Katona József: Bánk bán / Pécsi Nemzeti Színház
2020.10.12.

A vesszőkön és a hangsúlyokon sok minden múlik, ezt régóta tudjuk: „a pécsi Bánk bánt megnézni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem”. OROSZLÁN ANIKÓ KRITIKÁJA.

Az iskolában egy ideje dilemma, hogy a klasszikus szövegek tanításakor, a róluk való diskurzus alkalmával probléma- vagy szövegközpontú megközelítést alkalmazzunk-e. Nem meglepő, hogy a gyakorlatban az előbbi áll nyerésre, hiszen Vörösmarty vagy Madách szövegeit, esetleg a romantika korában készült Shakespeare-fordításokat nehéz érthetővé és ezáltal befogadhatóvá tenni a fiatalabb korosztálynak. Ez fájó pont, ám a gyakorlatban nagyon nehéz bármit is kezdeni a helyzettel. Bár a tankönyvek/szöveggyűjtemények rendre a „régi” szövegváltozatokat tartalmazzák, élelmes (és maguknak jót akaró) magyartanárok megoldásként gyakran használják (sokszorosítják, osztják meg) az újabb szövegváltozatokat, fordításokat.
 
Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.
A Pécsi Nemzeti Színház új Bánk bán bemutatójának nem titkolt szándéka, hogy a szöveg újfajta megközelítését adja. Ez önmagában dicséretes törekvés, a bemutató környékén mégis nagy felháborodást váltott ki a színház nyilatkozata, amelyben gyakorlatilag előre elnézést kér a megváltoztatott szövegkönyv és az „eltérő tartalmú és mondanivalójú feldolgozás” miatt. A poszt alatt kialakult kommentháborúnak két tanulsága van, amiből mindjárt kinő egy harmadik is. Egyrészt az (eredeti és klasszikus) szöveg abszolút elsőbbséget élvez még úgy is, ha azt a szélesebb olvasóközönség csakis felszínes középiskolai tanulmányaiból ismeri. Másrészt a klasszikusok átírásáról, aktualizálásáról, modernizálásáról hallva a hagyományos értékeket féltő polgár máris leginkább a fiatal nézőgenerációkért kezd el aggódni, hiszen szerinte a színház feladata a klasszikusok méltó átörökítése lenne. Mindez pedig azt jelzi, hogy a hazai kőszínházi hagyományban még mindig kevéssé elfogadott az a tény, hogy a színházi előadás nem szükségszerűen a leírt dráma hű tolmácsolása. (Megjegyzem, ez sajnos az irodalomtanításban is gyakran így van, nem hiába hívta fel a fenti színházi közlemény külön a tanárok figyelmét arra, hogy az előadásban nem a tananyag köszön vissza.)
 
A Vilmos Noémi rendezte előadás színlapja egyébként becsületesen megjelöli, hogy átdolgozásról van szó, amelynek szövegkönyve Nádasdy Ádámújrafordítását” használja. Törley-Havas Sára dramaturg ezen kívül sok más textuális referenciát is a műbe ágyaz: vélhetően improvizációkat, közéleti szófordulatokat, mai alternatív és popslágerek szövegeit. A regiszter ismerős, az eredeti történet cselekményszálai, fordulópontjai jól követhetők. Ezek miatt is tűnhet úgy, hogy az előadás elsődleges célközönsége a fiatalság, amit az ismertető is alátámaszt: mit kezdjünk manapság a magyar dráma- és színháztörténet talán leghazafiasabb darabjával, ha még a szöveget sem értjük? És hogyan kelthetne bennünk hazafias érzést egy időben ennyire távoli történet? 
 
Urbán Tibor és Götz Attila
Urbán Tibor és Götz Attila
Figyelemreméltó, hogy az előjátékban (előversengés) nem Ottót és Biberachot látjuk, hanem, ahogy Myska bán (Stenczer Béla) a fiát, az udvarnál épp szolgálatba lépni készülő Solomot (Arató Ármin) instruálja az illendő és engedelmes viselkedésről. A történet kontextusa tehát a hatalomhoz való viszony, amit a tűrés és a hallgatás jellemez. „Tűrj békességgel”, mondja később Bánk Tiborcnak; ez a mondat az előadás egészében is jelentést kap, hiszen majd minden szereplő a saját jól felfogott érdekében kushadva igyekszik alkalmazkodni a hatalomhoz. Vilmos Noémiék előadása voltaképpen erről szól; és végül elég zavarba ejtő élmény azt látni, ahogy ez a kritikus álláspont kibontakozik. 
 
A dramaturgia egyébként megőrizte a főbb konfliktusokat, minden ismert cselekményelem a helyén, a terjedelem mégis rövid, a tempó gyorsnak tűnik. 2 óra 15 perc (egy szünettel) elég arra, hogy az államgépezet és a (látszólagos) családi idill is megroppanjon. Az előadásnak nincsenek nyugvópontjai, minden nagyon hirtelen következik be, emiatt pedig a drámai fordulópontokat elkapkodottnak érezzük. Érdekes kérdés, hogy vajon ez az eredetileg fajsúlyos és nehéz politikai és szerelmi tragédia mitől válik ennyire felszínessé Vilmos Noémi rendezésében. Nem érezzük ugyanis drámának sem Bánk személyes tragédiáját, sem Melinda meggyalázását, Peturék összeesküvése vagy Gertrudis zsarnok viselkedése sem hatol a zsigerekig, ami — nem feltétlenül az eredeti koncepció miatt — azért hagy némi hiányérzetet. Ennek oka talán a könnyen befogadhatóvá tett szöveg, talán a szerepértelmezések. Nem mintha Katona tragédiájának bármelyik szereplőjével könnyű lenne azonosulni, ám itt az együttérzés, a szimpátia teljesen kizárt. 
 
