Valahányszor kiábrándultam a többszörösen felhasznált hollywoodi klisékből, a pókhálós rutinból, a profitmaximáló cselekményből, betettem a lejátszóba a John Malkovich-menetet, és hirtelen helyrebillent a világ egyensúlya. Imádtam a fanyar humorát, az őrületben is felcsillanó logikát, a sarkából kifordított világot. Mindez folytatódott az Adaptációban és az Egy makulátlan elme örök ragyogásában is (Oscar-díj a legjobb eredeti forgatókönyvért), még ha kissé kevesebb lendülettel és kicsivel több kuszasággal is, de még mindig távol a közhelyek kényelmes birodalmától, érzékenyen és mindig hatásosan. 

 

Aki ezeket a filmeket látta, ha nem is értett mindent, de a hangulat, az atmoszféra, a nyugtalanító látásmód sokáig vele maradt. Ahogy Nicolas Cage alakítja a kettéhasadt (a minden sorért megszenvedő, illetve a lazán, gyorsan és felszínesebben gondolkodó) forgatókönyvírót, magát Charlie Kaufmant, abban benne van minden felemelő szorongás, diadalittas zsákutca, amit csak a szerzői kínokról el lehet mondani. És szintén feledhetetlen volt Jim Carrey, ahogy kétségbeesetten, tudathasadásos állapotban küzd a szerelmes emlékeivel, amelyeket egy új eljárással ki szeretne törölni a fejéből, ám az érzelmek ellenállnak, így végül szürreális utazásra ragadják az egyszerre feledni és emlékezni vágyó férfit.

 

Kaufman egy idő után úgy döntött, hogy elég a vendégzenészekből, itt az ideje, hogy ő maga vigye filmre a saját ötleteit. Vélhetően semmiféle kompromisszumot nem akart már kötni. Ez aztán elvezetett egy kuszább és fésületlenebb, ám minden ízében kaufmanos filmhez (Kis-nagy világ), majd hét év múlva egy zseniális animációs filmhez (Anomalisa), amelyben megint kreativitása csúcsán láthattuk az író-rendezőt. Talán soha senki nem forgatott még ennyire eleven filmet bábokkal (beleértve a szexjelenetet is!), és Kaufman megint végigzongorázhatta a maga skáláját a teljes reménytelenség hangtalan szorongásától a lehetséges feloldásig.

 

Nem csoda, ha kéztördelős izgalommal vártuk hát az új Kaufman-alapvetést, amely a Netflixre érkezett, vagyis még kevesebb kompromisszumot ígért, igazi kaufmanos tombolást. Ha úgy vesszük, sokatmondó a cím (A befejezésen gondolkozom) a már 61 éves alkotótól, ám a horrornak, thrillernek besorolt alkotás nem a leltárról, az utolsó nagy dobásról szól. Sokkal inkább az időről, ahogy ránk zuhan, megkerül és mögénk lopakodik, és persze a védtelenségünkről is. 

 

Kaufman új filmje olyan szempontból rendhagyó, hogy elvileg adaptáció (Ian Reid Azon agyalok, hogy ennek véget vetek című regényét vitte vászonra), ám a dolgozat végén már arra kezdünk gyanakodni, hogy Reid is csupán egy Kaufman-klón lehet, hiszen az alkotás hemzseg az ismerős szorongásoktól, kiúttalanságoktól, frusztráltságoktól. Csakhogy ennyi is a film összes pozitívuma.

 

Kaufman mára láthatóan elvesztette azt a képességét, hogy őrült vízióját valamilyen logikus és könnyen érthető keretben tartsa, és így csavarjon rajta újra és újra. A befejezésen gondolkozom kaufmanosan indul, ám a közepétől teljesen ellynchesedik, vagyis félre kell dobni minden észszerűt, okot és okozatot, és csak hagyni, hogy sodorjon az amúgy cammogó film a maga csinos kis útvesztőjében. És bizony alig-alig jutunk kapaszkodóhoz, Kaufman szinte mindent elkövet, hogy elriassza felületes nézőjét, hogy csak a legkitartóbbak maradjanak a két óránál is hosszabb hömpölygés végére. 

 

Statikus jelenetek, hosszú, végeérhetetlen és ritmustalan párbeszédek az autóban vagy egy asztal mögött, egy Ionesco-darabba illő családi látogatáson. Néhol halványan felcsillanó humor, fricskák oldják a nyomasztó alaphangulatot, ám nagyon nagy bajban lennék, ha pár mondatban össze kellene foglalnom a film cselekményét, a végkifejletről már nem is beszélve. Így természetesen ezer és ezer értelmezés adódik, mintha csak egy Pollock-festmény előtt állnánk reszkető izgalommal. 

 

A befejezésen gondolkodom kis túlzással épp arról szól, amiről a befogadó akarja, hangulattól függően. A lustábbaknak megmarad kuszának és kínzóan érthetetlennek (már-már nézhetetlennek), az igyekvők (vö. nyitottabbak) pedig remek ösvényeket vághatnak a dzsungelbe. Őszintén szólva én a felénél feladtam, ám a legvégén most is elmondható Kaufmanról, ami eddig: eredeti és senki mással össze nem téveszthető. Ám eddig ezt valahogy jóval szórakoztatóbban tudta prezentálni.