Wiedemann Bernadett dalestje / Budapesti Zenei Hetek
2008.10.08.

A Korunk Zenéje idei gazdag programját két dalest is ékesítette, és ennek szívből örülünk. Közülük az első, Wiedemann Bernadetté, akinek zongorista-partnere Virág Emese volt, szeptember 30-án zajlott az Artisjus teremben, a Szerzői Jogvédő Iroda Mészáros utcai modern épületében. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Magam először jártam a teremben, amelynek akusztikai erényei, mondjuk így, nem kiemelkedőek. Emellett meglehetősen furcsa érzést kelt a hallgatóban, hogy a nézőtér bal és jobb oldala egymás számára nagyrészt láthatatlan, valamint az is – különösen egy dalest esetében –, hogy a széksorok arénaszerű kialakítása miatt, félig fölülről tekint le a „porondra”.
A program kifejezetten izgalmasnak, egyszersmind szokatlan elegynek ígérkezett: a műsoron tizennégy korai Berg-dal mellett csakis élő magyar szerzők művei szerepeltek. Az összeállítás szervességét érdekes párhuzamok segítették elő: pl. a hangverseny mindkét felében elhangzott egy hangszeres betétszám, egy Hollós-kompozíció és egy címében a „kísértet” fogalmára utaló mű. Ám míg e három ismérv a szigorúbban koncentrált tartalmú első részben egyetlen darabban, Hollós Máté zongorára, fuvolára és hangbejátszásra írott Fantomdarabjában sűrűsödött össze, addig a jóval színesebb második részben három különböző darab bírt az ismérvek valamelyikével. Ezen az alapstruktúrán belül valamilyen módon homogén egységet képezett az első félidő (Berg, hangszeres megszakítással), valamint a második félidő első (Kocsár túlnyomórészt népdal-gyökerű dalai), illetve második (Fiatal Zeneszerzők Csoportja) fele (közte Hollós Máté).

Wiedemann Bernadett
Wiedemann Bernadett
Berg az idő múltával, ahogyan lassan a főműveit is kezdjük megismerni (az utóbbi évtizedekben került napvilágra a Lírai szvit „titkos” programja és a Lulu harmadik felvonásának gazdag vázlatanyaga), szinte észrevétlenül foglalja el helyét a 20. század nagy zsenijei között. Ebben a társaságban ő számít az egyetlen „született” dalszerzőnek, aki már Schönberg „óvodájába” is egy szakajtónyi dallal kért bebocsátást 19 évesen. A hangverseny első felében előbb ezekből a „Schönberg előtti” dalokból énekelt válogatást (pontosan hét dalt) Wiedemann Bernadett, majd a Hollós-darab után az 1907/08-ban keletkezett, „Schönberg utáni” termésből a szerző által ciklusba rendezett Hét korai dal hangzott el. A tizennégy dal műsorra tűzése önmagában is jelentős dolog, hiszen amilyen izgalmas és messze ható jelentőségű darabok ezek, olyan ritkán is hallhatók. Wiedemann Bernadettet elsősorban egyik legkitűnőbb operaénekesünkként szeretjük, és ez a koncert azt bizonyítja, hogy van benne hajlam – és tehetség – az elmélyülésre, járatlanabb és fáradságosabb utak keresésére. A Berg-dalok előadását elsősorban a karakterek sokféleségének szuggesztív megragadása, a megingás nélküli intonáció és a formálás világossága jellemezte. Csodálatos színeket hallottunk tőle, főleg pianóban; az erősebb hangok azonban olykor kevésbé voltak szépek, bár könnyen lehet, hogy ezek az „operásabb” hangok egyszerűen nem fértek bele az adott terem méretébe és akusztikájába. Viszont – különösen a német nyelvű Berg-dalokban – elkelt volna a valamivel plasztikusabb szövegmondás.

Ha Alban Berg született dalszerző, akkor Virág Emese született dalkísérő (ha egyáltalán pc még az énekes előadó-partnerét kísérőnek nevezni). Nagyfokú zenei érzékenység, kitűnő kamarazenei adottságok és persze technikai biztonság jellemzi játékát. Szemmel látható volt, hogy énekes és zongorista egyaránt jól érezte magát ebben a magasrendű zenei összhangon alapuló együttműködésben. Legfeljebb Virág Emese fortéit éreztük egy-két esetben erőtlenebbnek az ideálisnál – ha ugyan nem megint az akusztika incselkedett velünk.

Hollós Máté
Hollós Máté
Hollós Máté Fantomdarabja – amelyben Matúz István fuvolaművész működött közre – izgalmas és játékos formai kísérlet: a zongoraszólam párbeszédbe keveredik egy eleinte színfalak mögött rejtőző – fantomszerű –fuvolistával, aki fokozatosan közeledve végül „valódivá” válik. Olyannyira, hogy az immár valódi fuvola „kérdésére” egy ponton a valódi zongora helyett egy hangfalakból, mintegy valódi téren kívüli, „fantomizált” elektromos zongora felel. Azaz: a darab első felében a fuvola ugyanúgy, „fantomként” viszonyul a zongorához, ahogyan a második felében az elektromos zongora a „rendes” zongorához. Vagyis, az aránypárokra vonatkozó ismert összefüggés szerint, ebben a darabban a fuvola négyzete egyenlő a zongora és az elektromos zongora szorzatával. Másképpen: a fuvola a kétféle zongora mértani közepe. (Tudom: a szerző bölcs ember, nem fogja zokon venni játékos következtetésemet.)

A második rész Kocsár Miklós műveivel kezdődött: a Három keserves ének 1979-es népdalfeldolgozásait egy korai, 1956-os Weöres-megzenésítés, A kísértet dala követte. „A kíséret szinte a dallamtól függetlenül szerveződik, önálló életet él” – írja a műsorfüzetben a komponista, s ez különösen nehéz feladatot ró az előadókra, akiknek egy így szerveződő zenei anyagból kell egységes hatást kikovácsolniuk. Nos, az előadás rendkívül meggyőző volt, előadásukban különösen a ciklus második és harmadik dala ragadott meg. A koncert egyik csúcspontja azonban a felkavaróan szép Weöres-dal volt, amely bizony a hasonló életkorban komponált Berg-dalok szomszédságában is megállta a helyét.

Kocsák Miklós
Kocsár Miklós

Hollós Máté édesanyja, Tóth Eszter verseire komponált Péter-dalai szelíd fájdalommal, mintha elsárgult fényképről hívják elő egy valaha szeretett, de régesrég örökre elvesztett lény emlékét. Éles kontrasztként következett ezután Csemiczky Miklós ciklusa, a Három énekes miniatűr. Már a három szöveg szerzőjének neve – Fodor Ákos, Györgyfalvay Katalin, Csokonai Vitéz Mihály – is tanúskodik a zeneszerző választékos ízléséről. Fodor intellektualitása, Györgyfalvay gyönyörűen stilizált népiessége, Csokonai aforisztikus és elementáris humora – mindez magától értetődő virtuozitással lényegül át zenévé, találja meg maga kívánta, és csemiczkysen elegáns és szellemes zenei rendjét. Ezek a dalok – melyeket a koncert másik tetőpontjának éreztem (Csemiczky különben Kocsár-tanítvány volt) – úgyszólván par excellence dalkomponistaként állítják elénk szerzőjüket.

A következő Vajda János-mű, a Könnyű szonatina inkább csak hangvételében – két Scott Joplin-parafrázis között egy Satie –, illetve a hallgató számára jelentett oldódást és pihenőt: az előadó szempontjából technikailag és humorérzékben is sokat követelt. Virág Emese remekül állta a próbát. A koncertet Orbán György sírfelirat-megzenésítéseket csokorba kötő, Faragott sorok című ötrészes ciklusa zárta. Talán nincs még egy magyar szerző, aki ennek a műfajnak úgy tudja a humoros oldalát megragadni, hogy az igazán tragikus tartalmat nemesíti át, és teszi számunkra valahogyan megélhetővé. Az erdélyi magyar sírfeliratok közül talán csak egy, a madéfalvi veszedelemre utaló nélkülöz minden, számunkra humorosan ható vagy legalább mosolyra késztető elemet. Ott viszont a dacos, kurucos virtus vonja el figyelmünket a tragédia súlyától. Orbán virtuózan, mégis kellő komolysággal játszik ezekkel a szövegekkel – s pontosan ezt tették az előadók is.

Kapcsolódó cikkünk:
Csont András: Szent elkötelezettség / Klenyán Csaba: Magyar klarinétantológia 5. rész
Csont András: A harmadik mester / Szőllősy András -emlékest
Csont András: A barátság folytatása / Kocsis Zoltán és Vadim Repin szonátaestje

Szerző: Malina János
Helyszín:  Artisjus terem,  Időpont:  Szeptember 30.
Megítélt támogatás: 8 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
Budapesti Zenei Hetek 2008 megrendezésére (2008)