Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NEM A LEGVIDÁMABB BARAKK

ARC kiállítás 2020
2020. okt. 7.
A szentkoronavírus és mutációi derítenek jókedvre a 20. ARC kiállításon, ezúttal a Bikás parkban, kies, lakótelepi környezetben. A park zöldje és nyüzsgése derűs tónusúvá szelídíti az évről évre visszatérő közérzetjelentést. A környezetváltozás határozottan jót tett Magyarország eddig is leglátogatottabb köztéri kiállításának. ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.
Az apokalipszis itt liheg a nyakunkban; pár éve még magyar égre magyar Batman volt a leghőbb kívánság, most örülhetünk, ha jut némi magyar vírus a magyar levegőbe. Az ARC idei jelmondata: hova tovább? És bár a kiírás egyértelműen a Covid árnyékában alakuló jövőképre volt kíváncsi, a kiállított műveknek legalább a fele szokás szerint az aktuális politikai közérzetre reflektált. Nézőpont kérdése, hogy ez a fókuszváltás a perspektíva tágítását vagy szűkítését jelenti, Móricka óta tudjuk, hogy van, akinek mindenről ugyanaz jut eszébe.
 
Az mindenesetre sokatmondó, hogy egy világjárvány idején ki mitől érzi magát leginkább fenyegetve, mi a válasza arra kérdésre: hol tartunk most? A legőszintébb válaszadó formás szmájlival üzeni meg a sokunk számára ismerősen hangzó, kiábrándító igazságot: fogalmam sincs. Érthető, hogy a bizonytalanság közepette győz a tapintható realitás: Zsóti konok dühe, Lölő sziporkázó derűje, vagy Laller narancsszínben fénylő mosolya, mely ugyanúgy kényszeres fertőtlenítés után kiált, mint a kócos kórokozó, akinek – ahogy az egyik plakát figyelmeztet rá – szintén van szíve. 
 
A szorongás, tehetetlenség persze kacagásban oldódik fel, mint az eddigi ARCok bármelyikén. Hiánypótló ez az irónia – a magyar közélet legfájóbb fogyatékossága, hogy a hatalom birtokosaiból teljes mértékben hiányzik a humor. Sokan hasonlítják az Orbán-rendszert a Kádár-rendszerhez, egyvalamiben azonban biztos különbözik tőle: szó sincs arról, hogy mi lennénk a legvidámabb barakk. Összeszorított foggal küzdünk a mindennapok csatamezején, és ebben az egyben nincs különbség kormánypárt és ellenzék között, az össznépi fogcsikorgatás kovácsolja nemzetté e meggyötört kis országot. Érdekes, hogy a változatos plakáttémák közül egy toposz feltűnően hiányzott, és emlékeim szerint ez korábban is így volt: a foci. Pedig ha van szimbólum, ami a néplélek aktuális állapotának méltó kifejezője akkor ez az: vérre menő küzdelem, amihez persze a többség csak asszisztál, állati ordítozással és az ellentábor iránti emésztő gyűlölettel. És ahogy a pályán, a mindennapokban is pont az hiányzik belőle, amitől édes lehetne a győzelem: a játék öröme. Az ARC viszont, témái komolysága ellenére mégiscsak játék, szellemi, grafikai bravúr, társadalomkritika humorba csomagolva. Négy hétig végre lehet nevetni azon, amin a maradék negyvennyolcban inkább sírni lenne kedvünk. A Kádár-kor analógiájához visszatérve, pszichológiailag az ARC-nak az a szerepe, mint a szocializmusban Hofi Gézának, felszabadít a nyomás alól. Valójában azonban az udvari bolond feladatát tölti be, fő funkciója a szabadszájú kritika, a móka a fogcsikorgatásba belefáradt közönség jutalma. Andalogni a zöldben és néha diszkréten felröhögni, határozottan növeli a tettvágyat és az önbizalmat.
 
Nem is ér bosszankodni, zsörtölődni egy olyan vidám esemény ürügyén, mint az ARC. Nézzük inkább a dolog jó oldalát. Először is, mint fentebb jeleztem, a helyszínválasztás – bár hosszas vajúdás és egyeztetés eredménye – kifejezetten telitalálat. A köztéri grafika műfaja a lakótelepi házak közé ékelt, kortárs tájépítészeti megoldásokkal felturbózott köztéren tényleg megtalálta a helyét. A korábbi helyszínek – a  Liget és a hömpölygő forgalom közé ékelt Felvonulási tér burkolt sivatagja, vagy az Örs kevéssé vonzó forgalmi káosza, és centrumtól jócskán kieső pozíciója – épp az elszigeteltség, a marginális státusz érzetét erősítették. A Bikás parkban azonban zajlik az élet, a négyes metró kortárs designja jó felvezetés, a spontán graffitik, stencilek szellemi rokonságába tartozó óriásplakátok itt nagyon a helyükön vannak. Az sem árt, hogy köröskörül minden zöld, és az örökös körforgásnak köszönhető megújulás ígéretével kecsegtet. A plakátok szokás szerint viccesek, és felölelik a leginkább aktuális témákat a digitális oktatásban épp csak elevickélő szülőktől a Balaton privatizálásáig. Árulkodó, hogy akár a vírus, akár a hazai közállapotok okozta menekülésvágy már a sztratoszférát ostromolja, a "Hova tovább?" kérdésre visszatérő válasz a világűr végtelenjének biztonsága. A pozitív kitörés lehetőségének irányát egyelőre elenyésző számú munka mutatta meg, hacsak a „no brain, no pain” üzenetet nem tekintjük annak. Érdekes évről évre megfigyelni a grafikai trendek változását. Egyrészt a digitális világ vizualitása köszön vissza erősen, népszerű a telefonos játékok kissé primitív grafikája, a retróra emlékeztető stilizálás, de az egyedi rajzos grafikák esetében a szín- és részletgazdag, olykor harsány, meseszerű fantáziavilág is erős.
 
Az első díjas munka – Elter Zsolt alkotása (Szerelem a korona idején) – grafikai értelemben kilóg a mezőnyből. A letisztult, kifejező, a digitális technika adta lehetőségeket profin kezelő, valamiképpen mégis a klasszikus kézi rajz erejét idéző munka a kevés optimista válaszok egyike, talán ennek is köszönhető a jutalmazása. A második díjas Sipos Zoltán tartalmilag és grafikailag is szó szerint sötét mementót állít az Index felszámolásának Az utolsó kapcsolja le című munkájával. A harmadik helyezett Szőke Dávid Hello ubik című vidám skicce ifjúkorom nyomtatott sajtótermékeinek humoros karikatúráit idézi. A kovászos uborka a Balaton és a világűr mellett a harmadik sokszorosan ismétlődő motívum az idei kínálatban, bizonyítva, hogy a fontos dolgok nem múlnak el nyomtalanul. Hátborzongató kategóriában a táncos léptű Lölő vitte el a pálmát (Mel Szalkai: Lölöland), a Hammer Agency világszínvonalú marketingmegoldásért felajánlott különdíját pedig Szücs János Noé/Noah 2020 című munkája nyerte – utóbbi valóban tisztán a vírus okozta létérzésre reflektál költői megoldással. Számomra a legmélyebb filozófiai tartalmat a minimalista grafikával megfogalmazott opusz, az egyszer használatos maszkok újrahasznosítása felett töprengő nyugdíjas képe jelentette. 
 
A photoshopolt montázsoktól a kézi rajzig terjedő formai és grafikai változatosság nyilván annak is köszönhető, ami az ARC legfőbb érdeme: a részvétel valóban mindenki számára nyitva álló lehetőségének. Az open society legjobb oldala mutatkozik meg ebben a hivatalossá tett utcai firkálóversenyben. Ezen a ponton nem tudom magamban tartani a büszkeségemet: az én magzatom neve is ott szerepel az egyik mű alatt, dacára annak, hogy orvostanhallgató a lelkem. Az ő része a szellemi hozzájárulás, a grafika a művészképzésben részt vevő társa érdeme, de épp ez a szép az ARC-ban; bárki megjelenítheti, ami belőle kikívánkozik. Nem kevesen éltek a lehetőséggel, kb. hétszázhetven munkából választotta ki a zsűri a kiállított hetvenkilencet. Idén 20 éves az ARC közérzeti pályázat, és idén volt 20 éves a fiam. Ez így együtt 2020, nehéz és ijesztő év, volt mit kibeszélni. Húsz év után még mindig nem apadt el a mondanivaló, és bár vágyunk rá, hogy egyszer már tanácstalanul bámuljunk az üres lapra magunk előtt, hiányozni fog, ha már nem lesz mit kritizálni. Azon, hogy kinyílott a pitypang, biztos nem fogunk ilyen jóleső kárörömmel kacagni…
 
A kiállítás november elsejéig látogatható. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek