A halál életkérdés című kötet egy hosszú, több részes beszélgetés, közös gondolkodás megszerkesztett változata. A dialógus két résztvevője a kérdező Bérczes Tibor író, műfordító korábban a holland eutanáziagyakorlatról írt könyvet (Élni és élni hagyni – Beszélgetések a holland eutanáziagyakorlatról, Corvina, 2016), és a válaszadó, Dr. Biró Eszter a Magyar Hospice Alapítvány pszichológusa, aki 17 éve dolgozik daganatos betegekkel és hozzátartozóikkal. Bérczes őszinte kíváncsisággal teszi fel azokat a kérdéseket, amelyeket a laikusok tehetnének fel. Mit jelent a hospice? A betegek tudják-e, hogy meg fognak halni? Mit mondjunk a betegnek, és mit a gyereknek? Hogyan lehet elfogadni a közelgő halál gondolatát? Miért félnek orvosok, betegek a fájdalomcsillapítástól? Hogyan lehet feldolgozni a veszteséget? Mi a viszonya a szakembernek az öngyilkossághoz, az eutanáziához? Ez egyébként Bérczes számára rendkívül fontos etikai, filozófiai és gyakorlati kérdés.

A gyakran tabuként kezelt helyzetekről – „azt szokták mondani, hogy a halál meg a haldoklás tabu, de valójában minden olyan kérdést szívesen elkerülünk, amire nem tudunk azonnal megoldást javasolni” – megrendítő történeteken keresztül kapunk szubjektív képet. Gondolkodásra késztető esetleírások ezek, amelyekben van valami általános jellemző (agresszió, elutasítás, tagadás, belenyugvás, elfogadás) de hangsúlyozottan egyszeri, megismételhetetlen történetek. Nem kínál a könyv megoldást, vagyis nem egyetemleges, mindenkor használható megoldás-mintát mutat, mert az életvégi helyzetben nincs királyi út, csupán lehetséges irányt jelöl ki, amelyet azután ki-ki belátása, képessége alapján tud követni addig, ameddig számára elfogadható.

Elsőre egyvégtében olvastam ezt a beszélgető-könyvet, letehetetlen, pedig tudtam, megterhelő, nem szabad azonnal mélyre merülni benne. Hihetetlenül izgalmas belelátni olyasvalakinek a gondolataiba, aki szakmai életéből 17 évet a haldoklással, haldoklókkal, azok családtagjaival, szóval az életvégi szakaszban létező emberekkel töltött el, és akinek minden mondata az életet igenli akkor is, amikor éppen úgy érzi, valamiben talán kudarcot vallott. Mérhetetlen tapasztalat, bölcsesség, belátás az osztályrésze, amit közvetlen, érthető, barátságos és megengedő módon, rendkívüli szakmai alázattal tud megosztani az olvasóval, ilyenformán is segítve őt abban, hogy a maga és mások épülésére dolgozza fel a halandóság, az elmúlás tényét.

Nem a kukkolás élményét kapja az olvasó ebben a kötetben, noha olyan intim helyzetekről esik itt szó, amire gondolni se mer, vagy nem is tud,  hiszen a haldoklás sztereotip mozis képein – megható filmeket lehet készíteni arról, amikor szép és fiatal emberek szépen és méltóságteljesen, tisztán, folttalanul köszönnek el az élettől – azt nem szokás megmutatni, amikor a beteg nem ura a záróizmainak, amikor valaki alatt lepedőt kell cserélni, amikor közeli hozzátartozót kell pelenkázni, amikor sértegetik a segítőt, amikor kiborul a kísérő, vagy uram bocsá’ valaki nem hajlandó szembesülni a halállal, esetleg épp ellenkezőleg, a halált/a másik halálát kívánja. A valóság árnyalt, összetett, és egyénenként más sorsot mutat, olykor nem azt, amit a kívülálló elfogadhatónak tart, ám ez a könyv épp arra tanít, hogy a másikra figyelve, a másik kívánságait szem előtt tartva, és nem ítélkezve, hanem elfogadóan, együttműködve lehet csak valódi segítséget adni.

Miről is szól a könyv tehát az élet-halál kapcsán? Sűrűn esik szó a megértésről, elfogadásról, erre buzdít ez a kérdezz-felelek könyv, ezt gyakorolja a pszichológus maga is, hogy így enyhíthető legyen az ontológiai magány. A kötődésről is szól, mert: „A kötődésből meríthető energiából sokkal szebbet és jobbat is ki lehetne hozni, mint hogy ennivalót erőltetünk a betegbe”, összegzi az egyik legmegrázóbb történet kapcsán, amikor a haldokló utolsó szavai ezek voltak: „hagyjatok már békén az evéssel!”

Gyakori szó a magány is, óhatatlanul Esterházy jut az eszünkbe: „…és kevesebb benne a rémület, mint gondoltam…”, „…nem nagyon tudjuk, hogy hogyan kell ebben viselkedni, minden kicsit túlzásban van…”,„…mert a legerősebb érzés azonban mégiscsak az, hogy evvel az ember egyedül van…” mondta egyik utolsó interjújában.

És itt van az ismerethiány.  A hiányzó ismeretek az egészségügyi képzésben alapvetően rontják az életvégi szakasz minőségi megélését. De a laikusok énismeretének hiánya is fájón jelenik meg a könyv lapjain. Mennyire keveset tudunk a másikról, mennyire keveset magunkról. Mennyire bezárkózunk magunkba. Akárhol ütöm fel a könyvet, szinte azonnal az ismerethiánnyal szembesülök. A kórházi orvosok, nővérek palliatív ismeretei esetlegesek, nem tanulják kötelezően, rébuszokban beszélnek, ezért a beteg nehezen jut hozzá az életét befolyásoló tényekhez, nem kerül valódi döntéshelyzetbe, ahogy a hozzátartozók sem. Csak kevesen tudják, milyen fizikai és lelki segítséget kérhetnek, mihez van joguk, milyen ellátás jár nekik, hova fordulhatnak a testi-lelki fájdalom esetén.

„Minden olyan fontos kérdésről beszélni, beszélgetni kell, amelyre nincsen olyan egyetlen és örökérvényű válasz, amely minden érintett életét optimálisan irányíthatná. A halál, a meghalás is ilyen” – vallja Biró Eszter, aki a kötethez írt Utószóban a beszélgetésből adódó esetleges félreértéseket tisztázandó röviden összegzi a Magyar Hospice Alapítvány működési rendszerét. Az 1991-ben alapított intézmény a rákbetegeknek és családjaiknak nyújt szakszerű, tüneteket enyhítő, az emberi méltóságot megőrző ellátást az élet utolsó szakaszában. „A multidiszciplináris ellátó teamben palliatív képzettségű orvos, nővér, pszichológus, gyógytornász, szociális munkás, dietetikus dolgozik… A MHA-nál nagyon sok önkéntes is dolgozik…a családok hatékony segítséget kaphatnak súlyos beteg hozzátartozójuk méltó, és méltóságot őrző szakszerű ellátáshoz.”

Sok szempontból érdekes és hasznos könyv, mondhatni, szándéka ellenére kézikönyv a kétszerzős mű. Mert nemcsak arról szól, hogy lehet (hospice házban) meghalni, hanem arról, hogy ebben a rendkívül kiélezett, végletes és végleges élet(végi) helyzetben derül ki, milyen rengeteget számít, ha ismeri az ember önmagát, akár a rákbetegségben élőről, akár a kísérő hozzátartozóról, akár a segítőkről – orvos, pszichológus vagy önkéntes -, akár az egyszerű halandó olvasóról van szó.