Beszélgetés Gyáni Gáborral
2020.10.04.

Hosszú ideig talán csak az érintettek számára volt ismert az első világháború utáni segélyezési akció, amelynek keretében több nyugat-európai ország fogadott be gyerekeket. A centenáriumra több könyv is megjelent a témáról. A gyermekvonatok című kötetről beszélgettünk Gyáni Gábor történésszel. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

„Könyvünk megjelenése előtt éppen száz évvel, 1920. február 8-án gördült ki a Keleti pályaudvarról az első gyermekvonat, amely 600 magyar gyereket vitt Hollandiába egy nemzetközi humanitárius akció keretében. A gyermekvonatokkal 1920 és 1930 között több mint 60 000 legyengült magyar gyermek utazott néhány hónapra Hollandiába, Belgiumba, Svájcba, Svédországba és Angliába, hogy ott erősödjenek meg és épüljenek fel az első világháború és a forradalmak Magyarországán átélt megpróbáltatásaikból. […] Az akció sikerét jelzi az is, hogy Magyarország és Hollandia, valamint Belgium között erős személyes, kulturális, gazdasági és politikai kapcsolatok alakultak ki ebben az időszakban. Magának a gyermekakciónak és a létrejött kulturális, társadalmi kapcsolatoknak átfogó vizsgálatával azonban ez idáig adósak voltunk. A gyermekvonatok témája mind Magyarországon, mind Hollandiában és Belgiumban a 20. század történelmének kevéssé ismert területének számít. A korábban magyar és holland nyelven megjelent kisszámú szaktanulmány a jelenségnek csak egyes részterületeire világított rá. Jelen kötet a három érintett ország nyolc kutatójának tanulmányaiból áll össze. A tanulmányok többnyire eddig ismeretlen, új források gyűjtésen alapulnak, illetve korábban ismert források újraértelmezését kínálják. […] Korábban még senki sem vállalkozott arra, hogy a gyermekvonatok  történetét magyar és holland/belga oldalról vizsgálják, vagyis nemzetközi együttműködés formájában végezzenek kutatásokat. Mind a kötet szerzőgardájának, mind szerkesztőinek összetétele tükrözi azt a meggyőződésünket, hogy a kultúrák közti kapcsolat vizsgálatát transznacionális keretében kell vizsgálni és bemutatni.”    
 

 Gyáni Gábor: Valamikor a hetvenes években elindult a kutatás a gyermekvonat belgiumi és hollandiai történetében, de csak a 2010-es években kezdődött a téma teljesebb feldolgozása. Hajtó Vera Belgiumban élő magyar történész doktori disszertációt írt a gyerekvonat belgiumi történetéből, ez volt a kérdésről az első monográfia. Az utóbbi néhány évben az ELTE Néderlandisztikai Tanszéke holland történészekkel közös kutatási programban vett részt, s ennek eredményeként született egy kiállítás és A gyermekvonatok című kötet Maartin J. Aalders, Pusztai Gábor és Réthelyi Orsolya szerkesztésében.


Revizor: Ma már alig van személyes érintettje a gyermekvonatoknak, korábban is keveset beszéltek róla. A csak évtizedekkel később megkezdődött kutatást gátolta, hogy ez is egy nehezen feldolgozható traumatörténet?

Gy.G: Az átélőknek jelenthetett traumát, de nem ebben látom a kutatás hiányát, azt sokkal inkább a Horthy-korhoz való viszony szabta meg. 1920-tól karitatív célból hatvanezer gyereket utaztattak ki, ez nem illett bele a Horthy-kor később sötéten láttatott képébe. Az 1980-as évekig ez határozta meg a kutatást, zavaró lett volna erről a pozitív eseményről beszélni. A gyerekeket érintő történeti vizsgálódás az akkori kutatás szűk mezsgyéjét jelentette, ami szintén oka annak, hogy a történészek nem foglalkoztak ezzel a témával.

R: Hollandia fogadta be a legtöbb európai gyereket. Az is szerepet játszhatott ebben, hogy semleges volt a háború alatt, s kevésbé érintette a pusztítás? Vagy jóval erősebb volt bennük a szociális érzékenység?

Gy.G: Voltak személyes vonatkozások is, például a Budapesten tevékenykedő hollandiai főkonzulnak, Jan Clinge Fledderusnak és a budapesti holland missziós kórház vezetőjének, Henriëtte Kuypernek egyaránt nagy szerepe volt ebben, ők a kötet hősei. Nehéz megmondani, hogy miért segítettek rajtunk ekkor a vesztes országokkal szemben álló egyes nyugati országok. Ritka példája volt ez annak, amikor szánakozással fordultak az elesett, a nyomorúságba taszított európai régiók felé, túllépve meglévő ellenérzéseiken. Történeti oka is van, egy igen komoly felekezeti vonal érvényesült az akció során, elsősorban az egyházak, a helyi egyházközségek között teremtett szoros kapcsolatot.  A magyar társadalom szorosan kötődött – nem csak protestáns szálon – Hollandiához, mivel évszázadokon át jártak oda tanulni a peregrinus diákok. Ez a történelmi kontinuitás is magyarázatul szolgálhat. Igaz, Hollandia semleges maradt az első világháborúban, de hogy ekkora szerepet játszott ebben a karitatív történetben, azt szubjektív okok és a korábbi történelmi kapcsolatok egyaránt befolyásolták.

R: A világháború utáni Magyarországot politikai elszigeteltség jellemezte. A karitatív szándék mellett mennyiben volt ez politikai kapcsolat is?

Gy.G: Társadalmak és átlagemberek politikamentes találkozásai voltak ezek az alkalmak. A fogadó családok többsége paraszti sorban élt, nem voltak jómódú emberek, ennek ellenére vállalták az anyagi terheket. Népek, amelyek kulturálisan, fizikailag, politikailag igen csak messze állnak egymástól, ez esetben összetalálkoztak, és ez a tény felértékeli az akciót. Ez volt talán ennek a történetnek az egyik legfontosabb értéke, amely megteremtette azt a pozitív hagyományt, amit jó, hogy végre felfedeztek a történészek, egy olyan múltat, amire - amikor a nacionalizmus szétszakítja, szembeállítja egymással a népeket - folyton hivatkoznunk lehet és hivatkoznunk kell.

R: Nagyon nehezen toborozták össze az első csoportokat. A szülők nem szívesen engedték gyerekeiket a messzi idegenbe, vagy a háború után nőtt a bizalmatlanság?

Gy.G: A szegény sorsú gyerekek kiutaztatása volt a cél, ami azonban csak korlátozott, fővárosi körben valósult meg, mert vidékről igen kis számban engedték el a gyerekeket külföldre, pedig ott is nagy volt a szegénység. Ez a szűk fizikai, geográfiai korlát is mutatja, milyen nehéz volt a dolgot megszervezni. Lelkileg is nehéz volt a szülők döntése, hogy elengedjék a gyerekeiket.

R: A gyerekek egy része végleg kint maradt, egy részük évekkel később visszatért és letelepedett. Hány százaléka volt ez a résztvevőknek?

Gy.G: Csekély, nem érte el a tíz százalékot sem, s ennek is egy része évek múlva hazajött. Csak néhány százalékuk maradt végleg kint, olyanok, akik megházasodtak, integrálódtak a belga és holland társadalomba, tehát asszimilálódtak. Hajtó Vera egy újabb kutatási projektje keretében felvette a kapcsolatot az ő leszármazottaikkal, ennek során számos dokumentum előkerült a családi hagyatékokból. Ő most azt kutatja, miként mentődött át, hogyan maradt fenn az utódokban a gyermekvonat valamikori emléke. Ahogy az amerikai kivándorlás, úgy ez is létrehozta a maga etnikai hagyományát, a magyarországi gyökerek számontartását.

R: A gyerekek többsége három hónapot töltött kint. Beilleszkedtek az ottani életbe, iskolába jártak, megtanulták a nyelvet?

Gy.G: Ahány család, annyi eset, de a pótszülő szerepét betöltő családok alapvetően pozitívan álltak a dologhoz, még ha akadtak is negatív példák, például néhány kiutaztatott gyereket cselédként dolgoztattak. A családok többsége mélyen vallásos volt, talán ez is elkötelezettebbé tette őket a humanista vállalásukban. Külön iskolákat hoztak létre a magyar gyerekeknek, ahol vegyesen használták a nyelvet, és akár a csak néhány hétig kint lévők is megtanultak valamennyire flamandul. Persze trauma volt elszakadni az otthontól, a családtól, majd beleszokni a kinti életbe. A hazatérés szintén járhatott némi megrázkódtatással, voltak olyanok, akik később vissza is tértek, és ott telepedtek le. Nehéz volt mindezt kisgyerekként és kamaszként feldolgozni. A befogadó családok többsége falvakban élt, ahol erősebb volt a vendéggyerekeket körülölelő szociális háló, de a trauma ettől függetlenül hatott.  Nagyon bonyolult lelki folyamatok zajlottak le ekkor ott, amit jól dokumentál számunkra a fennmaradt levelezés anyaga.

R: Ekkor, 1921-ben nevezik át a holland királynő tiszteletére a Városligeti fasort Vilma királynő útjára. Kultusza lett nálunk a királynőnek, Hollandiának?

