Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NOSZTALGIAKÖD

Brian Friel: Pogánytánc / Weöres Sándor Színház, Szombathely
2020. okt. 5.
„Friel szakavatottan konstruált, elfogadhatóan formatervezett, ám nem épp modern színművében gyöngécske az elem” – írta Tarján Tamás 1993-ban a Pogánytánc Katona József Színház-beli bemutatójáról. Huszonhét év után hasonló benyomásokkal távoztam a Weöres Sándor Színház előadásáról. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.
A Katona bemutatójáról megjelent írások Friel drámáját Csehov Három nővéréhez hasonlították. Van is e két mű között kapcsolat bőven. Öt nővér él egy faluban, magányosan, állandó mozdulatlanságban, az idő pedig elviselhetetlen lassúsággal telik céltalan várakozásuk közben, mialatt fiatalságuk észrevétlen elillan. Ám fontos különbség a Három nővér és a Pogánytánc között, hogy míg Csehov egy percre sem szánja meg szereplőit, hanem megmutatja esendőségeiket, gyengeségüket és tétlenségüket, addig Friel szívből megsajnálja az általa alkotott öt nővért. 
 
Lábodi Ádám, Herman Flóra
Lábodi Ádám, Herman Flóra
Ezért aztán, ha irodalomtörténeti párhuzamot kellene keresnem, én kevésbé a kézenfekvő csehovit említeném, hiszen a Pogánytánc szereplői számára nem saját restségük és élhetetlenségük boldogulásuk gátja, hanem az ír katolikus környezet. Ilyen szempontból a dráma sokkal inkább García Lorca Bernarda Alba háza című darabjára hasonlít, hiszen a benne megjelenő női sorsok illendőségből, a szemérmesség látszatába burkolózva válnak tragikussá.
 
García Lorcát Frieltől az is megkülönbözteti, hogy az utóbbi szövegét átjárja, puhává és könnyűvé teszi valamiféle nosztalgikus derű, amely elsősorban annak köszönhető, hogy a történetet a már felnőtt Michael visszaemlékezése keretezi, aki gyermekként élte át ezeket az eseményeket. E negédes és kissé álságos kedélyességet pedig az előadás rendezője és díszlettervezője, Valló Péter sem próbálja meg ellenpontozni, s ennek eredményeként a narrátort játszó Kálmánchelyi Zoltán csillogó tekintettel és meleg, derűs hangon mesél gyermekkoráról, illetve arról, hogyan ment végképp tönkre anyjának, Chrisnek és testvéreinek élete.
 
Nem kérdés, hogy miért érdemes a Pogánytáncot elővenni egy színházban. Kevés az olyan darab a drámatörténetben, amelyben öt kidolgozott, egymástól markánsan elkülönülő női szerepet találunk. Ám ami erőssége, az egyben hibája is ennek a darabnak, hiszen jól lehet érezni benne, hogy a nővérek azért reagálnak egyenként minden egyes színpadi szituációra, hogy megtudjuk belőle, milyen a személyiségük. Persze, joggal mondhatjuk, hogy minden drámában így ismerjük meg egy-egy szereplő jellemét, ugyanakkor ritkán látjuk a szerzői szándékot ennyire egyértelműen megjelenni. Ettől pedig az az érzésünk támadhat, hogy Friel nem bízik igazán a színészek munkájában. Bár tény, hogy az előadás szereplői valóban markánsan eltérnek egymástól, ruháikon kívül nem sokban látni köztük a rokoni kapcsolatot. (Benedek Mari jelmezei nagyon érzékenyen mesélnek az öt főszereplőről: a bő ingruhákból és horgolt kardigánokból álló összeállítások egyszerre mutatják meg a lányok szegénységét és élénk, virágos mintáikkal vágyakozásukat egy boldogabb élet után.)
 
