Visszatérés Epipóba
2020.10.07.

Oláh Juditnak a 2014-ben kirobbant Sipos-ügyről készített filmje sokkal inkább lett saját traumafeldolgozásának eszköze, mint egy erős, okfeltáró dokumentumfilm. FÁTRAI KATA KRITIKÁJA.

A nyolcvanas évek szocialista Magyarországán volt egy hely, ahova a felső középosztály, a „liberális értelmiség” gyerekei jártak nyaralni. Az önálló himnusszal, nyelvvel, vallással rendelkező Epipó külön világnak számított, ahova kiváltság volt bekerülni. A merev állami táborokkal ellentétben Szendrőn szabadabb, kreatívabb szellemiség uralkodott, a „nyugati demokrácia” megtestesülése, ahonnan minden epipói állampolgár maradandó emlékekkel távozott. De nem mindenki kellemesekkel. 
 
Oláh Judit rendező egykori táborozóként társai interjúin keresztül eleveníti meg Epipót. Csoportos terápia keretei között idézik fel a rituálékat, az elszenvedett megaláztatásokat, a gúnyneveket. Oláh archív felvételeket használva teszi érzékletessé, még kontrasztosabbá a képen látható boldogságot és az alatta a jelenben elhangzó, megrázó mondatokat. 
 
Epipó zárt közösség volt, ahol a szülők nem látogathatták a gyerekeiket. Jobban járt az ember, ha nem panaszkodott vagy sírt, és mindent megcsinált, a táborban történtekről pedig nem volt szokás beszélni – ami Epipóban történt, az Epipóban is maradt. A dokumentumfilm mélyen bevezeti a nézőt a szinte szektaként működő "miniállamba", illetve abba a vezérkultuszba, aminek köszönhetően Sipos évekig zavartalanul abuzálhatta diákjait. Ugyanis éjjelente, amikor a táborozók nagy része aludt, Sipos szexuálisan bántalmazta kiválasztottjait. Erőszak ugyan nem történt, karizmája és bűvköre elegendő volt: mindenki a kegyeibe akart férkőzni, még közelebb akart hozzá kerülni, azonban felnőve komoly traumaként csapódott le az áldozatokban a tetteiket követő szégyenérzet, annak érthetetlensége, hogyan és miért teljesíthette fiatalkori énjük a tanáruk kéréseit. 
 
A Sipos-féle botrány minden kétséget kizáróan olyan jelentőségű kérdéskör, amiről beszélnünk kell, de nem mindegy, hogyan. A következőkben emiatt külön kezeljük az esetet és Oláh Judit alkotását, mivel a film nem bírja el témája súlyát. Habár Epipó ábrázolása érdekes, közelebb visz az okok megértéséhez az áhítatos rajongás hangsúlyozásával, mégis túl sok időt és hangsúlyt elvesz. Az archív felvételeken önfeledten játszó gyerekek vészjóslóan hatnak, a néző várja a tények kimondásával érkező pofont, azonban az a katarzissal együtt elmarad. 
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
Habár Oláh Judit lakója volt a tábornak, atrocitás nem érte, mégis főként az ő oldaláról ismerjük meg Epipó történetét; a szexuális bántalmazást elszenvedő áldozatok fájóan kevés játékidőt kapnak. A narratíva (amely azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy el merjük-e engedni táborba a gyerekünket) célját érteni véljük a bizalom és a szülői felelősségvállalás hangsúlyozása kapcsán, mégis túlságosan öncélúvá teszi a dokumentumfilmet, egy idő után pedig el is veszik benne. Mivel főként Judit hangját halljuk, az igazi áldozatok alig beszélnek, sem magyarázattal, sem igazi érzelmekkel vagy traumákkal nem szolgál a film. 
 
A játékidő felétől erősen érezni, hogy a Visszatérés Epipóba sokkal inkább Oláh Juditnak, mintsem a nézőnek készült – ez a fajta terápiás személyesség pedig a mű legnagyobb korlátjává válik. Az öncélú jelenetek erős kontrasztot alkotnak: amikor a rendező saját traumája feldolgozása során szüleit is számonkéri, a publikum számára is kellemetlen módon várja el édesapja visszamenőleges bocsánatkérését egykori vakságáért. Ennél jóval gördülékenyebben és hangosabban hívja fel a figyelmet a gyerek-szülő kommunikáció jelentőségére és a szülői figyelem hiányára az egyik áldozat félmondata: tőle két éve bocsánatot kért az apja. 
 
Oláh nem ismerteti az eset részleteit, az áldozatok sem avatnak be minket a részletekbe, a terápia is csak a felszínt kapargatja: emiatt se nem elég érdekes, se nem elég megbotránkoztató a Visszatérés Epipóba. Magyari Péter 2014-ben írt oknyomozó cikke sokkal inkább mellbe vág, valóban érezteti az ügy súlyát. Oláh mintha Sipos utóhatásának vizsgálatára törekedne a miértek megválaszolása helyett – az igazán fontos kérdések is édesapja, Oláh Gábor szájából hangzanak el –, viszont mivel keveset foglalkozik az áldozatokkal, élettelen narrációjával pedig még inkább elidegenít, sem empátiát, sem rokonszenvet nem ébreszt nézőjében. 
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
A film az utóhatás vizsgálata során olyan jelentős kérdéseken siklik át, amelyek az egyik táborlakó vallomásában merülnek fel (aki egyébként Magyari cikkének megjelenésekor tanácsolta Sipos Pálnak a közösségi oldal elhagyását). Hogyan lehetséges, hogy még huszonöt év elteltével is hat Sipos karizmája, akadnak még cinkosai? Az oknyomozó szál – amikor Oláh kapcsolatba lép egykori tanárával, majd kamera nélkül találkozik is vele – csalódást kelt, mivel Sipost végül mégsem sikerül bevonni a filmbe. Oláh rendezésének egyik erőssége a formanyelve: a sok spontán beállítás, a némán is beszédes arcok mellett a zene is kifogástalan, de sajnos a tartalom felszínessége miatt egyik sem tud kiteljesedni.
 
A Visszatérés Epipóba lényeges és fájdalmas témát dolgoz fel, azonban a benne rejlő potenciál kiaknázatlansága mellett katarzis helyett csak félválaszokat kapunk feledhető csomagolásban. Fő üzenete, miszerint beszélnünk kell, mernünk kell szólni, nem elég hangsúlyos, viszont mindennél hangosabb a tény, és Oláh filmje remek emlékeztető erre: a büntető törvénykönyv szigorítása ellenére Sipos máig büntetlenül, vígan éli életét.
 
Szerző: Fátrai Kata