Pető Kata: A bécsi Akademietheaterben láttam egy belőle készült előadást, amit Matthias Hartmann rendezett. Akkor már évek óta játszottam német nyelvterületen színházakban, elég jól beszéltem a nyelvet, de annyira azért nem, hogy egy Jelinek-szöveg minden szavát megértsem, bár alapvetően értettem a darabot.  Valami nagyon megfogott már akkor, sokat nevettem és sírtam is, elolvastam a szöveget még németül, és úgy éreztem, hogy rólam szól. Ez azért fura, mert ez egy nagyon bonyolult szövegtekervény, és nem gondolom magamat ennyire bonyolultnak.

 

Már kamaszkoromban meghatott Eurüdiké és Orpheusz történetének romantikája. Mi az a bizalom, amit Eurüdiké elvár Orpheusztól, egyáltalán mi az, amit elvárhatunk a másiktól? Jelinek kiforgatja, hogy mi minden játszódik le egy nő fejében, miközben némán követi a  férfit, hogy miért egyértelmű, hogy a némaság beleegyezés, hogy Eurüdiké is föl akar jönni az alvilágból. És bár élete szerelme, közben elgondolkodik, hogy miért éppen ő a nagy szerelem, mit jelent a valakihez való tartozás, hogy ki kinek az árnyéka, és így tovább. Sok olyan kérdést vet föl, amiről az ember amúgy is gondolkodik egy párkapcsolatban. Ugyanakkor ez énkeresés is, hiszen az embernek önmagában sok mindent tisztáznia kell. Miután a halál áll a történet középpontjában, az is foglalkoztatott, hogy a születés nem a halál-e, illetve fordítva. Ha az énem egy része meghal, az bizonyos értelemben újjászületés is. Hányszor születünk újjá? Akár egy kapcsolatban, vagy amikor elveszítünk valakit.

 

 

PK: Használja a történetet és a szereplőket, de saját képére formálja azokat. Sokszor elég cinikus és kegyetlen a férfi és saját maga iránt, miközben tele van szeretettel és megértéssel. Használja az antik elemeket, például Orpheusz, a nagy énekes itt rocksztár, Eurüdiké, a kis nimfa pedig írónő. A nagy visszanézés egy szelfikészítésben jön létre.

 

 

PK: Ezt már mi találtuk ki. Fontos volt, hogy a zene és a mozgás, a test is hangsúlyt kapjon, és közben alakult ki bennem, hogy kikkel tudnám megvalósítani a víziómat. Szerencsére mindenki vállalta a munkát, Keresztes Gabi a Freakin’ Discóval (Szabó-Sipos Ágoston, Csizmás András, Komjáti Áron), Kákonyi Árpi és Gergye Krisztián. Aztán ez összeállt gondolatilag is: egy férfi miért ne lehetne hat férfi? Hogy Orpheusz a zene, a tánc, a szépség, az akarat, tehát minden. A beszédet kivéve, mert az én vagyok.

 

 

PK: Az eredetileg ötven oldalas szöveg most kevesebb, mint a fele: a dramaturg Gábor Sára és a rendező Porogi Dorka húzta meg. A szöveg minden sorában ott van az egész is, ezért ha kiesett valami, valahogy mégsem hiányzott. Olyan szóáradat és hömpölygés, mint a Szabad ötletek jegyzéke. Sokszor kivágható egy egész rész, közben minden ugyanúgy megy tovább. Gyakran visszatér ugyanazokra a gondolatokra, szinte monomániásan ismételgeti őket. Attól is nehéz a dolgom, mert a megszokott értelemben nincs partnerem: a zenéhez és a mozdulathoz tudok kötni. Tovább nehezíti a szöveget, hogy rengeteg benne a szóismétlés, sőt gondolatok, gondolatívek is ismétlődnek, mindez ezen a sajátos nyelven. Halasi Zoltán maximálisan Jelinek-hűen fordította a szöveget, tele van rímekkel, olyan az egész, mintha slam poetry-t hallanék. Szól a zene, miközben egy embernek szinte kiömlenek a gondolatai. Vagy mintha librettót tanulnék. Zenével mindig könnyebb elsajátítani egy szöveget. Hiába tűnik elvontnak a szöveg, valójában nem az. Végtelenül emberi az, ahogy Jelinek szövi a gondolatokat, ahogy leírja, egybesűríti a gondolkodás több síkját.

 

 

PK: Igen, ettől igazán erős. Az énkeresésen a nőiséget is értettem, annak megfogalmazását, a nő szerepét, helyét a férfihoz képest. Vagy anélkül. Hogy mit érnek együtt, vagy egymástól függetlenül. Lehetne akár feminista darab is, de nem az. Mint anya és színésznő, nem is tudom máshogy nézni a világot, mint női szemmel, viszont amiről Jelinek és az előadásunk beszél, az a nemektől független, egzisztenciális kérdések felvetése. Lehet, hogy csak itt, de Jelinek olyan húrokat pendít a lelkemben, hogy bár nem tudnám megfogalmazni, mit jelent a mondat, közben mégis értem és megértem. Az egymás mellé rakott szavaknak mintha semmi közük nem lenne egymáshoz, de annyira megrázóak egymás után, hogy értelmet nyer az egész.

 

 

PK: Porogi Dorkával másfél éve dolgozunk rajta. Pályáztunk, ahova lehetett, a Staféta, az NKA és a Trafó is támogatta, lett annyi pénz, amiből meg lehetett csinálni. Aztán tavasszal jött a vírus, és kiderült, hogy nem tudjuk bemutatni. Nagyjából három hét múlva fogtam föl igazán, hogy ez most nincs, és nem tudom, hogy lesz-e valaha. Egy héttel a bemutató előtt álltunk le, aztán a nyár két hónap halogatás volt: eltoltam magamtól azzal, hogy ki tudja, mi lesz. Úgy éreztem, hogy még egyszer nem bírom elviselni, hogy van, de még sincs. És persze most is bármi megtörténhet. Az is, hogy a nézők nem szívesen ülnek be a zárt térbe.

 

 

PK: Nehezen indult be, kedveszegettek voltunk, de amikor elkezdett játszani a Freakin’ Disco, kinyíltunk, és már nem volt kérdés, hogy jó lesz csinálni. Meg akarjuk mutatni a szövegen túl a halál pillanatát, ami valójában másfél óra, hiszen az előadás ennek a halálélménynek a feldolgozása, kimondása. Mert más, amit a külvilág érzékel, és más, ami belül zajlik. Azért szép ez a darab, mert az események megélésének a magányát nyitja ki. Amitől kissé tartok, hogy még nagyon közel van hozzám ez a történet. Reménykedtem, hogy a vírus megoldja, hogy eltávolítsam magamtól, mert semmiképpen sem akarok érzelgős lenni.

 

 

PK: Pedig szokott ez a vád érni… Vannak olyan oldalak, amiket nem tudok bőgés nélkül elmondani, pedig semmi kedvem sírni. Még kezdő színésznő voltam, Kaposváron a Csókos asszonyban teljesen beleéltem magam, hogy most elveszítem a Dorozsmai Pistát. Zokogtam, még büszke is voltam magamra. És elkezdtem érezni a jeges hideget a nézőtérről, és megértettem, hogy ez így nem befogadható, inkább rémisztő.

 

 

PK: Az, hogy nagyon bizonytalan és izgalmas.

 

 

PK: Elfelejtjük? Nem lehet elfelejteni, mert mi van, ha én szeptember közepétől nem játszom. Egy fillért sem keresek, ha nincsenek előadások. Miközben nagyon hálás vagyok egyes színházaknak, hogy segítettek, mert volt ilyen, de ezt nem lehet sokáig csinálni. Ez most a legfőbb bizonytalanság. Eddig azon gondolkodtam, hogy milyen színházat csináljunk, most meg azon gondolkodom, hogy lesz-e egyáltalán színház.

 

 

PK: Ez kívülről így látszik?

 

 

PK: De, csak belülről nagyon küzdelmes. A fiam néha azt mondja, hogy „Szegény anya, nem szerződtetik le sehova.” Ilyenkor elgondolkozom azon, hogy megvan-e bennem ez az érzés, és utána jó beszélgetni arról, hogy ha bármit vállalok, az az én döntésem. Ez jó, mert szabadságot ad, akkor is, ha éppen valami nem vagy nem úgy sikerül, ahogy szerettem volna.

  

 

PK: Igen, mert egy állandó alkotóközösségben az ember több visszajelzést kaphat, hogy hol tart, mit csinál. Az is izgalmas, amikor más-más társasággal dolgozom, abból is sokat tanulok. De ez rengeteg energiát kíván, és néha nagyon fáradtnak érzem magamat. Bárcsak valaki megtartana engem mint színésznőt, meghozná helyettem a szakmai döntéseket, a tenyerén hordozna.

 

 

PK: Azért jöttem vissza Ausztriából, mert a fiam, aki akkor négy-öt éves volt, sebesre sírta az arcát, nagyon szenvedett az óvodától, holott nagyon szerették a gyerekek. Legalábbis évekig ezt mondtam magamnak, hogy ezért jöttem haza, és közben rettenetes honvágyam is volt. Pedig élveztem a munkákat, azt, hogy befogadtak, hogy értékeltek, hogy erre én képes vagyok. Mintha többre értékeltek volna, mint itthon, de legalábbis jobban a tudomásomra hozták. Egy éve megkérdezte a fiam, hogy miért jöttünk haza, ő szívesen élne kint. Azért, mert szeretem az országot, a nyelvemet, a magyar színházat, a színházi ízlést. Ezek számomra lételemek.

 

 

PK: Még mindig remélem, hogy bármilyen sötét felhők gyülekeznek, azt a szellemiséget, a szellemet, ami érték, tovább lehet vinni.