Herczeg Adrienn
Herczeg Adrienn
Gertrudis (Herczeg Adrienn) erőszakos és közönséges némber, aki csak a népszerűségre hajt; Bánk (Bera Márk), mindenki reménysége, csak egy feltörekvő, újgazdag ficsúr, akinek inkább az udvar kegye fontos; Petur (Bergendi Barnabás) erőszakos, forrófejű suhanc; Tiborc (Széll Horváth Lajos) szakadt hajléktalan; Melinda (Vlasits Barbara) pedig az udvarba kényszerített és magára hagyott feleség, akinek csupán az a funkciója, hogy a kéjenc, tenyérbemászó, gyáva (és meglehetősen irritáló) Ottó (Götz Attila) kéjvágyát kiszolgálja. Mivel a főszereplők egytől egyig karikatúraszerűek, visszataszítóak és/vagy szánalmasak, nem alakul ki valódi drámai feszültség még úgy sem, hogy néhány fontos monológnál és jelenetnél (Tiborc, Bánk, az előadás végén Simon, valamint a gyilkossági jelenet, Bánk vallomása) mintha az elgondolkodtatás és a katarzis kiváltása lett volna a cél. A gegek és az aktualizáló utalások — Bánk „vidékfejlesztési körúton” van, a békétlenek a „szabad ország, szabad magyarok” szlogent skandálják, stb. — teljesen elvonják erről a figyelmet. 
 
A tragédia és a tragikus hős fogalmát tehát nem ezen az előadáson keresztül fogjuk megérteni vagy megtanítani, az biztos. Mindez persze akár jelentést is kaphat, hiszen a „remény színházának” hiába is fontos alapmotívuma ez, a klasszikus értelemben vett tragikus hősök ma már nem léteznek. Másrészt valóban, egy hatalomittas társadalmi közegben kit érdekelnek a józan, őszinte hangok és a mélyen szántó gondolatok? Bánk végül csak azért hívja be Tiborcot és hallgatja meg a panaszát, mert nem kíváncsi Melinda magyarázkodására a hálószobában, Petur és a lázadók szervezkedése inkább nevetséges fejetlenség, felesége halálhírére Bánk szeme se rebben, ahogy Endre sem siratja meg a cserbenhagyott magyar nemzetet, de Gertudist és Bánkot sem. 
 
Bera Márk. Fotók: Mihály László
Bera Márk. Fotók: Mihály László
Az előadás tehát egyszerre dekanonizálja magát a szöveget és a Bánk bán műfaji jellegét (vö. hazafias politikai és szerelmi tragédia) is. Hiába a csodás, nemzeti-történelmi festményt formázó díszlet (Bagossy Levente munkája) II. Endre dicső népvezér portréjával a fókuszban, azon mindig rést ütnek az egyes szereplők, akiket nem a haza sorsa foglalkoztat, hanem a többiek hatalomhoz való viszonyulása. Az előadás alcíme („hazafiság-kereső tragédia”) telitalálat és kissé félrevezető is egyben; itt ugyanis egyik szereplő haza iránti érzelmei sem derülnek ki igazán. Petur csak legyint, amikor lekésik Gertrudis meggyilkolásáról, az elkövetett bűnöket a közmegítélés és a hatalom is elmismásolja. Ez a lelepleződés az előadás végén, Gertrudis (talán kissé hosszúra nyúlt) temetési jelenetében kulminál, ahol az amúgy mellékszereplő Simon (Józsa Richárd) mondja ki a lényeget: az ember tényleg csak élni akarna csendesen a birodalom egy kis szegletében, de bármit is tesz, azt valakik mindig (politikai) állásfoglalásnak fogják minősíteni. Apolitikusnak lenni tehát nem lehetséges, a gépezet mindenkit bedarál. 
 
Ezen a ponton juthat újra eszünkbe a színház fent idézett közleménye és az annak nyomán kialakult álvita. A szerző és a szöveg (vélt vagy valós) „megszentségtelenítése” helyett nem lenne-e értelmesebb arról párbeszédet folytatni, hogy miért ennyire problematikus a politikus magatartás és a hazafiság mibenlétének megfogalmazása manapság? Ezek a fogalmak egyrészt elhasználódtak, devalválódtak, kisajátították őket; másrészt tény, hogy már nem azok a kulturális jelölőik, mint régen. „Nyelvében él”, szokták mondani; talán ezért is a nagy felháborodás, amikor trágár szavak (jelen esetben tényleg csak néhány) vegyülnek a klasszikus (irodalmi) szövegekbe. El kell azonban fogadni, hogy létezik egy olyan generáció, akiknek a valahová tartozást már nem a Bánk bán, hanem teljesen másfajta szövegek jelentik. Ezért is van hatalmas jelentősége az előadásban a zenének (Baksa Péter, Bánky Géza, Bogárdi Alíz, Nemes Gábor "Kölyök"). Ez a másik médium, a feldolgozott slágerek (Kaukázus, Hiperkarma, Oláh Ibolya, Kollár-Klemencz László, stb.), úgy tűnik, ugyanolyan alkalmasak arra, hogy megfogalmazzák a közösségi érzést, mint egy nemzeti dráma szövege. A minőségről vagy a tartalomról — a színpadra állítás egészét tekintve is — lehet persze vitatkozni, de az nem kérdés, hogy Vilmos Noémiék előadása fontos témát jár körül: mit kezdjünk a hazafisággal és a politikával, és hogyan beszéljünk erről az utánunk következő generációnak. Egy biztos: erőszakkal nem megy.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.