Gy.G: Újraéledt az egykori Németalfölddel ápolt jó kapcsolat, s valóban kialakult a dolog körül egy kultusz is a hála jegyében. Ez teljesen érthető, hiszen a trianoni Magyarország borzasztóan elszigetelt  volt, csak ellenséges országok vették körül, és Nyugat-Európa, főleg a franciák, ha egyáltalán tudomást vettek rólunk, szintén ellenségesek és lekezelőek voltak irányunkban. A hollandokkal és a belgákkal való kapcsolat kivételnek számított, számukra a magyarok nem csupán a legyőzött, az ellenséges, a nemzetiségeket nyúzó nacionalista nemzet volt, hanem szánandó és megsegítendő nép is egyúttal. Ma is megszívlelendő történelmi tanulság ez az idegen népek egymáshoz való kívánatos viszonyát tekintve.

R: Ez a korszak az irodalomban, a képzőművészetben is lecsapódik, a húszas években több erre reflektáló mű is születik. Krúdy ekkor írta meg a Liga gida kalandjai Hollandiában és a világ egyéb tájain című mesekönyvét, Mühlbeck Károlynak is vannak a témához kapcsolódó illusztrációi. Felkérésre íródtak ezek a művek? Dokumentumértékűek?

Gy.G: Inkább spontán megnyilatkozások voltak, bár biztos születtek megrendelésre is művek. Azt gondolom, hogy Krúdy az emlegetett hálaérzet jegyében írta meg ezt a kevésbé számon tartott könyvét.

R: 1926-ban leállt a segélyezés. A bethleni konszolidációval, a gazdasági megerősödéssel volt összefüggésben vagy más okai voltak?

Gy.G: Összetett a kérdés, amiben az is szerepet játszott, hogy idővel megérkeztek hazánkba a népszövetségi és az egyéb kölcsönök. A húszas évek második felétől egészen a gazdasági világválságig komoly fellendülés volt nálunk is, így nem voltunk már annyira kirakatnyomor ország. És belejátszott mindebbe a kifáradás is, kezdtek kimerülni a befogadói impulzusok, nem volt már akkora készség az újabb gyerektranszportok fogadására. Nem csak a magyarországi utazások szűntek meg ekkor, a többi európai ország irányába - Németország, Ausztria - is leállt ez a segélyezés.

R: A második világháború után újra elindulnak „gyerekvonatok”. Ez a korábbi folytatása vagy attól független új akció volt?

Gy.G: Nincs a dolognak egyenes folytatás, amit az is jól mutat, hogy 1945 után már nem Hollandia és Belgium lett a fő célország, továbbá a második világháború utáni kiutaztatások jóval kevesebb, csak néhány ezer gyereket érintettek. Hogy nálunk végül a korábbival szemben ennek nem lett átütő ereje, az a magyar politikával is összefüggött. A kommunisták, akik nincsenek ugyan még hatalmon, de már igen befolyásos politikai erőnek számítanak, gátolták a kibontakozását, mert a nyugati világ számukra az antikommunizmust, az ellenséget jelentette.

R: A gyermekvonat története, amely egy fejezetként bekerült Ablonczy Balázs most megjelent Ismeretlen Trianon könyvébe is, ad-e új nézőpontokat a korszakhoz?

Gy.G: Ablonczy Balázs is az egyik előadója volt a gyermekvonatokról szóló hollandiai konferenciának. Ennek kapcsán szembesült a témával, és így kerülhetett be ez a történet újabb könyvébe. Az Ismeretlen Trianon című kötet olyan események, történetek sorát meséli el, melyekről eddig nem nagyon vettünk tudomást. Egy új Trianon, egy új trianoni Magyarország képe kerekedik ki a munkából, melynek a gyermekvonat is fontos eleme volt. Az a történetírás, amely Ablonczy könyvét is jellemzi, nem reked meg a nagypolitika eseményeinél, hanem átfogja az élet teljességét, beleértve az átlagemberek életsorsát is. Magam nagyon fontosnak tartom, hogy a történészek mindig beszéljenek ilyen kérdésekről is.

Szerző: Marton Éva
Szerkesztő:  Maarten J. Aalders,  Szerkesztő:  Pusztai Gábor,  Szerkesztő:  Réthelyi Orsolya,  Cím:  A gyermekvonatok,  Kiadó:  L'Harmattan,  Kiadás éve:  2020,  Oldalszám:  208 oldal,  Ár:  4990 Ft,  Szerző:  Gera Judit,  Szerző:  Hajtó Vera,  Szerző:  Nagy Roland,  Szerző:  Bozzay Réka,  Szerző:  Roeland Hermans