Nem elképzelhetetlen, hogy aki először látott ilyesféle – ráadásul a stream forma technikai nehézségeivel súlyosbított – játékot, az csak kapkodta a fejét, majd értetlenül hümmögött, s később esetleg föl is adta a közvetítés követését. Akiket láthattunk, azok eddig négy félévet, tehát összesen két egész tanévet töltöttek el a Vas utca és a Rákóczi út fekete falú tantermeiben. 

 

Vizsgáikat mindezidáig csak a tanáraik és titkon meghívott ismerőseik nézték, s most jön/jönne az utolsó, még zárt, de egyre keményebb harmadik tanév, ami után mind többször kerülnek majd közönség elé, s nevüket is jelzi a színlap. Ilyenformán: Gloviczki Bernát, Jeney Luca Viktória, Kádár Kinga, Kanyó Kata, Katona Péter Dániel, Koós Boglárka, Kuttner Bálint, László Gáspár, Lelkes Botond, Mechle Christian, Mosolygó Sára, Pásztor Dániel, Szécsi Bence, Tóth Balázs, Ujvári Bors – s minden név után ott áll: e.h.

 

A műfaj, amit választottak, sokaknak ismerős lehet, hiszen e közösségi alkotóforma első, karakteres produkciói már a hetvenes évek végén megszülettek itthon, életjáték, vagy kollektív dráma műfaji megjelöléssel, általában ifjúsági, majd alternatív közegben. (Érdeklődők a devised theatre, devising theatre, collaborative devised theatre vagy épp az improvised drama szavakra keresve találhatnak információkat a témára vonatkozóan.) 

 

Az életjátékok születését rendszerint egy viszonylag hosszú és nagyon intenzív kollektív alkotómunka alapozza meg, mely a legváltozatosabb módon hívja elő és önti teátrális formába a megrostált egyéni és közösségi élményeket, egy inspirátor, egy írói, dramaturgi és nem utolsósorban rendezői adottságokkal rendelkező egyszemélyi vezető vagy team irányításával. A vágy, hogy ilyesmire vállalkozzék egy alkotói közösség, általában úgy kap lángra, hogy valami – általában egy közös élmény vagy problémaköteg – miatt megszületik a csapatban a mesélhetnék. Valakik el szeretnék mondani, hogy szerintük „milyen az, amikor…” 

 

Jelen esetben azt írja a színlap, hogy „Az előadás szövegkönyvét a színészek írták, témája pedig maga az egyetem. Színpadra alkalmazták azokat a benyomásokat, amik az osztályt érték a felvételijüktől egészen addig a pillanatig, amíg az osztályfőnökük felmondott… és még egy kicsit tovább is.” Igen, van az úgy, nem is ritkán, hogy a munka során a betűbarátok, de még a grafofóbok is papírra vetik élményeiket, sőt, rögtön levél vagy dialógusformát használnak, amit azonnal meg is lehet szólaltatni. De a legritkább esetben marad meg betűhíven egy-egy szöveges ajánlat, ezerszer változik, épp úgy, mint a témákra született rögtönzések kavargása. Képek, helyzetek, némajátékos és szöveges jelenetek születnek, mert a csoport tagjai el akarják mondani, hogy például: Milyen az, amikor… 13 éves vagy, Ózdon? Amikor 75 éves vagy, Budán? És amikor színész szakos egyetemista vagy a Vas utcában pandémia idején?  Hát… az olyan, hogy… s itt elindul a beszélgetés. 

 

Jó és rossz emlékek, tárgyak és dallamok, színek és szagok, helyzetek és állapotok gyűlnek a megosztandó élmények kosarába. Feszültséggel teli monológok, dialógusok, többszereplős jelenetek születnek, s néha egyikben-másikban van egy-egy terhelhető, növeszthető „szerencsés variáns” is. Ez mindig valami olyan – rendszerint már formálódó, mágneses töltéssel rendelkező – tartalmi motívum, amire sokan tudnak reagálni, amit sokan ismernek, vagy ami épp most nyilallik a szívekbe. Felismerések és megértések kialakulása, tagadások megszilárdulása és esetleges vállalások esélye mutatkozik meg. Nem darabot, hanem előadást írnak a résztvevők. Darab, vagyis dráma, ritkán születik, de valami megtartó történetféle sokszor ki tud alakulni.

 

Ha van idő és életanyag, s van hozzá szem, fül és formáló erő, gyakran a hőssé és az áldozattá válás útja rajzolódik ki, egy-egy szándék megvalósulásának vagy elbukásának stációit érintve. A főcselekmény és az ellencselekmény is megtervezhető. Írói talentum jelenlétében lehetséges erős drámai szerkezet kialakítása is, expozícióval, epizódokkal, csúcspontokkal, krízissel és lecsengéssel vagy fölrepüléssel. De az is lehet, hogy a sokféle élmény érzetekre és hangulatokra bomlik, s igényes formai motívumokkal megsegítve nem drámai, hanem zenei szerkezetbe rendeződik a kialakulásakor még igen porlékony alapanyag. 

