Nem is igen tudunk a színháztörténetből más művéről, csak erről a Csapodár madárkáról – pedig volt még néhány darabja –, amit most Peer Krisztián átiratában Csapodárok címmel mutattak be a Radnóti Színházban. Szóval eredetileg egy csapodár van benne, az a bizonyos madárka, aki egyébként nem is csapodár, de most meg több, mert a férfi is tud csapodár lenni. Evolúció.

 

Az átirat alapos; gyanítom, Ruzante sem ismerne rá, miközben szerepel benne. Sok színházi eszmefuttatás köríti a „három pasi nyomul egy nőre, illetve a háromból az egyik, pont a férj nem is nyomul annyira”-történetet, melynek helyszíne egy színes doboz, alig látható ajtókkal és lecsapható kis nyílásokkal, meg hát a dobozban van még egy doboz, az is színes (Slárku Anett díszlete).

 

Van egy kalauzunk, aki mindjárt az elején egy időszerűt posztol – nem posztol, hiszen ez nem a facebook, hanem csak a képünkbe nyom egy táblát: „ne posztolj minden nap egy képet a kajádról!”; aztán, mivel ez a kalauz Bálint András, némileg pikánsnak hat egy későbbi tábla: „ne posztolj minden nap egy képet a kutyádról!”. Majd egy következő táblán „nemzeti konzultációt” hirdet, és közli a csúnya szavak helyettesítésére kitalált szótárt, eligazít a szereplők közt, végül egy tapsos abgangot szervez magának.

 

Közben már a színre téblábolt Menato – a szerepneve majdnem lényegtelen, mert ő Pál András – hogy megvallja nekünk, hogy mindjárt meg fogja vallani a szerelmét a sógornőjének, mert tíz évi epekedés után nem bírja tovább magában tartani. Eléggé vicces monológ ez, ugyanis a nemiszervek helyettesítésére kitalált falafel és pomelo, valamint az aktusra használatos flambírozás (merthogy ez a szalonképes szótár a gasztronómiából vétetett) sehogyse jön a szájára, amikor meg mégis, hát az még nagyobb vicc. Aztán belibben a sógorasszony – Sodró Eliza virágos kis zoknija Kovács Andrea jelmezeinek ékköve –, és helyreteszi, azaz lerázza a nyomulós rokont. Szemrebbenés nélkül, akartam írni, de épp ez nem igaz, mert ha szeme nem rebben is, de Sodró Eliza mimikája és gesztusai gazdagabb nyelven beszélnek, mint a szövege, pedig az se szegény. Ráadásul gyakran kerül dialogikus viszonyba a verbális és a metanyelv – ezt jól meg kell figyelni, érdemes.

 

De nem könnyű, ugyanis rengeteg erősebb eszköz és effekt próbálja takarni: a bohózat felé hajlik a komédia a következő udvarló színrelépésével: ő Tonin, de ez is lényegtelen, mert ő Baki Dániel. Délceg katona, vagyis tág tér nyílik a kard és a hüvely tárgykörében felvillantható asszociációkra. Nem is marad ki semmi.

 

Peer Krisztián gördülékeny szövegében nemcsak a poénok, hanem a mai utalások is megtalálják a helyüket, pedig túlhabzás van itt bőven, finomkodás semmi, durvulás, mármint színházi értelemben annál inkább. Szőcs Artur biztos kézzel tartja az előadást a határon innen mind stiláris, mind verbális szempontból, ugyanakkor elengedi vagy akár küldi is a színészeket „egészen a falig”. Rozs Tamás, a mindvégig a színpadon ülő muzsikus egyszerre játékostárs és ellenpont, ráadásul ő is kiveszi a részét a poénokból, legyen elég itt a „megjöttek a fehérvári huszárok”-at említenem…

 

Aztán színre lép a férj, vagyis Rusznák András, kicsit beszél hozzánk, már csak a „negyedik fal” lebontása végett (ami aztán majd újra felépül), majd levág egy klasszikus bohócjelenetet önnön megveretéséről, fetreng és óbégat, gátlástalanul fokoz és ismétel – nyomasszák bár a nézőt a világ gondjai, itt már muszáj legalább elmosolyodni. Nevetni-röhögni majd akkor kell, amikor összeáll a nagy bohózati páros: Rusznák mellé becsatlakozik Pál András, és ekkor már cső meg kifér, ez van, márpedig ezen a csövön minden kifér.

 

Veszélyes terep ez: gatyaletolás fenyeget (jön is majd a végén), de ha meg nem fenyeget, akkor nincsen kihasználva minden lehetőség. Lubickolás, szokás mondani az ilyesmire, de itt önfeledtség helyett (ön)fegyelem van, ettől élvezhető az egész. Meg attól, hogy a legtöbb viccet csak kétszer ismétlik, harmadszor nem merik, pedig a négy-öt órás átdíszítésre én speciel néző lennék…

 

A bohózat függönyén átdereng néhány komoly epizód vagy monológ, amelyet jó lenne meghallanunk; hol a „kalauz” Bálint András, hol Sodró Eliza lép a két nagy bohóc elé valami meggondolkodtató mondattal. Aztán megint elszabadul a… nem, nem a pokol, csak az, hogy ki kit játszik, mármint nem szerepben, hanem színészben. A szegény Tonin katona Lukáts Andort játszik, Pál András László Zsoltot, Sodró Eliza meg tényleg úgy beszél, mint Kováts Adél. Aha. Jöhetnek a színházi sztorik, az improvizatív ugratások. Szereti a néző az ilyesmit.

 

Mert hát a sztori önmagában nem vinné el az előadást, noha Peer Krisztián jó szemtelenül még egy Tartuffe-Elmira-persziflázst is beleszuszakolt az amúgy kicsit gyöngébb második részbe. Amelyben mintha leltárszerűen hoznák elő a klasszikus bohózati fordulatokat, például a sötétben játszást; a tegnapi-mai „erős szavainkat”, mint a pusztulat; a levegőben zizegő témákat, mint a körúti biciklisáv; aztán kicsit orbános valami is van, rögtön utána többszólamú kórusban „add ide a didit”, és huss. Ez a huss egy jó, váratlan poén.