The Boys in the Band / Netflix
2020.10.05.

Fél évszázad leforgása alatt nagyot változott a világ, de akkorát azért mégsem, hogy a meleglét sajátos és embervoltunk egyetemes nyűgjeire ne ismerhessünk rá Mart Crowley most másodszor is megfilmesített, fanyarul érzelmes drámájában. LÁSZLÓ FERENC KRITIKÁJA.

Itthon, úgy lehet, jobbára csak a Karinthy Színház törzsközönségének idősebbjei emlékezhetnek az idén tavasszal elhunyt amerikai drámaíró, Mart Crowley színpadi főművére, amelyet még 1992-ben mutattak be a Bartók Béla úton Karinthy Márton fordításában, rendezésében és díszleteivel. Saját, vagyis meleg és New York-i közegében azonban a The Boys in the Band korántsem ennyire periférikus helyet foglal el: rég elismert, úttörő (színház)történeti szerepéhez ugyanis mára kis túlzással a klasszikusi rang is társult.
 
Jim Parsons, Robin de Jesús, Michael Benjamin Washington és Andrew Rannells
Jim Parsons, Robin de Jesús, Michael Benjamin Washington és Andrew Rannells
Az 1968-as színmű, amely csupa meleg karaktert hozott össze egy Upper East Side-i születésnapi partira, hogy ott aztán e baráti társaság - Harold Pinter és Edward Albee drámáinak felismerhető ihletésére - parádriposztos párbeszédek meg önkínzó játék" révén tárja fel gondjait, szégyeneit és élethazugságait - nos, e színmű már 1970-ben filmvászonra került. Persze csak azokban a mozikban, ahol vállalták a filmváltozat bemutatását, hiszen egy-egy szubkulturális zárványt és lakókerületet leszámítva az elfogadás gondolatát akkor még Amerikában is éppen csak kezdték ízlelgetni. S hogy a meleglét egyebekben is mily fenyegetett volt, azt aligha lehet mással érzékletesebbé tenni, mint annak közlésével, hogy az előadás és a filmváltozat alkotógárdájának meleg tagjai utóbb a nyolcvanas években szinte kivétel nélkül az AIDS áldozataivá lettek.  
 
Mára sokat változott a helyzet: a darab 2018-as Broadway-bemutatóján, majd az annak nyomán leforgatott új, netflixes filmváltozatban csupa nyíltan meleg - és népszerű színész játszott, az ugyancsak csapattag Joe Mantello rendezésében. A merész, sőt szinte hősi tettből 2020-ra trendi gesztus vált, mondhatnánk, de legfeljebb csak félig lenne igazunk. Mert ha a hullámzó munkásságú, ám sokérdemű és hihetetlenül tevékeny Ryan Murphy adaptációjában, Jim Parsonsék kiállásában, s pláne a produkció mellé csatolt, megható kisfilmben (The Boys in the Band - Something Personal) felismerhető is némi kis öntetszelgés meg az innen indultunk és ide jutottunk" büszke nyomatékosítása, azért a lényeg jórészt változatlan maradt. A drámán belül csakúgy, mint kint a társadalomban.
 
Innen nézve különösen szerencsésnek ítélhető, hogy a lendületesen induló film nem merül el mindenestől a képi világ és a tárgyi környezet rekonstruálásának retrómámorában, pedig ez a sekélyes kéj manapság szinte minden alkotót rabul ejt, amint egy-egy film vagy tévésorozat cselekménye a múlt század hatvanas, hetvenes vagy nyolcvanas éveiben játszódik. (Nem kétséges, hogy pillanatokon belül a kilencvenes évtizeddel is ez lesz a helyzet.) A kidolgozás itt most mintaszerű: a hatvanas évek vége jól felismerhető, de nincs manierista módon túlmórikálva és lépten-nyomon az arcunkba tolva a korábrázolás. 
 
