Az első két regényben egy testvérpár története előbb az egyik, aztán a másik sorsán keresztül mutatkozott meg, most az édesanyjuk és az őt testvérként szerető nagynénjük sorsának alakulása áll a szöveg középpontjában.

A történet 1951-től máig tart, 52 fejezeten át, mintha egy évet bontanánk hetekre, miközben a családtörténet régebbi epizódjai – hogy már az előző kötetekben is – meg-megjelennek. Ugyanígy mutatja a regény szerkezete az idővel való komoly játékot abban is, hogy minden év egy, valamiért fontos napja az elbeszélt idő, ez az írói gesztus az idő definiálásának nehézségét mutatja.

Az együtt felnövő unokatestvérek közül Júlia 1966-ban disszidál, Rómába kerül, és ideig-óráig tartó kapcsolatait leszámítva egyedül él, Borka Budapesten marad, férjhez megy, gyerekei lesznek (az előző regényekből megismert Dorka és Eszter), de magányosan él. 

Az elbeszélő személyével kapcsolatban bizonytalanságban maradunk, azokban a fejezetekben, ahol Borka a hangsúlyos szereplő, olyan információk is megjelennek, melyeknek tudásához nem elegendő egy másik személy közlése. Ha elfogadjuk a regény zárlatában felkínált szerzői feloldást a narráció meghatározásához, akkor az a legvalószínűbb, hogy Eszter fűzi össze a megismert történeteket a maga által átéltekkel, és ebből áll össze a Hóesés Rómában története. E szerint a történetet Júlia meséli el és Eszter írja meg: „Akkor jutott eszembe, hogy elmondom a történetüket, Júliáét és az övét, amelynek, ahogy telt az idő, egyre több részletét ismertem.” – olvassuk Esztertől. De én még azt sem zárom ki, hogy itt a trilógia esetleges bővítésének megelőlegezése olvasható, talán Eszter ír majd még könyvet, ami bekeretezi a három regényt.

Az ötvenes évektől íródó történet elsősorban egy család belső életét, külső kapcsolódásait, a benne élők egymáshoz és a külvilághoz való viszonyát meséli el nagy részletgazdagsággal. A kormiliő ábrázolása már az előző kötetekben is szerves része a szövegnek, a nézőpont meghatározásakor az alulnézet kifejezés használatos, így ír például Kolozsi Orsolya – egyebekben remek – kritikájában: „a huszadik századi magyar történelem ‘alulnézeti’, az átlagember szemszögéből történő bemutatása… A kisember által megélt történelem… Nem a történelmi eseményeket látjuk, csak a hatásukat…” (A jelen- és a távollévő apák könyve, Könyvesmagazin). Amellett, hogy pejoratívnak tartom az „alulnézet” kifejezést, még pontatlannak is, mert a nézőpontok száma jóval több egynél, a bemutatott sorsok mind a maguk módján boldogak, vagy boldogtalanok. A történelmi események éppen a hatásuk miatt események, jelentősek, mert embereket, sokat, keveset, valahogy mindenkit érintenek. Közép-európai történelmi tabló a Hóesés Rómában, ahol a históriai panteonban nem tábornokok, miniszterelnökök és cégvezetők, hanem szülők, gyerekek, unokák vannak főszerepben. A kérdés nem is az, hogy lehet-e és érdemes-e ezzel az optikával érvényeset mondani korszakokról (sok, Péntek Orsolya regényéhez hasonlóan kiváló irodalmi mű a példa rá, hogy lehet és kell), hanem hogy mikor mondható, hogy elég, kellően reprezentált ez vagy az az időszak.

Péntek előző regényéről, a Dorka könyvéről írt kritikájában (A neheze, Élet és Irodalom, 2017. október 27.) írja Szilágyi Zsófia a következőket: „létezik olyan, hogy valamit túl sokszor meséltünk el.” Tényleg, mi lehet az elégszer, a történelem elmondása vajon mikor elegendő? (Lásd ehhez az igazságmondás elégségességének paradoxonát leíró klasszikus Kemény István-i sorokat: „Kétszer kettő pedig négy. / Ha sosem mondom el – elfelejtik, / ha túl sokszor mondom – nem hiszik el.” (Célszerű romok)

Van-e olyan, hogy elégszer hangsúlyozni a triviálist? A szerző, maga is egyébként történelem szakot végzett, több interjúban is beszél arról, hogy a történelem legtöbbször csak politikatörténet, hadtörténet, gazdaságtörténet, és nagyon kevés a családtörténet, a kultúratörténet, az életmódtörténet és így tovább. Magam is látom a regényre és befogadására leselkedő veszélyét a „bankettozásnak” (Bereményi Géza nevezi így a Cseh Tamásnak írt Frontátvonulásban az üres, múltban ragadó emlékezést), melyben túl megengedőek tudunk lenni, ha eltalálják a gyerekkorunkat. De vajon nem kell-e újra és újra eltalálni mégis? Hisz ebből épül az identitás.

Szirák Péter egy 2001-es tanulmányában Márton László regényeivel kapcsolatban mondja: „megerősödik az az esztétikai tapasztalat, amely szükségszerűnek tételezi valóság és imagináció, emlékezés és felejtés aspektusának összjátékát, és lehetetlenné teszi egy olyan szemléletmód fönntartását, amely a történelmet zárt, eleve adott ‘metanarratívának‘ tekinti.” Jóllehet ő a még régebbi korok és az azok leírásában használt „mitológiai-mesei intertextusok (víziók, álmok, jóslatok) olvasói megalkothatóságának távlatát” vizsgálja, megállapítása itt is érvényes. 

Számomra nem kérdés, hogy a globális, nagy elbeszélések nem vesztik erejüket attól, hogy a helyükre kis történetek kerülnek. Egyrészt ezek a kis történetek messzemenően érvényesek, másrészt éppen korszakok (és metanarratívák) fordulójakor látszik igazán, hogy több a világ annak magyarázatánál. Hogy újfent Keményt idézzem: „a biztosaknál legalább eggyel/több dolgok vannak égen és földön” (Kishit). A Hóesés Rómában hősei keresik a maguk helyét, létezésük, családban betöltött helyük okát a történetekben. Végső ok vagy létezik, vagy nem (ahány metanarratíva, annyi végső ok), kutatni muszáj, mert a személyes identitás a szociális terekben megképződő hatásokból is épül, úgy formálódik. És ebben az alakulásban minden eszköz, fogódzó része a rendszernek. Mi másért írna olyan családregényt az író, ahol a legtöbbször szerepeltetett fogalom az anya és az apa? A Hóesés Rómában, miközben nem egyszerűen fejlődésregény, hanem az „én, te, ő” és a „mi, ti, ők” regénye, ahol egyértelműen látszik, hogy az egyik nagy kérdés az, hogy a többiektől függetlenül is meghatározható lehet-e az egyén. (A válasz a regényben.)

„– Életem. Így kezdte. Mindig ez az első szó, amit kimond, amikor meglát, amióta emlékszem, így szólít.” – Ez az „életem” itt megszólítás is lehet, de lehet felütés is, mintha a Júlia által elmesélt élet regényének címe lenne. Egybejátszik a két jelentés: ahogy Júlia életének része a megszólított rokon, úgy része a család többi tagja, azok is, akik jelen vannak és azok is, akik nincsenek jelen, utóbbiak hiányként. Az ősök éppúgy, mint a kortársak, hiszen – és ez újra és újra hangsúlyos lesz – a felmenők jellemzői, arcvonásoktól a gesztusokon át a jellemekig újraélednek a leszármazottakban.

Paradigmatikus a Péntek Orsolya-szövegekben az, ahogyan az elmesélés lehetetlenségére képzőművészeti megoldásokkal reflektál. Amikor Júlia „megpróbálta elmesélni Toniónak az igazi telet, jobb híján azt kezdte el mesélni, milyen a Rudas uszodájának kénes vizében lebegni, és utána felöltözve, megszárítkozva kilépni a ropogós friss hóra, mert a víz valamit csinál a bőrrel és a csontokkal és a testtel, úgy érzed, hogy egész puha vagy belül, és utána a puha, ruganyos testeddel, amely olyan, mint a keményre gyúrt tészta, rálépsz a hóra, ami roppan a lábad alatt, mert a hó meglepően kemény néha.” A képek intenzitását adó jelzők, a mozgalmasság dinamikája belehelyezi az olvasót a definiálandó fogalomba. Itt egy olyan triviálisan egyszerű helyzetet (tél van, hideg) kellene megismertetni valakivel, aminek megmagyarázására alapvetően nincsen eszköze, azért nincs, mert sosem volt szükség a megértésére. A tél egy közép-európai ember számára, ahogy mondani szokás, magától értetődő. Ezért nehéz elmesélni, és ezért kell elmesélni. Szimbolikus is ez: a többnyelvű, származását tekintve sokfelől összejövő család mintha a monarchia lenne kicsiben, ahol mindaz, ami készen kapva ismerős, magyarázatra szorul, mert tudni akarjuk, hogy hogyan működik, hogy mi a mi szerepünk a létezésében.

A regény szereplői elsősorban megfigyelni szeretnek. Legtöbbször bámulnak. Ki az ablakon, egymásra, sokszor az egyetlen aktus egy jelenetben a megszólított bámulása, ami majd’ minden esetben feszültséget kelt. A válaszokat, még inkább a cselekedeteket nem csak megelőzik, hanem sokszor helyettesítik is. A szereplők mintha sodródnának és erről tudnak is, de nem tehetnek ellene, mert a legjobb, legtisztább pillanatok olyan ritkák, mint egy hóesés Rómában. Nagyon ritka, hogy egyidőben Rómában legyünk és hóesésben is. A regény címét persze másképp is fel lehet oldani: ha a hóesés a feloldás, a tisztulás ideje és eközben tűnékeny, ideiglenes is, ez is megáll a regényben szereplők életére vonatkoztatva. De az elvágyódás szimbolikus célja is lehet Róma, az örök város, ahová azért valamit, mondjuk, az otthon meghittségét, a hóesést azért jó volna magunkkal vinni. Tulajdonképpen nagyjából ezekből áll az életünk.