Beszélgetés Roskó Gáborral
2020.10.18.

Zavarba ejtően sok műfajban dolgozik. Nem fest sokat és nem fest gyakran. A barlangi gőte titkos élete című kiállításának nagy méretű, enigmatikus képei azonban egyetlen lendülettel jöttek világra az idén. Roskó Gábor nemzedéktársai közül különállásával, hosszú ideig korszerűtlennek számító figuralitásával és sajátos iróniájával emelkedik ki. BIHARI ÁGNES INTERJÚJA.

Roskó Gábor: Megtiszteltetés, hogy az én kiállításommal nyílt meg az acb Galéria új kiállítótere, az Attachment. Neutrális, tiszta; építészeti elemek - kiszögellések, mélyedések – nélküli, ablaktalan tér, csak maguk a szép fehér falak. Kevés ilyen kiállítóhely van, örültem neki.

Revizor: Látott valaha élőben barlangi gőtét?

RG: Nem emlékszem, hogy láttam volna. Inkább csak filmen és fotón.

Roskó Gábor: Áldatlan állapot
Roskó Gábor: Áldatlan állapot

R: Mitől lett annyira vonzó az ön számára, hogy a legújabb képsorozata főszereplőjévé tette?

RG: Élnek ezek a gőték ott lenn a sötétben, de nem ütköznek össze, nem bántják egymást, a bőrükkel érzékelik a rezgéseket. Ráadásul kívül hordják a kopoltyújúkat (sőt tüdejük is van), ami eleve feltételez egy magas fokú érzékenységet. Ilyenek miatt támadt az a gondolatom, hogy ezek az állatok az együtt-létezésnek azt a formáját testesítik meg, amihez hasonlót jó lenne, ha mi, emberek is többet gyakorolnánk. Persze mindez inkább allegória, játék.

R: És milyen történetet mesél el velük? Mi itt a narratíva? Menjünk végig, ha lehet, a terem négy falát elfoglaló képeken, kezdve a bejárattal szemben, középen, ahol mintegy kiemelt helyen, a Dávid király utolsó zsoltára című kép látható. A vérvörösben úszó ábrázoláson Dávid király a karjaiban tart egy aránytalanul nagy méretű gőtét, magasba emelve annak a halvány testét, óvatosan fogva a kopoltyúi miatt... Mi ez? Mi történik itt?

RG: Ez itt egy siratás, és... egy nagyon személyes történet van mögötte. Tavaly meghalt a gyerekem... Erről nem is akarok többet mondani. Gyász. Így próbáltam, ilyen formában, már amit lehet belőle, feldolgozni. Ha egyáltalán ez lehetséges. A fájdalmat a képen muszáj volt azért valahogy oldani, ezért látható ott alul, Dávid alakja alatt még egy kis ábra. Mint ahogy a görög vázákon is sokszor van sportoló, itt játszik, pingpongozik két alak, talán a görög istenek. Köztük pedig egy római sas. A Szentlélek? Lehet.

R: Nem csak Dávid király megfestett figurájára jellemző, hanem a teremben látható másik három jelenet szereplőire is, hogy az arcok zavarba ejtően ismerősek, mégsem lehet őket egyértelműen beazonosítani; mindig marad valami titokzatosság. Bár most, hogy a személyes tragédiáját említette, Dávid király arcában az Ön vonásait vélem látni…

RG: Akaratlanul is önarckép lett, úgy látszik. Az ótestamentumi Dávid király egyébként ellentmondásos figura, sok mindenen ment keresztül; azt pedig, hogy a zsoltárokat ő írta-e vagy sem, nem fogjuk tudni eldönteni.

R: A másik falon egy hármas oltárt látok, a mű címe: Spinoza álma.

RG: Spinoza nekem valahogy újra meg újra előjön, úgy tűnik, valamit nagyon erősen jelent, jelez a számomra. Az élete, a sorsa, a puritanizmusa, a szerénysége, a kitaszítottsága, és persze az általa írt könyvek – rengeteg minden izgalmas dolog van vele kapcsolatban. Nem elég, hogy menekült zsidó volt, még a hitközség is kitaszította, kétszer is. Kérik a tanácsait a szent iratokkal kapcsolatban, ugyanakkor ki is átkozzák – vagyis van az életének egy csomó elgondolkodtató aspektusa. Sosem érdekel az, ha valami vagy valaki egyértelműen rossz, vagy egyértelműen jó; a komplex történetek és személyek foglalkoztatnak. Rengeteget gondolkodom festés előtt, sok időbe telik, amíg kitalálom azt a konstellációt, amiben egyensúlyban vannak a dolgok. Magának a képnek a megfestése ehhez képest már egészen gyorsan megy.

R: A Spinoza-oltár két oldalsó szárnyán egy-egy meztelen alak látható, valami mozdulatsor közepén mintegy megfagyva. Az arcuk ismerős, mégis mintha álarc lenne. Egyikük felnyújtott kezében vörös golyó – vagy talán egy labda…?

RG: Igen, egy piros bőr krikettlabda, egész pontosan. A bal oldali alak dobja, a jobb oldali elkapja. Ennek a képnek is egy antik elképzelés volt a kiindulópontja: ahogyan az istenek játszadoznak velünk. Jó ideje foglalkoztat az idő fogalma, és az ezzel kapcsolatos problémakör fordult át itt abba a gondolatba, hogy 'a sors szórakozik velünk'. A hármas oltár középső paneljén maga Spinoza látható, vándorlása közben. A táj mögötte a magas hegyekkel az, amit egyébként  megálmodtam. Ezt, pontosabban az idő mérését korábban már többször is próbáltam megfogni, például abban az installációmban, aminek egy kerámiából készült hentesmérleg volt a középpontjában – elképzelve, hogy az időt úgy lehetne mérni, mint, mondjuk, a zöldségeket.

R: A harmadik falon lévő kórházi jelenet megfestése egybeesett a COVID miatti korlátozásokkal? A valóság belépett a vászonra? Kórházi ágy és asztalka, tipikus kórházi világítás. A három beteglátogató arca pedig, ha lehet majdnem felismerhetőbb, mint az eddigi képeken eddig, sőt.

RG: Általában az a célom, hogy a figura hasonlítson valakire, ismerős legyen az arca, de mégsem tudjuk megmondani, ki az. Elég ritkán fordul elő, hogy egy konkrét személy vonásait akarnám ábrázolni, bár ezen a képen szeretve tisztelt miniszterelnökünk talán kivételt jelent. De azért inkább azt mondanám, hogy vannak ilyen 'archék', archetípusok, akik a történelemben fel-felbukkannak, más-más kösztümben. Látjuk, hogy itt éppen milyenben: sujtásos mente, vörös nyakkendővel viselt fehér ing.

R: ...meg a harmadik alak a kihízott öltönyében.

RG: Igen.

R: Véletlen, hogy az ágyban fekvő beteg egy szarvas? Lehetett volna más is, lényeg, hogy a romlott emberekkel/emberiséggel szemben a tisztaságot és romlatlanságot egy állat képviselje?

Roskó Gábor: Az élet a legszebb ajándék
Roskó Gábor: Az élet a legszebb ajándék

RG: Nekem egyértelmű volt, hogy ez itt csak egy szarvas lehet. Persze minden vad gyönyörű, de azért a szarvas sziluettje az verhetetlen. Nemes vad. Amit lelövünk, aztán meg sajnáljuk. Bár ne feledjük, hogy azért a természet sem volt soha kíméletes. Hajlamosak vagyunk félreismerni az állat-archékat is. Az őzek több embert ölnek meg, mint a farkasok, hasmagasságban tudnak döfni, ha óvatlanok vagyunk. Visszatérve a képre, belejátszottak ebbe a jelenetbe azok a régi fotók is, amiken azt látni, amikor különböző nagyméltóságú asszonyok ellátogatnak a hadikórházba.

R: A negyedik képen egy hadvezér látható, szügyig vízben álló lovon ülve, körülötte  mintegy lebegő(?) barlangi gőték...

RG: Érzem egy bizonyos személyiség vándorlását a történelemben: egy kicsi, erőszakos figura rendszeresen felbukkan – legyen az Odüsszeusz, Francis Drake, Napóleon, Hitler vagy Sztálin: a nagy horizonton gondolkodó, hiperaktív vezér, aki mindenáron be akar avatkozni az élet menetébe, de ennek a vége legtöbbször egy újabb trauma lesz a világban. Ez a lovas itt nem köthető egyik valós alakhoz sem, de ez is egy erős arché. Mellesleg Bretagne-ban vagy Flandriában tényleg létezett a lóhátról való halászat szokása. Engem a ló diszciplináltsága annyira meghat ebben a helyzetben, hogy azt hiszem, fogok még ezzel valamikor foglalkozni. Most, hogy készen vannak ezek a munkák – némelyik alig száradt meg –, szívesen festenék még, van egy gyerekkönyv is a fejemben, már régóta. Meg kéne csinálni.

Szerző: Bihari Ágnes