A Manna Produkció és a Bethlen Téri Színház közös előadása Kovács Domokos bábszínész-rendező munkája. A próbák januárban kezdődtek, ám a karantén kissé lelassította a folyamatot. De ezt a lemezt már ismerjük, azt is láttuk már, milyen online megoldásokkal álltak elő színházak és alkotók, hogy biztosítsák a láthatóságukat ebben az időszakban. Kovács Domokosék januártól egészen szeptemberig minden hónapban jelentkeztek egy kisvideóval, amely a felkészülésről, a próbafolyamatról szólt. De nem csak ebből látszik, hogy az alkotók nagy hangsúlyt fektettek az online pr-megjelenésre, hanem abból is, hogy ennek az előadásnak saját logót is terveztettek, mégpedig nagyon szépet: egy kilenc hullámvonalból álló jegesmedvefejet. A letisztultság, a költőiség és a szépségre való törekvés jellemezte a szeptember 19-i bemutatót is.

 

Kovács Domokosnak nem ez az első fizikai bábszínházi előadása. Az első, amely a H.A.N. címet viselte, igen figyelemreméltó indítás volt a műfajban témáját tekintve is, hiszen a Hermaphroditosz-mítoszból kiindulva tárgyalta a nőiség és férfiasság megélésének kérdését, amely bár már az ókorban is megjelent, a transzneműség elfogadottságáért vívott harcban új aktualitást nyert napjainkban. Kovács Domokos ebben az előadásban is kitűnően használta eszközként a repetíciót, az előadás végén kifulladásig ismételgette ugyanazt a mozdulatsort, egészen addig, amíg a nézők meg nem könyörültek rajta, és el nem hagyták a színháztermet, és bizony, volt, hogy egészen sokáig maradtak.

 

A jegesmedvék etetése tilos! című előadás témaválasztása is igen aktuális és bátor. Azért bátor, mert valószínűleg nehéz a klímakatasztrófáról és környezetünk módszeres tönkretételéről olyan előadást készíteni, amely nem didaktikus – ezt sajnos ez a produkció sem kerüli el teljesen. Hiszen az utolsó jegesmedve halálának, ember és állat 21. századi viszonyának tárgyalása immanens módon magában foglalja, hogy az emberről mint amorális lényről tegyünk egyszerű kijelentéseket. Ezek a kijelentések pedig nem feltétlenül állnak jól egy művészeti alkotásnak, amely az esetek nagy részében a komplex morális felvetések sűrűségétől válik érdekessé.

 

Ám A jegesmedvék etetése tilos! szerencsére tartogat más elemeket is, amelyektől mégis igen élvezhető előadássá válik. Formai kialakítása például nagy szabadságot ad nézőjének. Ettől persze érezhetjük magunkat kényelmetlenül is, hiszen a magyar színházban azt szoktuk meg, hogy ha látunk egy jelet a színpadon, annak nagy eséllyel gyorsan megértjük a konkrét jelentését. Ebből a szempontból Kovács Domokos előadása inkább a teremtő fantáziának és az asszociációknak enged utat, miközben persze elmesél egy történetet ember és állat viszonyáról, ám hogy az egyes jelenetekben pontosan mi történik, azt inkább megérezzük, semmint megtudjuk.

 

A színpadi látvány műanyagszemétből és fényekből épül fel. A színpadon hatalmas nejlondarabok terülnek el a fehér táncszőnyegen, az északi sark jégsapkái, amelyeket többször meleg, sárga fény világít meg – a klímaváltozás minimalista, de egyértelmű jelzése ez. És van egy nagy jegesmedvefej is, ez szintén műanyagszemétből készült, ami nagyon hasonlít egy dinoszaurusz koponyájára – egy rég kihalt faj emléke kapcsolódik össze egy kihalófélben lévő faj jövőbeli emlékével.

