Maladype Színház – Fehér Ferenc: Metropolisz
2020.10.20.

Merész vállalkozás, ha egy koreográfus egy színházi társulatnak némafilmet adaptál színpadra. Fehér Ferenc, persze, mindig merész volt, én pedig kíváncsi: vajon mennyit képes abból a mélyen önmagából táplálkozó mozgásnyelvből a rendezői munkába transzponálni? KOMJÁTHY ZSUZSANNA KRITIKÁJA.

Fehér Ferenc meglehetősen autonóm alkotó, mégsem kezdő a társulati munkában. Az elmúlt években dolgozott együtt például a sepsiszentgyörgyi M Stúdióval (Kampf, Személyazonosság), a Gangaray Dance Company-vel (Just dance and nothing else), és önálló munkáit is rendre alkotótársak együttműködésével készíti. Török Ákos kritikus valahogy úgy fogalmazott egy régi írásában, hogy Fehér igazi megmutatkozóművész, olyan alakváltó, aki egyik szerepből a másikba bújva mindig ugyanazt az élményt tudja nyújtani. A Maladype Színház felkérésére rendezett Metropolisz című táncszínházi előadásban is így van ez: a rá jellemző mozdulatok, az egyszerre kissé túlvilági és elemelt formakincs, valamint a markáns képiség mutatkozik meg benne.
 
Fehér mint táncos-koreográfus befelé figyel: a saját testéből, húsából és szellemiségéből mély-meditatív munkával hívja elő az egész testét be- és átjáró mozdulatokat, melyek mindig újabb és újabb kapukat nyitnak az értelmezhetőségben. Pontosabban az érzékelhetőségben, hiszen Fehér mozgásvilága nem is annyira a jelentések és értelmezések tartományában keresendő, inkább azzal párhuzamosan (is), az érzetek dimenziójában. Munkáinak sokszor „nincs grabanca”, mozdulatai az érzékiség regiszterében maradnak, és olyan tapasztalást tesznek lehetővé, melyben, kissé képletesen fogalmazva, előadó és néző bőre összedörzsölődik.
 
Ez pedig nem kis dolog. Mégis, mintha nem volna elég, Fehér makacsul ragaszkodik a keretekhez. Az elmúlt években készített előadásai gyakran olyanok, akár a festmények: költőiek, érzékiek, mégis pontos kontúrokat követnek, kimunkált mintha-világot teremtenek, határozott kezdéssel és lezárással rendelkeznek. A keretekhez való ragaszkodás másik aspektusa, hogy Fehér az utóbbi években előszeretettel készít adaptációkat. Az adaptáció ugyanis adekvát megoldásnak bizonyul(hat) a mélyen a húsból, inakból és tudattalanból táplálkozó mozgás megzabolázására, egyúttal csábítóan hat(hat) a kortárs táncra talán kevésbé nyitott potenciális nézőkre is. Különösen szívesen merít a horror és a science fiction sajátos világából (például a vámpírok vagy a zombik meséiből), legfrissebb munkájában pedig Fritz Lang kultikus némafilmeposzát, az 1927-es Metropoliszt dolgozza fel.
 
Ádám Kornél, Dőry Brigitta, Jáger Simon és Pál Zoltán az előadásban
Ádám Kornél, Dőry Brigitta, Jáger Simon és Pál Zoltán az előadásban
Három alak lépeget a színpad hátuljában található lift felé. Vállukat ütemesen előremozgatva, testüket az apró körkörös mozdulat után húzzák, akár a Hello, Zombi! élőhalottjai, szaggatottan vánszorognak előre, majd a felvonóba szállva előtűnik a többi zombi, a munkáshad is, akik talán épp a műszakot kezdik a gépek mellett. Mechanikus mindennapjaikat geometrikus és darabos mozgásokkal szemléltetik, dülöngélnek, menetelnek, rázkódnak, tekintetüket hol szigorúan a földnek szegezik, hol határozottan a közönségre. A füstös színpadkép, az éles hideg és párás meleg fények váltakozása (Dávid Kovacsovics), az aláfestő zene (Fehér Ferenc), valamint a falakra kirajzolódó árnyjáték hűen idézik a némafilmek atmoszféráját. Ez a keresztrím, valamint a film elejével való szinte szó szoros összecsengés egy kissé megrémít: mire számítsak? Fehér fogja, és egyszerűen „lefordítja” a Metropoliszt? 
 
