Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AMIT NEM VESZ FEL A MIKROFON

Kelemen Barnabás a Zeneakadémián
2020. szept. 22.
A Bach Szólóban sorozat a cselló és a zongora után hegedűszóval folytatódott. Kelemen Barnabás egyszerre korhű és egyéni, és van a játékában valami, ami nem rögzíthető mikrofonokkal. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.
Nem tudjuk, milyen lehet Bach autentikus hangja. Unásig ismételt tény ez, s a régizene-játszás nagy önellentmondása, hogy valamilyen hitelességre mégis törekedni kell. Ez a szólóhegedű-darabok esetében még inkább igaz, hiszen azokról még azt sem tudjuk, hogy egyáltalán hegedűre komponálta-e őket a mester. Nem tudok az előadó fejével gondolkodni, de feltételezem, hogy ez akár a megfelelési kényszertől való megszabadulást is jelentheti. Az ideális előadás pedig az, amely legfőképpen átélt, egyéni, meg nem ismételhető, és ez – számomra – előrébb való a korhűségnél. Kelemen Barnabás játékában a kettő találkozik: egyszerre érezzük történetileg hitelesnek és sajátnak, ahogy hegedül.
 
Rögtön álljunk meg egy gyakorlati kérdés kedvéért: szeptember 19-én Kelemen Barnabás a jól ismert okból kétszer egymás után adta elő Bach két partitáját és egy szonátáját a Zeneakadémia nagytermében két, bő félházas közönség előtt. Ez két teljes koncertet jelentett tokkal-vonóval és szünettel, az első délután öt órakor kezdődött (ezen vettem részt), a másik este fél nyolckor, köztük nem többet, mint egy szűk órát pihenhetett a szólista. Hogy miféle praktikákat kell alkalmazni és milyen babonáknak kell eleget tenni egy ilyen mutatványhoz, arról talán majd egy következő interjúban lehet őt megkérdezni.
 
Kelemen Barnabás
Kelemen Barnabás

Az máris megkülönbözteti Kelemen Barnabást sok más előadótól, hogy korhű hangszeren, egy 1771-ben készült, bélhúros Januarius Gagliano hegedűn játszik, barokk „lándzsás fejű” vonóval. Ez valóban egészen más és sajátos hangképet eredményez, a bélhúrok hangja nem olyan nagy, de „ízesebb”, máshogy rendeződnek el a dinamika viszonyok, mások az arányok. Mindez persze mit sem ér, ha a játékos nem ismeri a saját hangszerét, annak lehetőségeit.

 
Az E-dúr partita (BWV 1006) örökmozgó prelúdiuma rögtön beszippant: Kelemen Barnabás megformálásában ez a zene egyszerre felfokozott és világosan tagolt, úgy bomlik ki magából, mint egy fraktál. Olyan, mintha a hangok, az ütemek egymásból következnének, és minden egyes hangon érződik, hogy létezik a nagy Egész, amelynek része, mintha létezne egy középpont, amely felé az egész gravitál. Megmagyarázhatatlan érzés ez, de hát Bachot hallgatni megmagyarázhatatlan érzés. Akkor is, ha a muzsika egyenesen rusztikus (de akkor sem profán) jelleget ölt – például a Gavotte-ban. Minden egyes ismétlésnek, szekvenciának célja van, hol variál, hol az előző ütemet ekhózza. A szólista pedig együtt mozog a zenével, minden egyes arckifejezésében felfedezzük az éppen megszólaló hangokat.
 
A g-moll szonáta (BWV 1001) rendesen kiaknázza, hogy a hegedű két alsó húrja a g-moll skála alaphangját és dominánsát jelentik. Komoly karakterű, emelkedett kedvességű darab ez, amely egyedül a dúr Siciliana tételben veti le szomorkás arcát. Nem egyszerűen bravúros a záró Presto tétel, hanem mélyreható is. A záró négyesakkordon valóban megérkeztünk.
 
A hangverseny második felét Kelemen teljes egészében a jól ismert d-moll partitának szentelte. Az Allemande vibrátó nélküli kettősfogásainak szívfacsaró hatásuk van, magányt, sóvárgást hallok ebben a zenében. Tragikus hangot ütnek meg a Corrente, a Sarabande és a Giga tételek is, mind mollban íródott. A Sarabande nyitóakkordjai olyanok, mint egy fájdalomkiáltás. Az utolsó tétel a szvit felét kitévő Chaconne, amelyet felmagasztalni és mitizálni szokás – egyes elképzelések szerint felesége halálakor írta a zeneszerző. Brahms így írt róla másfél évszázada: „Ez az ember egyetlen kottavonalon, egy kis hangszerre a legmélyebb gondolatok és leghevesebb érzések egész világát komponálta meg.” Azt, hogy micsoda munka van egy ilyen tételben, csak sejteni lehet, mert Kelemen Barnabás rendkívül hatásosan építkezik. De nem vonja be romantikus fénnyel ezt a jó tizenöt perces, valóban monumentális hegedűdarabot. Akként prezentálja, ami: van benne küzdelem, béke, hála, fenség és emberség.
 
Van még egy feltétele az ilyen megtisztító erejű koncertélményeknek – a Bach Szólóban sorozat előző két hangversenye iránt is így éreztem –: ott kell lenni rajtuk. Nem vesz fel mindent a mikrofon és a kamera, sőt egyre inkább azt érzem, a lényegből nagyon keveset. És egyre jobban becsülöm azokat a muzsikusokat, akiknél felfedezem ezt a réteget – ami nem rögzíthető.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek