hogy miként tekintünk a cigányokra, cigány honfitársainkra. Mert ha felháborodunk azon, vagy éppen mértéken felül örülünk annak, hogy Orbán Viktort cigánynak nevezik egy szatirikus disztópiában, akkor inkább rasszisták volnánk, mint nem. Ha viszont nem kívánunk rasszisták lenni, vagy annak tűnni, akkor bizony nem kellene megbotránkoznunk vagy ujjonganunk ezen a kényes részleten. Jó kis kelepcét állítottak Pintérék a nézőknek. Igazi emberpróbáló feladat, remek ön- és országismereti feladvány.

Pintér és társulata azzal a döntéssel, hogy a harsány szatíra jegyében megfosztanak minket az Oidipusz-történet tragikus léptékétől, egyúttal fel is hívják a figyelmünket az országunkban tragikusan felgyorsuló torzulásfolyamatokra.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található