Bakonyi-Nagy Alexandra, Nagy Cili
Alberti Zsófi, Nagy-Bakonyi Boglárka, Nagy Cili
Nagy Cili a legidősebb nővérként Bernarda Alba egy sokkal kedvesebb, szeretetteljesebb kiadásban. Féltve őrzi húgai erényét, és nem csak azért, mert hithű katolikusként ezt így látja helyesek, hanem azért is, mert nagyon pontosan tudja, hogy milyen következményekkel jár a harmincas években az ír, falusi környezetben bármiféle ettől eltérő magatartás. Apropó, harmincas évek! Az előadásban huszonéves koruk végén, harmincas éveik elején járó színésznők játsszák azokat a szereplőket, akik arról beszélnek, lassan elmúlik az utolsó esély a házasságra, ideje lehúzni a rolót. Ez a mai néző számára érdekes és elgondolkodtató, ám kevésbé hozza meg a kedvünket a vidám nosztalgiához, mint Michaelnak.
 
A szöveg adta nehézségekkel a legcserfesebb szereplőt alakító Alberti Zsófi küzd főleg. Az általa játszott Meggie oldott és állandóan viccelődik, amivel nyilván saját fájdalmait leplezi, emellett pedig ő a család ügyeletes bölcse. Az utóbbiból következik, hogy nem könnyű őt hiteles figurává formálni, de Alberti Zsófi mégis sokszor képes arra, hogy hús-vér embernek mutassa. Sokkal szorongóbb karaktert játszik Dunai Júlia Agnesként és Herman Flóra Chrisként, ám míg Chris figurája a régen várt férfi megjelenésével nagyobb érzelmi utat is bejár, ezzel több játéklehetőséget biztosítva Herman Flórának, addig Dunai Júlia ugyanazt az elfojtást és fájdalmat játssza szinte végig, ráadásul titkáról is gyorsan értesülünk, s így figurája kevésbé érdekes a nézők számára.
 
A legizgalmasabb szereplő egyértelműen Rose, és ehhez hasonlóan fajsúlyos Nagy-Bakonyi Boglárka alakítása is. Kicsit sajnálom, hogy a színésznőnek csípőficamos lányt kell játszania: mintha a rendező nem bízott volna abban, hogy elég, ha a színésznő megmutat egy értelmileg enyhén sérült embert. Pedig Nagy-Bakonyi igen érzékenyen jeleníti meg Rose-t, akinek titka van, aki beteljesíti mindannyiuk vágyait, és akinek ezért bűnhődnie kell. 
 
Fotók: Mészáros Zsolt, Weöres Sándor Színház
Fotók: Mészáros Zsolt, Weöres Sándor Színház
Kálmánchelyi Zoltán a narrátori szerep mellett a gyermek Michaelt is eljátssza az előadásban. Ám hogy ez kicsit kiszakadjon a realista játékmódból (hiszen rajta kívül mindenki az életkorának megfelelő szerepet játszik), a rendező azt a döntést hozta, hogy ezekben a jelenetekben a színészek ne nézzenek egymásra, hanem más irányba, egy elképzelt gyerekhez beszéljenek, ezzel megteremtve a kis Michael emlékét. Michaelen kívül még két férfi szereplője van a drámának, az egyik Gerry, Michael apja, aki néha feltűnik, majd eltűnik, különböző ígéretekkel hitegetve a rá váró Christ. Lábodi Ádám Gerryje sokunk számára ismerős lehet: egy nem épp rosszindulatú, de mindenképp önző és önelégült hólyag, aki a nők hülyítésén kívül semmiben sem képes sikert elérni, úgyhogy biztos, ami biztos, ezt gyakorolja. És ott van még Jack bácsi, Szerémi Zoltán megformálásában, aki nyugalmazott katonaként Ugandából tér vissza a családhoz, és aki betegségéből lassan felgyógyulva új erőre kap, és lelkesen mesél az afrikai törzsek áldozati szertartásairól.
 
A dráma rituális kerete, az ősi pogánytánc viszont – hiába sulykolja a drámaszöveg – nem igazán érvényesül a színpadon. Az események furcsán nyugodt mederben folynak, az elfojtások elfojtások maradnak, a rádió zenéjére eljárt közös tánc, amely a tudattalan vágyait hivatott felmutatni, nem válik megfékezhetetlen pogány ünnepléssé, ahogy a szöveg ígéri. Ennek mentén marad a Weöres Sándor Színház előadása is inkább csak egy ígéret.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek