Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

CSAK INNEN EL

Krausz Attila – Tasnádi István: Tipli / Kolibri Pince
2020. szept. 14.
Ülök a Kolibri Pincében, nézem a Tipli című előadást, és egy jelenet után rájövök, hogy ezeket a srácokat én ismerem valahonnan. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.
Külvárosi lakótelep, padon ülés, szotyizás, unatkozás, füvezés, rapzene, kisstílű seftelgetés, valaki adjon már egy cigit, elvágyódás, de vajon hova, mert a világnak más részeit csak hallomásból ismerhetjük. A többes szám első személy nem véletlen az előző mondatban, Győr Marcalváros nevű lakótelepén a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején az összes padon szotyizó csapatot ismertem, mindenkiről tudtam, kábé hol lakik vagy melyik suliba jár, esetleg, hogy honnan bukott ki. Ezért ennek az ismerős nihilnek a pontos ábrázolása Vidovszky György Tiplijében furcsán kellemes nosztalgiaérzéssel töltött el. Ugyanakkor a valóság plasztikus bemutatása mellett éreztem benne némi anakronizmust is, és folyton az a kérdés motoszkált bennem, hogy azok, akik most középiskolába járnak, és ennek az előadásnak a célközönségébe tartoznak, vajon úgy tudnak-e rezonálni a színpadon látottakra, ahogy én? És ha nem, érdekli-e őket az ipszilonosok kamasz- és fiatalfelnőttkora?
 
Nizsai Dániel, Kőszegi Mari
Nizsai Dániel, Kőszegi Mari
Krausz Attila a DSP rapformáció egyik tagja, Tipli című regényét (a színpadi szövegváltozatot Tasnádi István készítette) a rendszerváltás környékén születettekről írta, tehát rólunk, meg arról, hogy bár számunkra a határok már nyitva voltak, mi nem feltétlenül tudtunk átlépni rajtuk. Azért, mert csórók voltunk, mert a szüleink is azok voltak, mert nem volt tapasztalatunk arról, mit jelent elmenni, mert a szüleinknek sem volt, ja, és mert nem beszéltünk nyelveket. De az alapvető különbség, azt hiszem, nem egészen itt húzódik az ipszolonok és a zék között, hanem ott, hogy a zék kezében folyton ott van látszólagos virtuális szabadságuk, ami összeköti őket a Föld akár legtávolabbi pontjaival is, ha akarják, és amelyen keresztül interaktív kapcsolatba kerülhetnek az egész világgal. Ennek pedig vannak látványos életmódbeli következményei: a zések már nem úgy ülnek egy padon, ahogy tettük azt mi 15-20 évvel ezelőtt, ők a telefonjukat nyomkodják, és ha valamiről nincs információjuk – mint ahogy a Tipli szereplőinek sok mindenről nincs – akkor két perc alatt szereznek. Persze, mondhatjuk, hogy a lényeg mégsem változott, és itt a két generáció problémái valóban összeérnek: hiába telt el 15-20 év, ez az ország nem lett jobb hely, sőt, mára sokkal reménytelenebbül rossz, és ha jót akar magának az ember, akkor most is azon gondolkozik, hogyan lehetne nyugat felé venni az irányt. 
 
A Tipli különben nagyon jó cím. Bár az elmenni értelmében szintén egy korszakot idéz (a South Park című rajzfilmsorozat figurái jutnak róla eszembe, akik oldalazva távoztak a képernyőről, és remélem, hogy a Tipli nevű műanyag felespoharas szeszesitalt sem lehet már kapni a boltokban), bizony, van egy olyan jelentése, amely dacosan tartja magát: a tekert cigi, és hát főképp a joint végén. Érdekes adalék, és szépen összeköti a két korszakot, hogy az egyetlen dolog, amelynek ára nem követte az inflációt az elmúlt húsz évben, az a fű. Szívják a Tipli szereplői is rendesen, és ismerik az összes lakótelepi dealert.
 
kra
Bárdi Gergő
A sztori kicsit úgy épül fel, mintha egy klasszikus tragédiát kevernénk össze egy Rejtő-regénnyel: főszereplőnk, Peti, szeretné elhagyni a lakótelepet, és külföldön dolgozni, de ehhez pénzre van szüksége. Anyjától nem kérhet, mert neki sincs, úgyhogy barátai tanácsára ellop egy telefont a Tescóból. Az első rossz döntést egy rakás katasztrofális helyzet követi, amelyekből főszereplőnk vicces barátai segítségével kétségbeesetten próbál kimászni. Elindulni nem könnyű, ezt tudjuk John D. Rockefellertől például, és Peti számára most egy repülőjegy ára jelenti azt a bizonyos első milliót, amiről jobb, ha nem kérdezősködünk. Főszereplőnk hajszál híján megússza az egészet, és bár reflektál arra, hogy folyton rossz döntéseket hozott, ez nem biztos, hogy jó üzenet. Ugyanakkor ettől válik a történet mégis izgalmassá, hiszen időről időre azt a kérdést veti fel, hogy a jó ügy érdekében meddig vagyunk hajlandók elmenni rossz ügyek terén, és ha rákerülünk egy rossz vágányra, meddig haladunk rajta kényszerűségből. Tehát a kérdés lényegében az, hogyan tudjuk saját kezünkbe venni az életünket.
 
Az előadás kérdésfelvetései így rendkívül érvényesek akkor is, ha a közeg, amelyet megjelenít, valójában nem annyira rezonál a mostani kamaszok világára. Ráadásul Vidovszky rendezése és a színészek összejátéka annyira jó ritmusú és vicces, hogy a közönség egy pillanatra sem unja el magát a nézőtéren. Nizsai Dániel kedves, átlagos srácot alakít, akivel könnyű együtt éreznünk, Krausz Gábor, Kőszegi Mari és Bárdi Gergő pedig több mellékszerepben teszik nyüzsgővé és szórakoztatóvá azt a külvárosi világot, amelyben a főszereplő mozog. Személyes kedvencem Bárdi Gergő Kokker nevű hiperaktív, seftes figurája, aki folyvást értelmetlen vacakokat próbál rásózni a többiekre, de Kőszegi Mari is üde színfolt az ukrán akcentussal beszélő lófejű Ágika szerepében.
 
Fotók: Kolibri Színház
Fotók: Kolibri Színház
A díszlet és annak rendkívül kreatív használata nagyon sok asszociációt ébreszthet a nézőben (díszlet- és jelmeztervező: Illés Haibo). A reptereken látható szalagkordonok segítségével alakulnak ki a különböző terek. A szalagok többszínűek, ám igen domináns köztük a piros, a fehér és a zöld. Ezek sokszor elzárják a szereplők útját, meghatározzák mozgásuk irányát, ám az előadás vége felé, már a reptéren, a szereplők úgy döntenek, hogy kicsit átrendezik őket, hogy rossz irányba tereljék velük a többi mit sem sejtő utast. A kordonok így válnak egyszerre a bezártság és a szabadság metaforáivá. 
 
Fontos része az előadásnak a zene is. A DSP rapszövegei kicsit tényleg kamaszosak, ami nagyon jót tesz a Kolibri előadásának. Vannak bennük ügyetlenségek és kifejezetten mély, jól eltalált sorok, meg persze kedves, lakótelepi keménykedések, thug life életérzés. 
 
És hogy van-e értelme tiplizni? Erre szerencsére a Tipli nem ad választ, hiszen tudjuk, körülbelül milyen sors várt azokra a barátainkra, ismerőseinkre, akik egyetemi végzettség és kitűnő nyelvtudás nélkül elindultak valahová: kemény fizikai munka, és bár az itthoninál sokkal jobb, a helyi átlagnál alacsonyabb fizetés, magas lakbér. Hogy megéri-e, az nagyon szubjektív, mindenki maga kell, hogy mérlegelje, és azt hiszem, erről szól az előadás utolsó jelenete, amikor Peti egy videóbeszélgetés végén Angliában a fejére teszi a teszkós baseballsapkát.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek