A világsajtó néha elismerően, máskor baljós próféciákat hangoztatva vette tudomásul, hogy a 2020-as Salzburgi Ünnepi Játékokat mégis megrendezik. A döntést hetekig tartó tárgyalások előzték meg, orvosszakértői grémium alakult, komoly átszervezésekre került sor, hat hét helyett négy hét alatt, 16 helyett 8 helyszínre szűkítve tűnt megvalósíthatónak, mellbevágóan szigorú egészségügyi előírások mellett. GYENGE ENIKŐ BESZÁMOLÓJA.
De legalább merték megrendezni, ami önmagán túlmutató, gesztusértékű tett. (Mintha a sok lemondott zenei fesztivállal szemben egyfajta intuitív „előremenekülést” céloztak volna meg. Csak remélni lehet, hogy igazuk volt, és a zenei élet újraindulásának jó példájaként, szerencsés precedensként tartják majd számon. Meglepő, de Salzburg ugyanúgy tele van turistákkal, mint a korona előtt…) Az indoklás nem volt híján a művészet mindenható erejét megidéző szép szavaknak, de nyilván az is nyomott a latban, hogy az idei 100., centenáriumi Ünnepi Játékokat évek óta dédelgetve tervezték, és pénzt-paripát nem kímélve minden korábbinál jelentősebbnek, retrospektívnak és egyben jövőbe mutatónak álmodták meg. Semmiképpen nem maradhatott el.
Così fan tutte |
Hat hét helyett négy hét, nyolc opera helyett két egyfelvonásos… Először is ugrott minden júliusi rendezvény, a teljes „Ouverture spirituelle” egyházzenei sorozat, Anne-Sophie Mutter és Maurizio Pollini önálló estjei, és számba venni is fájdalmas, hogy mennyi olyan nagyszabású előadás, amely hosszú próbaidőszakot, nagy létszámú előadógárdát feltételezett, és ahol a szociális távolságtartás feltételei a legalapvetőbb szinten sem teljesülhettek. A műsorokat úgy alakították át, hogy szünet nélkül végigülhetők legyenek, büfé nem volt, a közönséget sakktáblaszerűen ültették, a teremből ki-bejutást időben és térben szigorúan szabályozták-terelték, minden sarkon kézfertőtlenítő készülékeket helyeztek el, és hogy a körülményekhez képest lehető legtöbb jegyet tudják értékesíteni, a sajtó képviselőinek jegyigényeit nem teljesítették. A színpadon közreműködő művészeknek (énekesek, zenekari tagok, akik nyilván nem tarthatták be a biztonságos 2 méteres távolságot) a nap minden órájában piros, nyakba akasztott bilétával kellett közlekedniük, jelezve a szembejövőnek, hogy fokozott fertőzésveszélynek kitett személyről van szó.
Az eredetileg tervezett ambiciózus opera-sorozat (Elektra, Don Giovanni, Varázsfuvola, Tosca, Borisz Godunov, Szicíliai vecsernye, Don Pasquale) címei közül csupán az egyfelvonásos Elektra maradt talpon az átszervezés után. Ám elképzelhető az Ünnepi Játékok Mozart-opera nélkül? A szükségből erényt kovácsolva Christof Loy rendező és Joana Mallwitz karmester – ők eredetileg a Borisz Godunovra és a Varázsfuvolára kaptak felkérést – számos húzással két nap alatt létrehoztak egy rövidített, alig 2 óra 15 perces, egyfelvonásossá sűrített Così fan tuttét, Loy nagysikerű 2008-as frankfurti operarendezésének felhasználásával. Amit láttunk, telitalálatnak és az idei Ünnepi Játékok egyik legfényesebb sikerének bizonyult. Loy minimalista színpadképe és rendezése, valamint a formális sötét irodai öltözékbe bújtatott szereplők egyetlen mozdulattal rántották le a Da Ponte-i vígoperai cselekményt egy mély, lélektani, párkapcsolati energiacsere szintjére. Ehhez persze nemcsak énekesi teljesítményekre, hanem kiemelkedő színészi játékra is szükség volt – szerencse a szerencsétlenségben, hogy ezt az előadást nem élőben, hanem az ARTE csatorna közvetítette egyenes adásban nézhettem végig, amely művészi operafilmhez méltó kreatív vágásokkal, szemvillanásokra fókuszált közelikkel segített ábrázolni a (hihetetlen) lélektani folyamatot, és (elfeledtetni) a szerelmes ifjak albán herceggé történő átlényegülését. De hiába lett volna bármilyen közelkép, ha nincs színészi játék: a fiatal énekesek (Don Alfonso, azaz a remek Johann Martin Kränzle kivételével a szereplők mind harmincasok) teljesítménye minden szempontból emlékezetes, sőt hibátlan volt, a Fiordiligit szerep- és fesztiváldebütként éneklő Elsa Dreisig pedig egyenesen lehengerlő. A rendezői koncepció (komolyság és lélektani közelítés) nyilván nem szándék nélküli megbicsaklásai a lovagok álruhás visszatérésekor következtek be. Kényes egyensúly…, hisz minél komolyabb és hitelesebb ábrázolást kap a hölgyek gyásza és a lélektani mélypont, annál groteszkebbé és öncélúbbá válik ez a fordulat. Jó, hogy dramma giocoso, jó, hogy fény-árnyék és a fele(ét se hisszük el) tréfa, de amikor a kifogástalanul elegáns fekete öltönyös urak albán hercegként rikítóan színes, kinőtt bermudanadrágokban jelennek meg…, az inkább kínos mosoly.
Monika Rittershaus fotói |
A német Joana Mallwitz (jelenleg a nürnbergi Operaház zeneigazgatója) személyében első ízben bíztak operaelőadást női karmesterre az Ünnepi Játékok történetében – ezt a tényt minden egyes interjúban első helyen említik, amire Mallwitz kissé bosszúsan reagál és próbál inkább dirigensi koncepciójáról beszélni. Nem lehetett könnyű dolga a konzervatív és operai téren is oly tapasztalt Bécsi Filharmonikusok pulpitusán, de derekasan helytállt. Mi mit tettünk volna a helyében? Nyilván igyekezett dinamikában, agogikában valami újat kitalálni és kérni zenekarától. Hogy ebből adódott egy-egy ötletszerűnek tűnő, a dallamiránynak ellentmondó artikuláció? Hogy a szép lezárásairól, puha mondatvégeiről híres együttesre furcsa crescendókat erőltetett? Talán… Mindenesetre a figyelmes hallgatónak feltűnhetett pár szokatlan, sőt zeneietlen megoldás. Ha épp nem terelte el a figyelmét a fantasztikus, világítóan fehér színpadkép, amelynek fehérsége épp a zenekar „derekáig” ért, úgyhogy a zenén kívül a karmesteri pálca és mintegy 40 vonó képzőművészi alkotásnak is beillő mozgását – mint valami animált dagerrotípiát – csodálhattuk bő 2 órán keresztül. Nem volt fárasztó.
Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!
Előfizetek