 

Kovács Domokos egy, a neten keringő videó- és képsorozatból indult ki: Kanadában egy természetfotós dokumentálta egy jegesmedve lassú éhhalálát. A rendező kérdésfelvetése az volt, hogyan lehetséges, hogy a fotós nem lépett közbe, nem nyújtott segítséget az állatnak, ám kiderült – és innen a cím –, hogy Kanadában törvény tiltja a jegesmedvék etetését. Ha jól értem, ennek az az oka, hogy nem oldja meg a problémát, és csak rövid idővel hosszabbítja meg az állatok életét.

 

A színpadon a medve és a fotós története, vagyis inkább állat és ember viszonya bomlik ki, egymással való megismerkedésük, kettejük egymás iránti bizalmatlansága, és az a kegyetlenség, amellyel az ember uralkodik az állatvilágon. Kovács Domokos egy hatalmas nejlonzacskóba bugyolálja magát, és a zacskón kívül mozgatja a műanyagfejet, mégpedig tökéletesen medveszerűen. A megindító az benne, hogy a zacskó áttetsző, emberi testet látunk akkor is, amikor a természetfotós (Nagy Petra) egy rituális mozgássor keretében megnyúzza, lehúzza róla a nejlon medvebőrt. 

 

Ahogy a H.A.N. című előadásban, úgy itt is fontos elem az ismétlés. Tulajdonképpen több ember-jegesmedve történetet látunk, többször újrakezdődik az egész, de a vége mindig ugyanaz: a jegesmedve szenved és meghal. Miközben az összes kis történet ugyanazzal a nyugodt és harmonikus mozgássorral indít, amelyben a két színész felváltva tartja a medvefejet, azt az érzést keltve, hogy lehetne ez az egész másképp is, ember és állat tudna egymás mellett békében élni a bolygón. Ám az újrakezdések egyre kevésbé harmonikusak, tempójuk egyre gyorsabb és türelmetlenebb, hiszen születhetnek új emberek és új állatok, az előzőek történetét, szokásait visszük mi is tovább. Közhely, de idekívánkozik, hogy a globalizált világban nekünk, embereknek egyre kevesebb a közünk a jegesmedveséghez, egyre inkább elszakadunk a természettől. Ennek következtében pedig kipusztulunk egyszer csak mi is, ahogy a jegesmedvék, erre utal az előadás vége, azt hiszem, amikor a jegesmedve szépen leragasztja a fotós körül a nejlont, hogy az megfulladjon alatta.

 

A nejlon különben nagyon jó anyag, meglepően sokféle tud lenni. Ezen ritkán gondolkodunk, amikor a szupermarketből a heti nagybevásárlást cipeljük haza, de így van. (Az előadás egyik szakmai konzulense Eke Angéla volt, aki Nylon Group nevű társulatával épp ennek az anyagnak a sokféleségével kísérletezik.) Jól képes ábrázolni például a levegősséget és a levegőtlenséget, amely asszociációk remekül illenek a klímaválság gondolatköréhez. Ezt az előadás szépen ki is használja, talán túl szépen is. A minimalista északi hatású zene (zene: Tarr Bernadett) is nagyon szép, és a világítás is igen esztétikus és átgondolt – talán éppen ezért nem válik A jegesmedvék etetése tilos! olyan megrendítővé, mint az a képsorozat, amiből kiindult, kicsit hiányzik belőle a valóság fájdalma, ami úgy vélem, szükségképpen naturális. 

 

Persze, a valóság borzalmaival nehéz versenybe szállni, és talán nem is érdemes. Azt pedig fontosnak tartom elmondani, hogy remek dolognak tartom, ha egy-egy fiatal művész néha kirándulást tesz a saját és a közönség komfortzónáján kívülre, és megpróbál valami igazán minket érintő problémával foglalkozni, mégpedig úgy, ahogy az éppen minket érint. Kovács Domokos új előadása pedig ilyen, érdemes érte ellátogatni a Bethlen Téri Színházba.

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.