Zachary Quinto
Zachary Quinto
Így aztán a figyelem a színészi csapatjátékra és a dráma erővonalaira összpontosulhat, s a mérleg mindkét vonatkozásban egyértelműen pozitívnak bizonyul. A drámán kezdve: Crowley humorának fanyar-szarkasztikus elevensége és felszabadító őszintesége meglepően jól állja az idő próbáját. Alakjai hitelesen adják-veszik egymás között azokat a bizalmasan tiszteletlen, némiképp gettólevegőjű és zsargonos, de annál frivolabb mondatokat, összegyakorolt asszókat és meghitt poénokat, amelyek a meleg szubkultúra alapvető üzemmódjához tartoznak. És amelyek - a dialektika nagyobb dicsőségére! - egyszersmind mindenféle összeszokott baráti közösségre jellemzőek, persze mutatis mutandis.
 
Majdnem ilyen autentikusnak és frissnek hatnak a megindítóbb-tragikusabb szakaszok is, újfent a dialektika jegyében: akár az öregedésről meg a kopaszodásról, akár a párkapcsolatok buktatóiról vagy az öngyűlöletről van szó, a sajátosan meleg és az általános emberi jegy egyként ráillik Crowley művére. Talán csak a kívülről kölcsönzött patent, az itt éppenséggel telefonos játék" hat művinek és hatásvadásznak: felhívni életünk szerelmét és bevallani neki az érzéseinket - ez 1968-ban sem lehetett világbíró ötlet.
 
A heterókvótát tüntetően mellőző szereplőgárda két húzóneve nyilvánvalóan Jim Parsons és Zachary Quinto: nekik jutott a két ziccerszerep, az öngyűlölő intrikus házigazda, Michael, illetve a gúnyt és szkepszist magára és társaságára is bőséggel kiterjesztő szülinapos, Harold figurája. Parsons színészi működéséről szinte lehetetlen a sorozatemlékeinktől elvonatkoztatott véleményt formálni, hiszen a Comedy Central mind a mai napig átlagban hat órányi Agymenők-epizódot sugároz hétfőtől vasárnapig. Az bizonyosan állítható, hogy hatalmas ambícióval vette birtokba Michael szerepét, s hogy jól elegyíti remek tempóérzékű komikusi rutinját a figura oly meghatározó frusztrációkomplexumával. De a nyaka, a csuklói és a grimaszai olykor mintha Sheldont játszanák. Quinto jószerint a felismerhetetlenségig elváltozva hív életre egy C-típusú, sötétgöndör és zsidó Truman Capote-paródiát, s láthatóan élvezi is e szokatlan tevékenységét.
 
A sorban harmadik sztár, vagyis Matt Bomer maga a sebezhető jóképűség: hibátlanul hozza a billenékeny egyensúlyú, mélyen problémás, de tiszta embert. Robin de Jesús Emoryja nem fél a harsány sztereotípiáktól - és jól teszi, elvégre valóban létező hajtűdobáló és teliszájas humorú típust képvisel. Az afroamerikai Michael Benjamin Washington zsigeri hitele ugyancsak figyelemreméltó: ha Quinto Capotet juttatja az eszünkbe, úgy az ő létezése mintha James Baldwin kétszeresen is kisebbségi ikonjához kapcsolódna. Andrew Rannells és Tuc Watkins furcsa párját a monogámia vagy promiszkuitás vitakérdése osztja meg: erős kémiájú kettősük a közhelyesebb pillanatokban is lendít a drámán, illetve a drámázáson. A társaság két kültagját, a váratlanul beállító nős egyetemi évfolyamtársat, illetve a születésnapi ajándékul kibérelt örömfiút Brian Hutchison, illetve Charlie Carver adja: az előbbinek nehezebben hisszük el a közeg hosszan késleltetett felismerését, mint az utóbbinak a napfényként sugárzó butaságot.
Címkék: Netflix 2020