Beszélgetés Stefan Kaegivel a Nachlass című előadásról
2020.10.13.

Stefan Kaegi, a Rimini Protokoll rendezője nyolc svájci ember saját, megtervezett halálához való viszonyát dolgozza fel Nachlass (Hagyaték) című munkájában. A világszerte nagy sikerrel bemutatott produkció október 15-től látható-átélhető a Trafóban. NÉDER PANNI INTERJÚJA.

Revizor: Honnan jött a Nachlass (Hagyaték) ötlete? És minek neveznéd? Dokumentarista előadás? Immerzív installáció? 
 
Stefan Kaegi: Hivatalosan ez utóbbi, de számomra nyolc különálló színdarab. Az alcíme Pièces sans personnes – franciául a „pièce” szó jelentése darab, emellett szoba is. Darabok/szobák emberek nélkül. A szereplők fellépnek, bár nem testi valójukban. Halálukat (vagy annak előkészítését) követően is jelen vannak, kapcsolatba lépnek a nézőkkel. Svájcban a halál témája több okból kifolyólag is speciális. Az egészségügy hatalmas fejlődésen ment keresztül, az emberek várható élettartama nagyon magas, és néhány európai ország mellett Svájc is törvényesítette az eutanázia jogát. (Míg Hollandiában, Belgiumban és Luxemburgban aktív eutanázia él, Svájcban csak gyógyíthatatlan betegség esetén alkalmazható. – a szerző megj.) Ha már az emberiség ennyit fejlődött, hogy rendkívül sokáig élhetünk, miért ne dönthetnénk a gyermekvállaláshoz hasonlóan a halálunk idejéről? Mindez a mai napig tabutéma, éppen emiatt fontos beszélnünk róla.
 
R: Hogyan választottad ki a szereplőket?  
 
SK: Nagyjából hetven emberrel találkoztam. Köztük sok idősebb nővel, akik korábban már túléltek egy rákot és nagy igényük volt a kommunikációra. Általánosan elmondható, hogy mély frusztrációban éltek olyan férfiak mellett, akikre túl sok időt áldoztak. Ez az a generáció, amelyik hamar házasodott, mert muszáj volt, aztán nem mertek elválni. A dramaturgiai háló megszövése volt a legnagyobb feladat, igyekeztünk a legkülönbözőbb embereket összeválogatni. Így került az isztambuli szereplő a képletbe, aki a halála után mindenképp haza akarta szállíttatni a holttestét. Akartunk egy tudóst is. Számos ember hal meg idő előtt balesetekben, erről beszéltünk a wingsuit (szárnyasruha-repülés) nevű extrémsportot űző férfival. Több interjúalany visszamondta a közös munkát, emiatt sokat sakkoztunk a végső összeállítással. Minden résztvevő kapcsolódik Svájchoz, a halál e furcsa és figyelemreméltó helyéhez. Az ország eléggé ellentmondásos: egyszerre él az emberek fejében valami idilli kép róla, közben virágzik a drogpiac, a halálhoz való hozzáállás pedig pragmatikus és romantikamentes. 
 
Stefan Kaegi
Stefan Kaegi
R: A nézők nyolc rendkívül különböző teret járnak végig. Ezek formája milyen esztétika, alkotóelv mentén alakult ki? 
 
SK: Dominic Huber látványtervezővel sokat beszélgettünk a résztvevőkkel erről is. Mindenkinek jár egy szoba, ami nem temető, hiszen a temetők ma már inkább anakronisztikus gyűjtőhelyek. Gravírozott kőlapok jelzik a halottak helyét. Fontos volt, hogy miképpen tudjuk ezt személyessé tenni és modernizálni. A Facebookon sokkal több emlék marad fenn egy emberről, mint a szürke kőtáblákon. Egy hordozható temetőt szerettünk volna, amely közben nem kizárólag a szereplők emlékműve. Ők nem hírességek, akiknek mauzóleumot emelsz. A Nachlass tere tulajdonképpen egy emlékmű a halál számára. Formai tekintetben mégis absztrakt, mert bár a szereplők valamely szempontból specifikusak, nézőként inkább gondolunk a szüleinkre és saját halálunkra. Vagy arra, mi vajon döntenénk-e az önkéntes távozás mellett. Sokan minden áron meghosszabbítanák az életüket, amelynek várható ideje az elmúlt száz évben Európa számos helyén megduplázódott. Ez lesz a tendencia? Mi lesz száz év múlva, kétszáz évig élünk majd? Mennyire van annak értelme? 
 
R: Volt olyan szereplő, aki meghalt a munka közben? 
 
Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
SK: Akkor még nem. A premier idején egy szereplő már nem élt, és az utóbbi években még nagyjából öten haltak meg a nyolcból. Nagyon intenzíven dolgoztunk együtt, Nadine Gros-szal, teljes napokat töltöttünk együtt. Ő tudta az utolsó interjú idején, hogy öt nap múlva meg fog halni, ez fajsúlyos élmény volt. A fiával is találkoztam, mert a következő generációval is fontos beszélgetni arról, mi marad a szüleikből, és hogy ez az előadás ki tudja, hány évig fog úgy futni, hogy a szereplők már nem élnek. 
  
R: Az extrém sportoló férfi él még? 
 
SK: Ezt őszintén szólva nem tudom, párszor írtunk egymásnak, de szerintem hallottam volna a haláláról. Ezt most meg is nézem. (keresgél a neten a videóbeszélgetésünk alatt) Nagyon meg lennék lepve, ha meghalt volna, de nem találok róla semmit.
 
R: Számomra ő volt az egyetlen kakukktojás. Nem beteg, nem idős, és nem döntött a halál mellett - sőt, élhet még akár negyven évet is. A tevékenysége persze kockázatos, és bármikor meghalhatunk váratlanul is, erről szólt a jelenléte? Némileg kilógott a sorból. 
 
SK: Igen, ez teljesen jogos. Számomra nehéz vele azonosulni az extrémsport miatt, azt is gondolhatnád, micsoda egoista ember, hogy ilyen lehetőségeket keres magának. Sok fotót találok róla, de fogalmam sincs, mikori az utolsó bejegyzése. Nagyon fura, lehet, hogy egyszerűen abbahagyta az ugrást? Nem tudom. 
 
R: A szereplők találkoztak egymással a munka alatt, illetve jelen voltak a bemutatón? 
 

SK: Nem együtt dolgoztunk, nem társulatról van szó. A nyolc nagyon különböző ember kapcsán nyolc nagyon különböző víziónk volt arról, hogy milyen módon jelennek majd meg. A kontrasztok érdekeltek, nem az összejátszás. A szereplők egy része a főpróbára jött el, szerintem a premier nagyon furcsa élmény lett volna, tudatosan el akartuk kerülni, hogy másokkal találkozzanak a saját tereikben és történeteikben.
 
R: Milyen volt a munka érzelmi szempontból? A Rimini Protokoll dokumentarista projektjei alapvetően társadalmi-politikai témákat érintenek, és bár ez alól a Nachlass sem kivétel, mégis jobban hat az ember szívére. 
 
SK: Nézői szempontból abszolút igaz a meglátás. Viszont a halál kevésbé érzelmes téma az idős embereknél, akik nem feltétlenül szomorúak az elmúlás miatt, mivel ez számukra természetes. De visszanézni, szembesülni mások vagy akár a haldokló saját szomorúságával, nagytakarítást végezni, elszámolni a magánnyal – ezek keményebb témák. Én nem ismertem a résztvevőket, nem kötődtem hozzájuk, ezért számukra megkönnyebbülés volt, hogy a saját halálukat bűntudat nélkül tematizálhatták. Ez a rokonokkal éppen az érzelmek miatt sokkal nehezebb, én viszont alkotói érdeklődéssel közelítettem feléjük. 
 
R: Nem vagyok a legpártatlanabb kérdező, mert már gyerekkoromban múmia- és temetőrajongó voltam, és a Nachlasst nem találtam deprimálónak, sőt. Mégis elképzelhetőnek tartom, hogy sokan félnek elmenni a téma nehézsége miatt. Tudsz a jövőbeli nézőknek valami támogatót mondani? Hogyan vezethet vissza az előadás az életbe, mik a pozitív hatásai? 
 
A képek forrása: Trafó
A képek forrása: Trafó
SK: Sokan tartják nagyon humorosnak, és ez igaz is. A stuttgarti bankárpáros tiszta Muppet show, abszolút lehet nevetni is. Az előadás egyben az élet portréja: érdekes, izgalmas embereket ismerünk meg, akik elég bátrak voltak, hogy szembenézzenek a halállal. Ezt a motívumot mindenképp elvihetik magukkal a nézők. Számos interjúalany döntött úgy, hogy nem akar napokon át gondolkodni és diskurálni erről, de ez a nyolc ember bátran belement a saját történeteibe. És a halál témája nem kizárólag terhes. A Nachlass rituálé is egyben. Adott egy családnyi méretű csoport. Bemennek egy szobába, közösen néznek valamit és az emlékei által tovább élő emberre gondolnak. Ezt szépnek találom. 
 
R: A saját halálodhoz való viszonyod megváltozott a munka kapcsán? 
 
SK: Nincs végrendeletem és gyerekeim sem, ez talán akkor tud fontosabbá válni. De a Nachlass valamilyen értelemben a saját művészi hagyatékom is. A kérdés relevanciája nem hiszem, hogy csökkenne, és ez olyan munka, amely túlélhet engem is. Egyébként jó is, hogy beszélünk róla, ez még felvet pár szervezési kérdést a jövőre nézve!
 
Szerző: Néder Panni