Hogy az est minősége hullámzott volna, azt eszemben sincs állítani: pompás táncosok rendkívüli rendszerré épített, hézagmentes, bravúros koreográfiát adtak elő a Trafó színpadán, ahová – ha jól számolom – harmadik alkalommal látogatott el az együttes.
A brit tánc egyik legnagyobb hatású alkotójának számító, saját társulata mellett a világhírű Royal Balettel is dolgozó Wayne McGregor egyszerű, sallangmentes munkájának sodrása néha mintha örvényként rántotta volna ki a lábunkat alólunk. Az absztrakt, a mozdulatot, az embert, az emberit piedesztálra emelni szándékozó, tudományos alapokra helyezett alkotás egyes részeinek roppant ereje állt kontrasztban az érdektelenebbekkel. Mert hiába néztem – ráadásul, szerencsés választás folytán kivételesen szinte kockázatosan közelről – e bő egyórás alkotást, az idő múlásával mind gyakrabban éreztem: nem köt le igazán, hiába is igyekszem.
Az Entitásról tudható: szerzője – számos, korábbi alkotásához hasonlóan – e műve megalkotása során is természettudósok sorával állt kapcsolatban, a műsorfüzet pedig egyenesen „tánc-tudomány kollaboráció”- nak nevezi McGregor darabját. A koreográfus tudomány és technológia iránti vonzalmáról már közel tíz évvel ezelőtti vendégjátékuk (The Millenarium) kapcsán is bőséggel olvashattunk. Az (akkor igencsak divatos fordulattal) egyszerűen cyberkoreográfiának nevezett produkció ridegsége, „technomorf” jellege, visszaidézve emlékeimet, szöges ellentétben állt a most látott Random-opusszal. McGregor most, Entitásában a „mit jelent embernek lenni” kérdésére kutatja a választ a tudományok segítségével.
 Entitás-jelenetek |
A színpadon tényleg lenyűgöző táncot látunk: klasszikus elemekkel rafináltan díszített vad, különös, de igen karakteres mozdulatfüzéreket. Őrült örvényben táncoló, megfeszülő, megroppanó, összetapadó testeket. A színen tíz táncos, ám a hét férfi és három nő a nyitópercekben mintha egész tömeg volna. McGregor zseniálisan varázsolja őket sokasággá. Mimikával szinte beszélő és hullamerev arcok, érzéki, a mozgás gyönyörétől mosolyra húzódó és szorosan összeszorított, mozdulatlan szájak, csillogó vagy épp fenyegetően fénytelen tekintetek. A Random táncosai emberfeletti erővel dolgoznak: gyönyörűség látni ennyi felszabaduló energiát, ennyi „beletett” erőt, ilyen sebes tempót, a tér elszánt birtokbavételét.
A koreográfia születését összetett tudományos program előzte meg, olvashatjuk, melybe számos tudós, orvos és tudományos intézmény kapcsolódott be. „A pszichológia, neurológia, nyelvészet és robotika legkülönbözőbb területeivel foglalkozó szakértőkkel, kutatókkal együttműködve McGregor és csapata arra a kérdésre kereste a választ, hogy mit is jelent embernek lenni” – áll a műsorfüzetben. Mindebből a színpadon voltaképp csak egy tetszetős vetítés-füzért láthatunk viszont – amennyiben nem gondoljuk atomoknak, idegsejteknek, szótagoknak, áramköröknek a tíz táncost. És miért ne gondolhatnánk azoknak őket, akárcsak más darabok más táncosait. Hiszen mindannyian potenciális természettudományos, nyelvészeti, pszichológiai nyersanyag, kutatási terület vagyunk.
 Szkárossy Zsuzsa fotói |
A teret a zenei szempontból is két – egy zaklatóan nagyszerű vonósnégyes és egy artisztikus, kemény techno – blokkra tagolt előadás elején egy tekintélyes fal zárja le. A színpad hátterében, annak szinte teljes szélességében húzódó idom monumentális hókotrólapátra emlékeztet, baljósan állva a tánc mögött. Az embernél kicsit magasabb, fehér fal mögött – melynek egy szeletére, a játék kezdete előtt (akárcsak majd a végén) egy szaladó kutya mozgóképe vetül – magas, középkori várostromló parittyára emlékeztető szerkezet áll. E konstrukció később (emberi segítséggel) félmagasságig, végül a színpadkivágat tetejéhez emeli a széles, fémszerkezetre rögzített vászonfalat. Az idom vetítővászonul szolgál. Felszínére az említett tudományokhoz köthető, monokróm képek vetülnek szédítő tempóban. Erős és még erősebb nagyításban bőrfelületet látunk, sejteket, vadul pörgő számsorokat, képleteket, azonosítható és azonosíthatatlan textúrákat, irányokat, vektorokat. Az aranymetszés geometrikus ábrázolatai aztán már a táncosok lába alatt, a padlón is megjelennek. Fényutak, világító pálcák villannak fel, izzó spirálok görbülnek a szemünk előtt a talaj síkján. Férfitestek porcikáit láthatjuk aztán egy lírai bejátszásban: karok, vállak, hasfal, ízületek érzékenyen kamerázott közelijei ellenpontozzák a tárgylemez-képeket, az algebra „textúráját”.
A játékosok magával ragadó játékát nem tudtam tudományosnak látni. Egy mesteri koreográfiát élvezhettem, melybe természetesen beleláthattam, ha akartam, a tudóssereggel közösen töltött alkotói időt. És talán csak a jóból volt túl sok. Vagy a körítésből.
Vö. Horeczky Krisztina: A koponya
Sisso: Entity
Gálla Nóra: Aranymetszés
Lőrincz Katalin: Leszabályozatlan létünk