Ahhoz képest, hogy az operett mily könnyed és olykor egyenesen léha mulatság, néha a műfaj egy-egy kivételes alkotásának szimbolikus korszakzáró szerep jutott a történelem során. A denevér így kapcsolódott 1874-ben a lázas bécsi Gründerzeit végéhez, a Csárdáskirálynő pedig már akkor rég magában hordozta egy búcsúzó korszak és államképlet foglalatát, amikor nemhogy Mohácsi János, de még Szinetár Miklós sem volt a világon. A harmadik és tán legnyilvánvalóbb példa Ábrahám Pál utolsó igazi átütő világsikere, a Bál a Savoyban, amelynek berlini ősbemutatójára 1932. december 23-án, kevesebb mint hat héttel Hitler hatalomra jutása előtt került sor. Ebben az operettben ugyanis jószerint minden együtt volt, ami csak véget ért 1933. január 30-val, illetve minden, ami csak elpusztítandónak és értéktelennek számított a nácik szemében. Vagyis ott volt – innen és túl az alkotók meg az előadók származásán – a csodálatosan híg és elragadó kozmopolitizmus, a nemzeti jelleg egzotikummá oldódása, a jazz gyanánt azonosított zenei pillanatok sora, vagy épp a mondén párkapcsolati erkölcs problematikája. Operettszínpadon a weimari köztársaság és a locarnói Európa megannyi bűne – "so schick und hochmodern".

 

Rózsa Krisztián

Persze a Bál a Savoyban mindemellett, illetve elsősorban: csakis a közönséghatásra tekintő slágerdarab, amit szinte lehetetlen elrontani. Miskolcon is ez bizonyosodott be, miután az önmagát dramaturgként (illetve másodszereposztásos bonviván gyanánt) foglalkoztató Szőcs Artur változtatások és rátétek valóságos garmadájával terhelte meg Ábrahám operettjét – és a siker így is zajosnak bizonyult.

 

A cselekmény Velencéből és Nizzából Londonba került át, ám voltaképpen ez a módosítás nem sok vizet zavart. Az viszont például már annál inkább, hogy a második felvonás bálja valamely megmagyarázhatatlan okból karmesterversennyé alakult át (ízlés- és iránytalan árokbéli "Kocsis Zalán"-paródiával és tökéletesen felesleges rádióközvetítéssel), vagy hogy visszatérő jelleggel sokkoló ízelítőt kaptunk abból a techno-tuctucból, ami úgymond 100 évvel később jellemzi majd a londoni Savoy mulatságait. Szőcs ötletei megfékezhetetlenül, vagy legalábbis megfékezetlenül áradnak: van közöttük eredeti, gusztusos és színszerű (mint a csekkhez hozzáírandó további nullák füstkarikákkal jelzett szükségessége, vagy a lépcsőmozgatások humora), de sajna bőven akad kidolgozatlan, befejezetlen – és eleve elvetélt éca is.

 

A két férfi főszereplő első felvonásbeli közös lódításának túlburjánzó tömegjelenete például, amelyben a Carmen mellett Kazal László híres kupléjának, A cipzárnak is jutott hely, teljesen súlytalanul, érdemi befejezés nélkül fullad ki. Vagy hogy egy operettrendezői alapproblémát említsünk: a Mister Blue és Lady Bleu slágere mindennemű szituáció és beállítás nélkül hangzik fel. Más ötlet, mint amilyen Daisy Parker helikopteres-kötélhágcsós belépője, a kivitelezés során csúszik félre. No és említsük meg a legkínosabb szakaszt: a harmadik felvonás ichthiológiai párbeszédét, amelynek során újabb és újabb halas szóvicceket sütnek el a szereplők: a "pontyosan annyi" – "harcsa meg" humorregiszterét jócskán kizsákmányolva.

 

Harsányi Attila és Szegedi Dezső (Gálos Mihály Samu fotói, a képek forrása: Miskolci Nemzeti Színház)

És mégis, a Bál a Savoyban mindeközben különösebb zavar nélkül érvényesül és még jutalomjátékot is kínál egyesek számára. A táncoskomikusi megdicsőülés lehetőségét Rózsa Krisztián (Musztafa bej) kamatoztatja, a színpadot felszántó aktivitásával újfent bebizonyítva, hogy e szerepzsáner mindenkori sikerének nélkülözhetetlen eleme a közönséggel összejátszó, elemi sodrású lendület. Éppígy mutatja fel Harsányi Attila (Lord Henry) a bonviván színpadi megtestesülésének egyik alapkövetelményét: a blazírtsággal határos férfiöntudat biztonságát. A szeptember 18-i bemutató estéje úgy alakult, hogy a becsületesen fáradozó hölgyek helyett a nevesített méltatások fennmaradó hányada ezúttal ugyancsak a férfiaknak jut: a komornyikként még a szőcsi kiszólásokat is hitelesen megjátszó Szegedi Dezsőnek (Archie), illetve az operettkomikusi szerepben már korábban is botlás nélkül csetlő, fiús bájú Papp Endrének (Jacob Wilson).

 

Dicséret jár a stabil zenei közeget teremtő, a vokális esettségeket megértően gyámolító karmesternek, Cser Ádámnak is (csak azt a parókás Kocsis-imitációt felednénk!), míg a Miskolci Balett ügyszeretettől sugárzó tagjai együttesen kiérdemelték a legboldogabb tánckar díját. S a végére hagytuk az operett-előadások sikerének legfontosabb közreműködőjét és hősét: a közönséget. A miskolci publikum, amely ezekben a hetekben-hónapokban amúgy is sokszor bizonyította már színházszeretetét, különösen tehetségesnek, nagyvonalúnak és magával ragadóan elfogultnak mutatkozott a premier estéjén. És ez nemcsak hogy rendjén van így, de ráadásul sokkalta fontosabb is a rendezői ötleteléseknél vagy épp a kritikusi agyaskodásoknál.

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.