Ruzante – Peer Krisztián: Csapodárok / Radnóti Színház
2020.09.22.

Ez a szegény Ruzante, akit igazából Angelo Beolcónak hívtak, nagyon megszívta, hogy hetven évvel később megszületett William Shakespeare, százhússzal később pedig Moliére. Így járt. És akkor Goldoniról még nem is szóltunk. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Bálint András és Rusznák András.
Bálint András és Rusznák András.  
Nem is igen tudunk a színháztörténetből más művéről, csak erről a Csapodár madárkáról – pedig volt még néhány darabja –, amit most Peer Krisztián átiratában Csapodárok címmel mutattak be a Radnóti Színházban. Szóval eredetileg egy csapodár van benne, az a bizonyos madárka, aki egyébként nem is csapodár, de most meg több, mert a férfi is tud csapodár lenni. Evolúció.
 
Az átirat alapos; gyanítom, Ruzante sem ismerne rá, miközben szerepel benne. Sok színházi eszmefuttatás köríti a „három pasi nyomul egy nőre, illetve a háromból az egyik, pont a férj nem is nyomul annyira”-történetet, melynek helyszíne egy színes doboz, alig látható ajtókkal és lecsapható kis nyílásokkal, meg hát a dobozban van még egy doboz, az is színes (Slárku Anett díszlete).
 
Van egy kalauzunk, aki mindjárt az elején egy időszerűt posztol – nem posztol, hiszen ez nem a facebook, hanem csak a képünkbe nyom egy táblát: „ne posztolj minden nap egy képet a kajádról!”; aztán, mivel ez a kalauz Bálint András, némileg pikánsnak hat egy későbbi tábla: „ne posztolj minden nap egy képet a kutyádról!”. Majd egy következő táblán „nemzeti konzultációt” hirdet, és közli a csúnya szavak helyettesítésére kitalált szótárt, eligazít a szereplők közt, végül egy tapsos abgangot szervez magának.
 
Baki Dániel, Pál András és Sodró Eliza.
Baki Dániel, Pál András és Sodró Eliza.  
Közben már a színre téblábolt Menato – a szerepneve majdnem lényegtelen, mert ő Pál András – hogy megvallja nekünk, hogy mindjárt meg fogja vallani a szerelmét a sógornőjének, mert tíz évi epekedés után nem bírja tovább magában tartani. Eléggé vicces monológ ez, ugyanis a nemiszervek helyettesítésére kitalált falafel és pomelo, valamint az aktusra használatos flambírozás (merthogy ez a szalonképes szótár a gasztronómiából vétetett) sehogyse jön a szájára, amikor meg mégis, hát az még nagyobb vicc. Aztán belibben a sógorasszony – Sodró Eliza virágos kis zoknija Kovács Andrea jelmezeinek ékköve –, és helyreteszi, azaz lerázza a nyomulós rokont. Szemrebbenés nélkül, akartam írni, de épp ez nem igaz, mert ha szeme nem rebben is, de Sodró Eliza mimikája és gesztusai gazdagabb nyelven beszélnek, mint a szövege, pedig az se szegény. Ráadásul gyakran kerül dialogikus viszonyba a verbális és a metanyelv – ezt jól meg kell figyelni, érdemes.
 
Sodró Eliza Rozs Tamás és Pál András.
Sodró Eliza Rozs Tamás és Pál András.  
De nem könnyű, ugyanis rengeteg erősebb eszköz és effekt próbálja takarni: a bohózat felé hajlik a komédia a következő udvarló színrelépésével: ő Tonin, de ez is lényegtelen, mert ő Baki Dániel. Délceg katona, vagyis tág tér nyílik a kard és a hüvely tárgykörében felvillantható asszociációkra. Nem is marad ki semmi.
 
Peer Krisztián gördülékeny szövegében nemcsak a poénok, hanem a mai utalások is megtalálják a helyüket, pedig túlhabzás van itt bőven, finomkodás semmi, durvulás, mármint színházi értelemben annál inkább. Szőcs Artur biztos kézzel tartja az előadást a határon innen mind stiláris, mind verbális szempontból, ugyanakkor elengedi vagy akár küldi is a színészeket „egészen a falig”. Rozs Tamás, a mindvégig a színpadon ülő muzsikus egyszerre játékostárs és ellenpont, ráadásul ő is kiveszi a részét a poénokból, legyen elég itt a „megjöttek a fehérvári huszárok”-at említenem...
 
Rusznák András és Pál András. Fotó:
Rusznák András és Pál András. Fotó: Bácsi Róbert László.    
Aztán színre lép a férj, vagyis Rusznák András, kicsit beszél hozzánk, már csak a „negyedik fal” lebontása végett (ami aztán majd újra felépül), majd levág egy klasszikus bohócjelenetet önnön megveretéséről, fetreng és óbégat, gátlástalanul fokoz és ismétel – nyomasszák bár a nézőt a világ gondjai, itt már muszáj legalább elmosolyodni. Nevetni-röhögni majd akkor kell, amikor összeáll a nagy bohózati páros: Rusznák mellé becsatlakozik Pál András, és ekkor már cső meg kifér, ez van, márpedig ezen a csövön minden kifér.
 
Veszélyes terep ez: gatyaletolás fenyeget (jön is majd a végén), de ha meg nem fenyeget, akkor nincsen kihasználva minden lehetőség. Lubickolás, szokás mondani az ilyesmire, de itt önfeledtség helyett (ön)fegyelem van, ettől élvezhető az egész. Meg attól, hogy a legtöbb viccet csak kétszer ismétlik, harmadszor nem merik, pedig a négy-öt órás átdíszítésre én speciel néző lennék...
 
A bohózat függönyén átdereng néhány komoly epizód vagy monológ, amelyet jó lenne meghallanunk; hol a „kalauz” Bálint András, hol Sodró Eliza lép a két nagy bohóc elé valami meggondolkodtató mondattal. Aztán megint elszabadul a... nem, nem a pokol, csak az, hogy ki kit játszik, mármint nem szerepben, hanem színészben. A szegény Tonin katona Lukáts Andort játszik, Pál András László Zsoltot, Sodró Eliza meg tényleg úgy beszél, mint Kováts Adél. Aha. Jöhetnek a színházi sztorik, az improvizatív ugratások. Szereti a néző az ilyesmit.
 
Mert hát a sztori önmagában nem vinné el az előadást, noha Peer Krisztián jó szemtelenül még egy Tartuffe-Elmira-persziflázst is beleszuszakolt az amúgy kicsit gyöngébb második részbe. Amelyben mintha leltárszerűen hoznák elő a klasszikus bohózati fordulatokat, például a sötétben játszást; a tegnapi-mai „erős szavainkat”, mint a pusztulat; a levegőben zizegő témákat, mint a körúti biciklisáv; aztán kicsit orbános valami is van, rögtön utána többszólamú kórusban „add ide a didit”, és huss. Ez a huss egy jó, váratlan poén.
Szerző: Csáki Judit