A magyar hanglemez kerek évszázada, melynek – nyilvánvalóan viszonylagos – kezdőpontjául az Első Magyar Hanglemezgyár cégbejegyzésének hazánk mindahány vármegyéjében megejtett jóváhagyása szolgált, nemcsak méltó a megemlékezésre, de meg is hálálja a tisztelgő utókor figyelmét. Az a tudott, bár valós méreteiben aligha sejtett zenei (és persze korántsem csak zenei) kincsestár ugyanis, ami részleteiben feltárul a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum emeleti kiállítótermében bóklászó jegytulajdonos előtt, a történeti ismeretszerzés és esztétikai töltekezés nemes célját éppúgy fényesen szolgálja, akár a látogató kedélyének felderítését. S ezért még az olyasféle hiányosságok vagy problémák felemlítése sem öltheti a komolyabb korholás formáját, mint az, hogy a cég– és műfajközpontú kiállítás nem tárgyalja a hanglemez tömeges elterjedésének (utóbb a rádióval párhuzamosan kifejtett) társadalmi hatását, hogy a tárlatlátogatás élvezeti értékét fokozni hivatott fejhallgató működése némiképp szeszélyes, s hogy az informatív kísérőszövegek nem ejtenek szót a magyar lemezgyártás legendás, s egyúttal félt/nagyra becsült/gyűlölt alakjáról, Erdős Péterről.
Ám mit számít mindez, ha itt sorakozik az iparág kultúrhéroszán, az Első Magyart gründoló Pete Csongoron kezdve, az összes jelentős firma és tulajdonosa: Sternberg Ármin és a Lindström, a Pátria és a Radiola, sőt még Nipper is, a His Master’s Voice elmaradhatatlan embléma–foxija. De itt találjuk a Pinkász, az első honvédtüzér lemezét, s természetesen Fráter Lóránd magyar nótáit és Szamosi Elza operafelvételeinek címkéit. S miközben a korai lemezgyártás egyik királynőjének, Fedák Zsazsának dedikált fotográfiáit, kedves számainak kottáit és slágercímeit szemrevételezzük, fülünkbe a kövér komikusok elseje, Gyafi, azaz Gyárfás Dezső döngi magánszámát az első világháborús Budapest telefonmizériáiról.
S ahogy haladunk a kiállítás kronológiai nyomvonalán, felbukkannak a korai dzsesszfelvételek, a Mocsányi–Lakos duó és Chappy fényképei, Márkus Alfréd vagy épp Rozsnyai Sándor (“Mister Arizona“) dalai. A lemezkiadás volumene ekkortájt, azaz a harmincas évekre jócskán megnőtt, s a gramofon (vagy amiként a korabeli magyar filmekben mondták volt: a “grámofón”) minden polgári háztartásba befészkelte magát. Hasztalan dörömbölt át a falon a snájdig Jávor Pál, Tolnay Klári egyre csak nyűtte az Egy csók és más semmit, s mire lejárt volna e lemez, már meg is érkezett a búgóhangú Karády Katalin, aki azután még a hetvenes–nyolcvanas években is az Ecseri piac lemezrészlegének listavezetőjeként tündökölt. Igaz, közben fel-, majd lefutottak a tömegdalok (melyek közül a Dreher kollektíváját tervtúlteljesítésre serkentő kompozíciót meg is hallgathattuk), valamint a szakosított propaganda felvételek, az Állami Szabóságok vagy a Vegyianyag Nagykereskedelmi Vállalatok számára összeszerzett kiadványok. A fejhallgatóból a Van egy kis Csepelem hallik, s mi ezalatt Kazal László ötvenes évekbeli művészi termékenységén ámulunk, hisz az Tíz perc az nagy idő, Elemér mellett felfedezzük az eddig nem ismert Három hónap nagy idő című számot, mely ugyancsak az ő hangján lenghette be egykoron az üzemcsarnokokat és falusi sétatereket.
|
S amint Horváth Tivadar is hiába ült rá a Párizsban szép a nyár őrülésig unt lemezére, úgy a lemezgyártás egésze is feltartóztathatatlannak bizonyult az elkövetkező évtizedekben. Ezt bizonyítják a kiállított aranylemezek, s a Hungaroton Kádár–kori szárnyalását a példányszámok mellett a gazdagodó műfaji kínálat is igazolja. A kiállítás ritka politika– és társadalomtörténeti utalásainak egyikéből pedig arról értesülünk, hogy amikor a Hungaroton 1986–ban lehetőséget teremtett a bérpréselésre, vagyis szabad kapacitását magánvállalkozások, magánosok igényeinek engedte át, ezzel rést ütött az államszocializmus egyik fontos monopóliumán. Innen aztán már csak egy ugrás volt a szabadpiaci verseny újjáéledése, s ilyesformán az elmúlt két évtizedben több ezer cég és magánszemély próbálta megvetni a lábát a lemezgyártás és –kiadás terepén. A túlnyomó többséget mindazonáltal felőrölte a piac megannyi viszontagsága, s a szerzői jogok semmibe vételének abúzus esetei, a hamisítások és kalózletöltések, a riasztóan alacsony példányszámok a második évszázad kezdetét is fenyegetően beárnyékolják. Ám e derűs kiállítás feledteti a gondokat, s mi sem tudunk jobbat tanácsolni, mint Karády Katalin, aki imígyen énekelt lemezeinek egyikén: “Jó a rosszat elfeledni, / Jó a szívnek álmodozni, / És csodákban hinni izgató.”
A kiállítás megtekinthető 2009. február 8-ig.