Elöljáróban annyit, hogy már két napja átjött Erzsike néni a második emeletről, régi jó barátném még az esztétika mozgalomból, és füstös pacsirta hangján megkérdezte, de Ernő, mondja már meg, mi a lófasz lesz ebből. Nem lepődtem meg, tudtam a választ. Igencsak sokan kérdezték tőlem a napokban ugyanezt, például a hentesem, a benzinkutasom, a lottózós kislány, mi várható, mi sül ki ebből. Hát tényleg, mi.

Én néhány napja tényleg azt mondom, mit mondom, hirdetem, hogy győztek. Eléggé szokatlan dolog ez, mármint egy olyan harcot megnyerni, ami még javában tart. Működnek az orvlövészek, a nehéztüzérség, a hadipropaganda. Van még mit tudom én hány menet a ringben, de a táncos lábú kicsi, aki föl sem éri a behemót pofáját, de például a tökeit igen, nyert. Egyszerű ez, rárontanak a pályára, rendes, normális játék keretében nem nyernének, hát beszántják. Hanem azért csak ritkaság az afféle harc végeredményét kihirdetni, ahol még egymásnak feszülnek az úgynevezett felek, amikor bőven fakadnak sebek, törik a csont, a gerinc, saját szájával hányja le a lelkét, szóval hogy lesznek áldozatok. 

És mégis azt kell mondani, hogy győztek. 

Győztek a kicsik.

Mélységesen aránytalan cucc volt. A nagy büdös medve berohant volna a kiskaptárba, és azt hitte, terített asztal, mézes csupor várja. Nem hitte, hogy ilyen bonyolult lesz. Nem hitte, hogy le kell ülni, és a picsába, hát nem gondolkodni kell. Hogy ez nem úgy megy. Hogy például le fogják gorombítani. Azt is mondják neki, honnan, hát magasabb szintekről, hogy ezt és ezt kell tenned. De… Semmi de. Te csak mondjad azt, hogy nép, népem. Támogatás! Engem! Hajaj.   

Azért győztek a kicsik, mert ebben a harcban az első pillanattól fogva sem az volt föltételezve, hogy medve és belügyes, hadügyes, rókaügyes barátai majd meghátrálnak, áááá, nem szokásuk. Dehogy is volt az gondolva, hogy maradhat minden a régiben, belátják, talán nem így kellene einstandolni, mert vannak normák – már majdnem azt mondtam: európai normák, bruhaha -, hogy nem a daráló, a hangszóró, a pártgyűlés, a szolgálati fegyelem működteti az elvet, hanem, jaj mi is. Értelem? Empátia? Elegancia? Dehogy is akartak tárgyalni, empatizálni, értelmezni, elegánsoskodni. Soha egyetlen pillanatra sem gondoltak ilyenre.  

Azért győztek a kicsik, mert megmutatták a spanyolviaszkot. Hogy lehet így is. Önfeláldozóan, nemesen, kreatívan. Lehet úgy csinálni, hogy ízléses legyen. Finom, üdvözítő megoldások. Kis testmeleg szabadság.

És győztek még valami másért is. Megmutatták, elég gondosan és összetetten, végtére is egy történetbe sűrítve, hogy miféle tagok, alakok, figurák azok, akikkel szemben állnak, akik harcolnak őellenük, akik csakis a harcban bíznak, akik elhiszik a háború üdvös mindenhatóságát. Megmutatták, hogy e szép nemes urak a nemzeti tollboában aljasok. Hogy hazudnak éjjel és nappal, de még napfogyatkozáskor is. Hogy sunyik. Hogy gátlástalanok. Hogy kétszínűek. Hogy olyan olcsók, mint a sarkon osztott pártkrumpli. És megmutatták a legnagyobb bűnüket is, a tobzódó ízléstelenséget. 

Szép és nagyszerű győzelem volt, egy nemtelen küzdelemben. Nőimunka, férfimunka, értitek?, satöbbi, a lényeg: többet tettek ezért az országért, mint százötvenkettő mélabús, magába bele fogyó tüntetés. A magam részéről szívből gratulálok. És éljen. Ja, igen, már csak annyit, szóljatok, ha lenne még igény slambucra, erre-arra