Wiedemann Bernadett

Berg az idő múltával, ahogyan lassan a főműveit is kezdjük megismerni (az utóbbi évtizedekben került napvilágra a Lírai szvit „titkos” programja és a Lulu harmadik felvonásának gazdag vázlatanyaga), szinte észrevétlenül foglalja el helyét a 20. század nagy zsenijei között. Ebben a társaságban ő számít az egyetlen „született” dalszerzőnek, aki már Schönberg „óvodájába” is egy szakajtónyi dallal kért bebocsátást 19 évesen. A hangverseny első felében előbb ezekből a „Schönberg előtti” dalokból énekelt válogatást (pontosan hét dalt) Wiedemann Bernadett, majd a Hollós-darab után az 1907/08-ban keletkezett, „Schönberg utáni” termésből a szerző által ciklusba rendezett Hét korai dal hangzott el. A tizennégy dal műsorra tűzése önmagában is jelentős dolog, hiszen amilyen izgalmas és messze ható jelentőségű darabok ezek, olyan ritkán is hallhatók. Wiedemann Bernadettet elsősorban egyik legkitűnőbb operaénekesünkként szeretjük, és ez a koncert azt bizonyítja, hogy van benne hajlam – és tehetség – az elmélyülésre, járatlanabb és fáradságosabb utak keresésére. A Berg-dalok előadását elsősorban a karakterek sokféleségének szuggesztív megragadása, a megingás nélküli intonáció és a formálás világossága jellemezte. Csodálatos színeket hallottunk tőle, főleg pianóban; az erősebb hangok azonban olykor kevésbé voltak szépek, bár könnyen lehet, hogy ezek az „operásabb” hangok egyszerűen nem fértek bele az adott terem méretébe és akusztikájába. Viszont – különösen a német nyelvű Berg-dalokban – elkelt volna a valamivel plasztikusabb szövegmondás.

Ha Alban Berg született dalszerző, akkor Virág Emese született dalkísérő (ha egyáltalán pc még az énekes előadó-partnerét kísérőnek nevezni). Nagyfokú zenei érzékenység, kitűnő kamarazenei adottságok és persze technikai biztonság jellemzi játékát. Szemmel látható volt, hogy énekes és zongorista egyaránt jól érezte magát ebben a magasrendű zenei összhangon alapuló együttműködésben. Legfeljebb Virág Emese fortéit éreztük egy-két esetben erőtlenebbnek az ideálisnál – ha ugyan nem megint az akusztika incselkedett velünk.

Hollós Máté

Hollós Máté Fantomdarabja – amelyben Matúz István fuvolaművész működött közre – izgalmas és játékos formai kísérlet: a zongoraszólam párbeszédbe keveredik egy eleinte színfalak mögött rejtőző – fantomszerű –fuvolistával, aki fokozatosan közeledve végül „valódivá” válik. Olyannyira, hogy az immár valódi fuvola „kérdésére” egy ponton a valódi zongora helyett egy hangfalakból, mintegy valódi téren kívüli, „fantomizált” elektromos zongora felel. Azaz: a darab első felében a fuvola ugyanúgy, „fantomként” viszonyul a zongorához, ahogyan a második felében az elektromos zongora a „rendes” zongorához. Vagyis, az aránypárokra vonatkozó ismert összefüggés szerint, ebben a darabban a fuvola négyzete egyenlő a zongora és az elektromos zongora szorzatával. Másképpen: a fuvola a kétféle zongora mértani közepe. (Tudom: a szerző bölcs ember, nem fogja zokon venni játékos következtetésemet.)

Kocsár Miklós

Hollós Máté édesanyja, Tóth Eszter verseire komponált Péter-dalai szelíd fájdalommal, mintha elsárgult fényképről hívják elő egy valaha szeretett, de régesrég örökre elvesztett lény emlékét. Éles kontrasztként következett ezután Csemiczky Miklós ciklusa, a Három énekes miniatűr. Már a három szöveg szerzőjének neve – Fodor Ákos, Györgyfalvay Katalin, Csokonai Vitéz Mihály – is tanúskodik a zeneszerző választékos ízléséről. Fodor intellektualitása, Györgyfalvay gyönyörűen stilizált népiessége, Csokonai aforisztikus és elementáris humora – mindez magától értetődő virtuozitással lényegül át zenévé, találja meg maga kívánta, és csemiczkysen elegáns és szellemes zenei rendjét. Ezek a dalok – melyeket a koncert másik tetőpontjának éreztem (Csemiczky különben Kocsár-tanítvány volt) – úgyszólván par excellence dalkomponistaként állítják elénk szerzőjüket.

A következő Vajda János-mű, a Könnyű szonatina inkább csak hangvételében – két Scott Joplin-parafrázis között egy Satie –, illetve a hallgató számára jelentett oldódást és pihenőt: az előadó szempontjából technikailag és humorérzékben is sokat követelt. Virág Emese remekül állta a próbát. A koncertet Orbán György sírfelirat-megzenésítéseket csokorba kötő, Faragott sorok című ötrészes ciklusa zárta. Talán nincs még egy magyar szerző, aki ennek a műfajnak úgy tudja a humoros oldalát megragadni, hogy az igazán tragikus tartalmat nemesíti át, és teszi számunkra valahogyan megélhetővé. Az erdélyi magyar sírfeliratok közül talán csak egy, a madéfalvi veszedelemre utaló nélkülöz minden, számunkra humorosan ható vagy legalább mosolyra késztető elemet. Ott viszont a dacos, kurucos virtus vonja el figyelmünket a tragédia súlyától. Orbán virtuózan, mégis kellő komolysággal játszik ezekkel a szövegekkel – s pontosan ezt tették az előadók is.

Kapcsolódó cikkünk:
Csont András: Szent elkötelezettség / Klenyán Csaba: Magyar klarinétantológia 5. rész
Csont András: A harmadik mester / Szőllősy András -emlékest
Csont András: A barátság folytatása / Kocsis Zoltán és Vadim Repin szonátaestje