A Tiszt és kém című Polanski-film hátteréhez
2020.09.12.

Hazaárulási vád és a hadsereg becsülete, téves ítéletek, tárgyalótermi drámák meg kabinetválságok, bíróság elé citált nagy író és utcai merénylet a védőügyvéd ellen: egy nagyon francia (világ)botrány részletei. Rövid emlékeztető és spoileres gyorstalpaló Roman Polanski Dreyfus-filmje elé. LÁSZLÓ FERENC CIKKE.

L'Affaire, vagy az Ügy - a XIX. század végén, majd azután még jó ideig röviden csak így emlegették a Franciaországot alapjaiban megrázó és nemzetközi hullámokat verő skandalumot, amelynek középpontjában Alfred Dreyfus tüzérkapitány személye, igaztalan megvádoltatása, sietős elítélése, majd annál késedelmeskedőbb rehabilitálása állt. Csakhogy akkoriban még a világháborúkat sem számozták, no és a világméretű botrányokat sem szállította sűrű menetrend szerint a tömegmédia. Ma már, több mint egy évszázad múltán aligha állítható, hogy a (magyar) mozilátogató közönség jól ismerné a múlt e példázatos szegletét, s részben épp ezért ígérkezhet izgalmasnak Roman Polanski tavaly elkészült és itthon most a Cirko Film forgalmazásában bemutatandó filmje, a Tiszt és kém - A Dreyfus-ügy, amelyhez mindazonáltal talán hasznos lehet némi kis történeti segédlet.
 
Azt, hogy egy kémkedési eset a francia századvégen tartósan megosztó politikai, társadalmi és ideológiai válsággá fajulhatott, több tényező együttes hatása magyarázta. Az 1870-71-es porosz-francia háborúban elszenvedett vereséget követő revansvágy nemcsak a sovinizmus alaphangulatát teremtette meg, de jószerint kikezdhetetlen nemzeti értékké és tekintéllyé emelte a hadsereg intézményét is, pedig az a "gloire" hazájában már amúgy is nagy becsben állt. Pedig e testület számos irányadó személyisége, akárcsak a civil társadalom konzervatív katolikus jobboldala még mindig monarchista érzelmű volt, de legalábbis erős tartózkodással viszonyult a III. köztársasághoz és egyáltalán a republikánus eszmékhez. Ebben a körben a hadsereg a hagyományos rend és a tekintélyelv egyik utolsó bástyájának számított, míg a köztársaságot igenlő radikálisok meg a progresszív értelmiségiek szemében egyre aggasztóbbnak tetszett ez a képződmény. Mindehhez hozzáadódott még az antiszemitizmus társadalmi jelenléte, s éppen nem utolsósorban: a már modern szisztéma szerint működő sajtó, amely mindkét tábor számára kínált identitáserősítő véleményorgánumokat éppúgy, mint szenzációhajhász bulvárlapokat.
 
Dreyfus az Ördögszigeten 1898-ban
Dreyfus az Ördögszigeten 1898-ban
Ilyen konstelláció közepette történt, hogy 1894 szeptemberében a francia hírszerzés kezébe került egy összesítő jegyzék, amelyben egy hazaáruló tiszt szigorúan titkos katonai dokumentumok megküldését ígérte a németeknek. A kézírás vizsgálata alapján a nyomozók arra jutottak, hogy a szöveg a vezérkarnál éppen szolgálatot teljesítő, elzászi születésű és izraelita vallású Dreyfus kapitánytól származik, akit októberben letartóztattak, decemberben pedig - a védelemmel nem ismertetett "titkos iratcsomó" alapján - életfogytig tartó deportálásra és várfogságra ítéltek. Dreyfus a hírhedt Ördögszigetre került, s tán ott is érte volna a halál, ha 1896-ban a Hírszerző Ügyosztály új vezetője, Georges Picquart ezredes nem indíttat vizsgálatot bizonyos Ferdinand Walsin-Esterhazy őrnagy ellen, melynek eredményeképpen arra a megalapozott következtetésre jut, hogy az emlegetett jegyzék írója valójában a németekkel szoros kapcsolatot ápoló őrnagy volt.
 
Csakhogy Picquart felettesei perújrafelvétel helyett az eltussolás opcióját választják, hogy ne sérüljön a hadsereg becsülete és a tekintélyelv. Picquart hirtelen Afrikában találja magát, helyettese, Hubert-Joseph Henry őrnagy pedig hamis terhelő bizonyítékokat kohol Dreyfus ellen. Ám az ellentmondásos körülmények nyilvánosságra kerülnek, és ezzel az ügy viharos sebességgel Üggyé növekszik. A Szenátus alelnöke a perújrafelvétel tárgyában interpellálja a republikánus, ám a botrány elharapódzásától tartó kormányt, amelynek feje kijelenti: "Nincs Dreyfus-ügy!"
 
Zola nyílt levele
Zola nyílt levele
A nyilvános botrányok fiziológiája szerint egy ilyen kijelentés után rendszerint elszabadulnak a folyamatok, s ez itt is így történt. Megindult a perújrafelvételt pártoló sajtókampány, Dreyfus fivére beperelte Walsin-Esterhazyt (sikertelenül), 1898. január 13-án pedig a radikális Clemanceau lapjában megjelenik Émile Zola nyílt levele a köztársasági elnökhöz, amelynek címét egészen a kurrens rajzfilmkomédiákig számtalanszor idézték azóta: ez volt a J'Accuse…!, vagyis a Vádolom...! A hadügyminiszter bíróság elé állíttatta a naturalizmus óriását, aki a börtönbüntetés elől Angliába távozott - akárcsak a felmentett, de mégis tarthatatlan helyzetű Walsin-Esterhazy. 1898-ra még így is maradt egy újabb fordulat, hiszen lelepleződött Henry őrnagy hamisítása, s a tiszt a letartóztatását követően öngyilkosságot követett el.
 
Az igazságtételi és rehabilitálási folyamat ezután még hosszú éveken át húzódott, olyannyira, hogy a Dreyfus ellen meghozott ítéletet végül csak 1906-ban nyilvánították semmissé: a meghurcolt tisztet őrnaggyá léptették elé és megkapta a Becsületrendet, majd 1907-ben már nyugállományba is helyezték. (1935-ben, 75 esztendősen érte a halál.) Ezekben az években a dühödt nemzeti vita mély ideológiai megosztottsággá vált a dreyfusardok és az antidreyfusardok között. Az előbbiek az Ügyből kiindulva - és részben annak ürügyén - rohamot indítottak a tekintélyelv két bástyája, a hadsereg és a katolikus egyház ellen, míg az utóbbiak, akik mártír gyanánt tisztelték a hamisító Henry őrnagyot, a nemzet és a hadsereg becsületét vélték óvni - akár a "hazaáruló zsidó szindikátussal" szemben is. A mellette-ellene állásfoglalásokat pedig kölcsönösen számon tartották, még a külföldi nagyságokkal (pl. a norvég Edvard Grieg Dreyfus-párti kiállásával) kapcsolatban is. S ami alkalmasint ennél is fontosabb és veszélyesebb következménye volt az elhúzódó botránynak: az addig a jakobinus patriotizmus talaján álló baloldal akarva-akaratlanul is átengedte a nemzeti beszédmódot és pozíciót a jobboldalnak, amely azt tartósan ki is sajátította magának.