Hamar kiderül, hogy aggodalmam alaptalannak bizonyul, nem meséli el nekünk a sztorit. Helyette karaktertanulmányokat végez: a zsánerfigurákban (munkások/felsőosztálybeliek/ robot(ok)) rejlő feszültséget ragadja meg, és gesztikus mozgások segítségével azt bontja ki bennük, ami számára, ami a jelenkor számára érdekes. Nincs tiszta szereposztás, a nyolc színész mindvégig egy tömb, egy nyaláb marad, akik egyként szanaszét mozogva, mindig ugyanazt a karaktertípust mutatják meg. A különböző életvilágok (munkások/felső tízezer/robotok) közben maguk is összemosódnak-maszatolódnak, mutálódnak és absztrakttá válnak, az marad belőlük, ami közös bennük, a mechanikusság és a hedonizmus, az üresség, a hiány. Ezt hol mozgalmasabb, hol statikusabb képekben mutatja be és árnyalja a rendező, csak hogy az előadás végére visszajussunk oda, ahonnan indultunk, a kezdő képhez: a zombiként menetelő munkások seregéhez.
 
Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból. Fotók: Toldy Miklós. A képek forrása: Maladype Színház
Közben mégis mennyi minden történik: kimondottan érdekes például, ahogy az alapvetően nem-táncos testek a mozgásanyagot működtetik. Bár némi tapasztalat van a színészek háta mögött például vogue-ban is, határaik máshol húzódnak, mint egy táncostest határai (akinél a határok valójában nem érzékelhetőek). A fizikai színházi hagyományban ugyan nem ismeretlen jelenség nem-táncosokat táncra bírni, pezsdítő látni, ahogyan a természetes, a szó pozitív értelmében vett limitált mozgás sallangmentes tánccá oldódik a színpadon. Fehér, miként a maga előadásaiban szokta, igába fogja minden porcikájukat. Van, hogy csak az ujjak táncolnak, van, hogy egyszerűen lábujjhegyre magasodva lépegetnek az előadók, máskor teljes testtel, koordinálatlanul rázkódnak össze-vissza vagy éppen tisztességesen kontakttáncolnak. Mozdulataik mégsem a testből, a lélegzetből vagy lendületből fakadnak, „agyból” dolgoznak, a szerep exponálja a mozgásanyagot, melybe aktuálisan belehelyezkednek. A testük nem megél, hanem mesél, mozgásuk mélyen prózai. 
 
Sablonos és klisémentes mozgások hajlanak egymásba, melyek sodrásában időnként megcsillan egy-egy jobb egyéni teljesítmény is. Dőry Brigitta például az előadás vége felé meglepően dinamikusan, kontúrozottan mozog, az egyes mozdulatokat a lehetséges fizikai határig kitolja. Erőss Brigitta sokszor érzékien, Lukács Andrea van, hogy meglehetősen szuggesztíven mozog. A koreográfia erőssége mégsem az egyéni virtuozitás; a mozgás akkor erős, mikor csoportos. Zsenák Lilla és Mesés Gáspár persze mindvégig üdítő színfolt a Metropoliszban, a két clown, aki vezényli az előadást, például Mesés rongyosra ismételt mondatával: „Ich bin so gut.” 

Erényei ellenére mégsem vág mellbe az előadás. Fehér mint rendező ugyanis kifelé figyel: Metropolisza könnyen emészthető és túl adekvát, nem hagy nyitott kérdéseket, és nem mutat fel egyéni perspektívát sem. Hiába a jól felépített jelenetek, az allegorikus gondolkodás, a nagyszerű színészvezetés és az előadói kockázatvállalás – ha az a cél, hogy a néző felismerje, amit már úgyis tud, nincs katartikus élmény.