 

Amit most láttunk, időközi munkabemutató volt. Még pár hónap, és végső formát tudna nyerni az is, ami most kidolgozandó vázlatpont csak benne. Az alapozó feladatok egyike a felvételi vizsgák hascsikarásos időszakát, majd a kollégiumi és egyetemi életet jellemző képek, hangulatok érzékeltetése, hallgatói és más figurák bemutatása lehetett. A későbbi gyakorlatok közül aztán egyszer csak megerősödhetett egy közös fantasy-gyakorlat, amikor valami nonszenszet, valami varázslatost, valami földtől elrugaszkodottat lehetett kitalálni, saját magukról, vagy a környező világ egy részéről, hogy például valaki le tudja szerelni a karját, vagy esetleg – világít.

 

A nagyjából összerendezett anyag nyitó percei talán a „mitől félek?” kérdésre válaszolnak: rémes népszínmű-világban, brechti biztonsággal ordítozó alakok ijesztgetik a közönséget, de láthatóan magukat is. Miután mindenki lefagyott, e falvédő-stíl megszűnik, a felidézett rémkép abbamarad, s kezdődik a saját életből fellebegő, kisebb-nagyobb drámamolekulák bemutatása, maga az előadás. Ne feledjük, ennek a vizsgának alighanem tavasszal vagy nyár elején lett volna ideje, ha a vírus nem kényszeríti az itteni tanárokat s a színésznövendékeket is a digitális munkamódra. Miután újra lehetett találkozni, végre közös térben dolgozhattak. 

 

Bájos és röhejes, suta és szomorkás jeleneteket látunk, felidézett otthoni és iskolai pillanatok mutatják, micsoda irgalmatlan próbatételek, milyen eddig el sem képzelt testi-lelki erőfeszítés és időzíteni tudás megismerő és gyakorlóideje volt már ez az első négy félév is. Jófajta humorral mutatják be közben – hisz elvégre vizsgát látunk –, hogy ezt is, meg ezt is megtanulták: az emelést, a hallgatást, a mind egyszerre mozdulást, a csókot, huhh, a csókot, a Pantalone-féle járási módot, a kartáncot meg a többszólamú dalolást, apró akasztófaénekek megszólaltatását, majd a talajról való teljes fölemelkedést, amikor éppen mutánsokká válnak.  És akkor emelkedni kezdenek. Közösen. 

 

Az est első félidejének állaga leginkább a homokkal kevert vasreszelékre emlékeztet, melyben egy erősebb töltéssel rendelkező, kezdetkor még alapvetően komikus, készségfejlesztő gyakorlat vág aztán rendet: Gondolj egy gyümölcsre. Legyen az egy… narancs. Ennek ismételt meghámozása adja a látszó helyzeteket. De mi a „reálszituáció”? – hogy régi szakszavakat is idézzünk. Mutasd meg, hogy tulajdonképpen miről van szó! Találj ki valamit, ami több kell legyen egy étkezést előkészítő, hétköznapi akciónál. Jó. Esetleg. Most kösd össze egy másik jelenettel. Már ismerőseink mind, amikor indul a narancs meghámozása! 

 

S ekkor külvilág, a valóság, bedugja arcát az ajtón. „Srácok! Az új vezetés beengedi a sajtót. Mindenki takarásba!” „ Na, fiúkák, kezdhetünk?” – bájolog a hölgy a hivatalos Média képviseletében, majd a tényektől nem zavartatva, s erősen véleményezve a megalkotott hírt, bejelenti: „Az ifjúság feladata, itt és most, mint láttuk, … hm… A mandarin megerőszakolása.” Tus.  

 

Gyerekek, ez mi? Te, ha ez van… akkor lehetséges, hogy mind a tizenöten repülünk? Hát, ja. Óóóó!… REPÜLÜNK! S a két értelemmel rendelkező szó hátán már száll is lélekben fölfele mindenki. Fölérnek. Gyertek le! Ordít valaki lentről. Nem tudunk. De akkor mi lesz? Repülünk! Nézd már, ez valami felhő!? De megyünk, vagy maradunk? Hallod, te ott? Mi lesz? …Nem tudom, de ha megkérdeznének, azt mondanám, most öljetek meg. Boldog vagyok. Hát akkor?… Na?… Mi lesz?

 

Sötét. Csönd. Itt a vége. Lassan előkúszik és aláereszkedik a „Titkos egyetem” szelíd dallama. 

 

De ők, a színészhallgatók, számunkra most már ott maradnak, fönt, a magasban, egy elképzelt és vállalható „másik haza”, egy szavakból kialakított, fénylő felhő lakóiként, mindörökre. Ők, akik oly erősen elképzelték, hogy révületükben meg is tapasztalták azt, amire vágytak.  

 

A szabadságot.