Roskó Gábor: Megtiszteltetés, hogy az én kiállításommal nyílt meg az acb Galéria új kiállítótere, az Attachment. Neutrális, tiszta; építészeti elemek – kiszögellések, mélyedések – nélküli, ablaktalan tér, csak maguk a szép fehér falak. Kevés ilyen kiállítóhely van, örültem neki.

Revizor: Látott valaha élőben barlangi gőtét?

RG: Nem emlékszem, hogy láttam volna. Inkább csak filmen és fotón.

Roskó Gábor: Áldatlan állapot

R: Mitől lett annyira vonzó az ön számára, hogy a legújabb képsorozata főszereplőjévé tette?

RG: Élnek ezek a gőték ott lenn a sötétben, de nem ütköznek össze, nem bántják egymást, a bőrükkel érzékelik a rezgéseket. Ráadásul kívül hordják a kopoltyújúkat (sőt tüdejük is van), ami eleve feltételez egy magas fokú érzékenységet. Ilyenek miatt támadt az a gondolatom, hogy ezek az állatok az együtt-létezésnek azt a formáját testesítik meg, amihez hasonlót jó lenne, ha mi, emberek is többet gyakorolnánk. Persze mindez inkább allegória, játék.

R: És milyen történetet mesél el velük? Mi itt a narratíva? Menjünk végig, ha lehet, a terem négy falát elfoglaló képeken, kezdve a bejárattal szemben, középen, ahol mintegy kiemelt helyen, a Dávid király utolsó zsoltára című kép látható. A vérvörösben úszó ábrázoláson Dávid király a karjaiban tart egy aránytalanul nagy méretű gőtét, magasba emelve annak a halvány testét, óvatosan fogva a kopoltyúi miatt… Mi ez? Mi történik itt?

RG: Ez itt egy siratás, és… egy nagyon személyes történet van mögötte. Tavaly meghalt a gyerekem… Erről nem is akarok többet mondani. Gyász. Így próbáltam, ilyen formában, már amit lehet belőle, feldolgozni. Ha egyáltalán ez lehetséges. A fájdalmat a képen muszáj volt azért valahogy oldani, ezért látható ott alul, Dávid alakja alatt még egy kis ábra. Mint ahogy a görög vázákon is sokszor van sportoló, itt játszik, pingpongozik két alak, talán a görög istenek. Köztük pedig egy római sas. A Szentlélek? Lehet.

R: Nem csak Dávid király megfestett figurájára jellemző, hanem a teremben látható másik három jelenet szereplőire is, hogy az arcok zavarba ejtően ismerősek, mégsem lehet őket egyértelműen beazonosítani; mindig marad valami titokzatosság. Bár most, hogy a személyes tragédiáját említette, Dávid király arcában az Ön vonásait vélem látni…

RG: Akaratlanul is önarckép lett, úgy látszik. Az ótestamentumi Dávid király egyébként ellentmondásos figura, sok mindenen ment keresztül; azt pedig, hogy a zsoltárokat ő írta-e vagy sem, nem fogjuk tudni eldönteni.

R: A másik falon egy hármas oltárt látok, a mű címe: Spinoza álma.

RG: Spinoza nekem valahogy újra meg újra előjön, úgy tűnik, valamit nagyon erősen jelent, jelez a számomra. Az élete, a sorsa, a puritanizmusa, a szerénysége, a kitaszítottsága, és persze az általa írt könyvek – rengeteg minden izgalmas dolog van vele kapcsolatban. Nem elég, hogy menekült zsidó volt, még a hitközség is kitaszította, kétszer is. Kérik a tanácsait a szent iratokkal kapcsolatban, ugyanakkor ki is átkozzák – vagyis van az életének egy csomó elgondolkodtató aspektusa. Sosem érdekel az, ha valami vagy valaki egyértelműen rossz, vagy egyértelműen jó; a komplex történetek és személyek foglalkoztatnak. Rengeteget gondolkodom festés előtt, sok időbe telik, amíg kitalálom azt a konstellációt, amiben egyensúlyban vannak a dolgok. Magának a képnek a megfestése ehhez képest már egészen gyorsan megy.

