Manapság gyakran kerülnek egymás mellé egymáshoz nem illő művek egy és ugyanazon hangverseny műsorán, sőt divatként is érvényesül a műsorszerkesztői koncepció, amely gyökeresen különböző esztétikájú/világszemléletű műveket konfrontál egymással. Beethoven és Bartók esetében, ha a két zeneszerző egy hangversenyen találkozik, kontrasztról és hasonlóságról egyszerre beszélhetünk. A bécsi klasszikus és a 20. századi alkotó stílusa, dallamossága, harmóniavilága persze döntően különbözik, ám vérmérsékletük, indulatviláguk, maximalizmusuk, kérlelhetetlenségük között sok párhuzam vonható. Vagyis Beethovent és Bartókot egy estén játszani sohasem erőltetett: nekik közük van egymáshoz – mélyen, az emberi lényeget érintő módon.

Keller András

A koronavírusjárvány idején a mindennapok részévé vált a kulturális programok borulása: váratlan fordulatok írnak felül hosszú ideig érlelt forgatókönyveket. A hangverseny, amelyről e kritikában szó esik, másképp szerepelt a zenekar tervei között, mint ahogy végül megvalósult. A koncert karmestere, Keller András Bartók misztériumoperáját, A kékszakállú herceg várát is vezényelni tervezte, a zongoraszólista, Berecz Mihály a 2. zongoraversenyt készült megszólaltatni, ugyancsak Bartóktól. A koncert előtti napokban azonban az is kérdésessé vált, megvalósulhat-e egyáltalán az esemény. Végül megvalósult, ám jelentősen módosult műsorral. Ez a kritikusra annyiban tartozik, hogy az ad hoc kialakult programot a művészek a kívánatosnál kevesebb alkalommal próbálhatták. A sietség, vagy nevezzük így: kényszerű rögtönzésjelleg azonban – előre bocsátható – nem hallatszott a végeredményen.

A műsort indító Táncszvitet, melyet Bartók Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulójára komponált, gyakran halljuk szándékoltan vaskos-markáns, talajközeli előadásmódban megszólalni. Keller András vezénylésében ezúttal inkább éreztem egyfajta egyensúly megvalósulását: a rusztikus-népies hanghoz tartozó élesebb akcentusok, ostinato-ritmusok, nyersebb tónusok természetesen jelen voltak ebben az olvasatban is, ám a ritornellhez kapcsolódó líra is jelentős szerephez jutott, s általánosságban a darab egyetemességét éreztem a produkció gondolati vezérfonalának. No és persze a tánckarakter mindenütt jelenlévő szerepét, miáltal tudatosodik a hallgatóban, hogy ez közösségteremtő mű. Az első rész második számaként Berecz Mihály Beethoven B-dúr zongoraversenyét tolmácsolta: tisztán és plasztikusan, ízléssel és kommunikatívan, a stílus iránt érzékenyen és az alkotásnak az életműbeli helyiértékéről is számot adva. Nem volt ez katartikus előadás, ám magas színvonalú, érvényes, élvezetes produkcióként állta meg a helyét. A közönség – bár tudja, hogy egy művész repertoárjában azért szerepelnek a művek, hogy azokat bármikor, beugrásszerűen is képes legyen elővenni, ahogy a bűvész vesz elő egy nyulat a cilinderéből – tisztelettel és elismeréssel fogadta a bravúrt, mellyel a fiatal zongorista ilyen gyors váltással volt képes a tervezett Bartók-produkció helyett e szép Beethoven-interpretációval előrukkolni. Két ráadást is eredményezett a lelkesedés: egy Haydn-tétel (G-dúr szonáta, Hob. XVI:40, Finale – Presto) és egy rövid Bartók-darab (Gyermekeknek, I./13: Ballada) színesítette tovább ezen az estén Berecz Mihály rokonszenves művészportréját.

Ihletettség terén az est csúcsára értünk a második rész elején, mikor Keller András Beethoven utolsó, op. 135-ös F-dúr vonósnégyesének Lento assai tételét vezényelte. Makulátlan hangzás, sallangtalan gesztusvilág, emelkedettség jellemezte a zenekar játékát keze alatt, s az a meghitt atmoszféra és befelé forduló magatartás, melyet Beethoven vallomásos lassúiból oly jól ismerünk: a humánum megnyilatkozása. Végül ismét Bartók kapott szót: a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára zárta a hangversenyt, a mű rangjához méltó, plasztikus szólamszövetű, a kontrapunktika iránt érzékeny előadásban, mely a mű markánsan kirajzolódó tételkaraktereit e barokk és klasszikus tradícióból egyaránt táplálkozó modern alkotásra jellemző feszességgel, szigorral, egyetemességgel tárta elénk. Mérnöki pontosság, energia, költészet. A közönség lelkesen ünnepelte az együttest és karmesterét egy olyan hangverseny után, amely a körülményeken felülkerekedő művészi helytállás példájával szolgált.