R: A Spinoza-oltár két oldalsó szárnyán egy-egy meztelen alak látható, valami mozdulatsor közepén mintegy megfagyva. Az arcuk ismerős, mégis mintha álarc lenne. Egyikük felnyújtott kezében vörös golyó – vagy talán egy labda…?

RG: Igen, egy piros bőr krikettlabda, egész pontosan. A bal oldali alak dobja, a jobb oldali elkapja. Ennek a képnek is egy antik elképzelés volt a kiindulópontja: ahogyan az istenek játszadoznak velünk. Jó ideje foglalkoztat az idő fogalma, és az ezzel kapcsolatos problémakör fordult át itt abba a gondolatba, hogy ‘a sors szórakozik velünk’. A hármas oltár középső paneljén maga Spinoza látható, vándorlása közben. A táj mögötte a magas hegyekkel az, amit egyébként  megálmodtam. Ezt, pontosabban az idő mérését korábban már többször is próbáltam megfogni, például abban az installációmban, aminek egy kerámiából készült hentesmérleg volt a középpontjában – elképzelve, hogy az időt úgy lehetne mérni, mint, mondjuk, a zöldségeket.

R: A harmadik falon lévő kórházi jelenet megfestése egybeesett a COVID miatti korlátozásokkal? A valóság belépett a vászonra? Kórházi ágy és asztalka, tipikus kórházi világítás. A három beteglátogató arca pedig, ha lehet majdnem felismerhetőbb, mint az eddigi képeken eddig, sőt.

RG: Általában az a célom, hogy a figura hasonlítson valakire, ismerős legyen az arca, de mégsem tudjuk megmondani, ki az. Elég ritkán fordul elő, hogy egy konkrét személy vonásait akarnám ábrázolni, bár ezen a képen szeretve tisztelt miniszterelnökünk talán kivételt jelent. De azért inkább azt mondanám, hogy vannak ilyen ‘archék’, archetípusok, akik a történelemben fel-felbukkannak, más-más kösztümben. Látjuk, hogy itt éppen milyenben: sujtásos mente, vörös nyakkendővel viselt fehér ing.

R: …meg a harmadik alak a kihízott öltönyében.

RG: Igen.

R: Véletlen, hogy az ágyban fekvő beteg egy szarvas? Lehetett volna más is, lényeg, hogy a romlott emberekkel/emberiséggel szemben a tisztaságot és romlatlanságot egy állat képviselje?

Roskó Gábor: Az élet a legszebb ajándék

RG: Nekem egyértelmű volt, hogy ez itt csak egy szarvas lehet. Persze minden vad gyönyörű, de azért a szarvas sziluettje az verhetetlen. Nemes vad. Amit lelövünk, aztán meg sajnáljuk. Bár ne feledjük, hogy azért a természet sem volt soha kíméletes. Hajlamosak vagyunk félreismerni az állat-archékat is. Az őzek több embert ölnek meg, mint a farkasok, hasmagasságban tudnak döfni, ha óvatlanok vagyunk. Visszatérve a képre, belejátszottak ebbe a jelenetbe azok a régi fotók is, amiken azt látni, amikor különböző nagyméltóságú asszonyok ellátogatnak a hadikórházba.

R: A negyedik képen egy hadvezér látható, szügyig vízben álló lovon ülve, körülötte  mintegy lebegő(?) barlangi gőték…

RG: Érzem egy bizonyos személyiség vándorlását a történelemben: egy kicsi, erőszakos figura rendszeresen felbukkan – legyen az Odüsszeusz, Francis Drake, Napóleon, Hitler vagy Sztálin: a nagy horizonton gondolkodó, hiperaktív vezér, aki mindenáron be akar avatkozni az élet menetébe, de ennek a vége legtöbbször egy újabb trauma lesz a világban. Ez a lovas itt nem köthető egyik valós alakhoz sem, de ez is egy erős arché. Mellesleg Bretagne-ban vagy Flandriában tényleg létezett a lóhátról való halászat szokása. Engem a ló diszciplináltsága annyira meghat ebben a helyzetben, hogy azt hiszem, fogok még ezzel valamikor foglalkozni. Most, hogy készen vannak ezek a munkák – némelyik alig száradt meg –, szívesen festenék még, van egy gyerekkönyv is a fejemben, már régóta. Meg kéne csinálni.