Salzburgi Ünnepi Játékok 2020
2020.08.26.

Az Ünnepi Játékok műsora több hangversennyel is hódolt az idén évfordulós Beethoven zsenije előtt, nagy nevekkel, jól kitalált koncepcióval, ahogy illik. Muti, Barenboim, Levit, Capuçon és Argerich. GYENGE ENIKŐ KRITIKÁJA.

A slágerdarabokra áhítók a 9. szimfóniát kapták meg a Bécsi Filharmonikusokkal és Riccardo Mutival, a vájtfülűek Daniel Barenboim szólóestjén a Diabelli-variációk súlyával-terjedelmével szembesülhettek, s mindezt átfogva és megkoronázva Igor Levit nyolc hangversenyen az összes zongoraszonátát megszólaltatta a teljességre vágyók örömére. És amiről eredetileg nem is akartam írni, de muszáj volt: Renaud Capuçon és Martha Argerich közös szonátaestje.
 
Igor Levit (Fotó: Robbie Lawrence)
Igor Levit (Fotó: Robbie Lawrence)
E sorok írója nagy elánnal készült a két Beethoven-szakértő zongorista koncertjeire. Barenboimnak és Beethovennek sokévtizedes közös múltja van (koncertsorozatok, több CD-felvétel, akár vázlatos felsorolásuk is meghaladná kereteinket). A 32 éves Igor Levit kora gyermekkorától szintén a bonni mester bűvöletében él, és miután a világ vezető hangversenytermeiben élőben is eljátszotta az összes szonátát, tavaly szeptemberben jelentette meg felvételeit a Sonynál, pompás szakmai visszhanggal.
 
Daniel Barenboim a mai hangversenyélet nagy bölénye, az idei fesztiválon karmesterként is láthattuk (saját West-Eastern Divan nevű zenekarával), és majdnem mindig kamarazenészként is fellép. Nem véletlenül sorolom fantasztikusan sokrétű munkásságát, mert minden tiszteletem mellett, az augusztus 19-i zongorás szólóestje nem tartozott a jó értelemben vett emlékezetes fellépései közé. Már az op. 110-es Asz-dúr szonáta elején feltűnt, hogy a szinte folyamatosan letartott, „ápol és eltakar” hatású una corda- és fortepedál függönye mögött sok, túlságosan sok hamis hang szólal meg. (Persze a túlpedálozás ízlés dolga, és akár jó is lehet, Szokolov például sokszor le se lép a balpedálról, mégis elég meggyőző teljesítményt nyújt.) Sajnos, a pedálfüggöny csupán az egyik, könnyen megfogalmazható eleme volt a szonáta leginkább kaotikus hatású tolmácsolásának. Barenboim nyilván nagyobb profi annál, hogy a formátlanság, strukturálatlan dallamformálás, ötletszerű megállások hatását vagy hatástalanságát ne tudná sajátosként, személyesként, a kései Beethoven-stílushoz igazán passzoló előadói koncepcióként megideologizálni. Engem nem győzött meg, a Grosses Festspielhaus közönsége is feszengve fészkelődött a helyén.
 
A szonáta után nehéz volt másra gondolnom, mint hogy hosszú óra elébe nézek a következő műsorszám, a terjedelmes és elvont Diabelli-variációk meghallgatásakor. Elemzések sokasága hasonlította a sorozatot a kései kvartettekhez, a Goldberg-variációkhoz, vagy nevezte, a túlzás kockázatát is vállalva, az első 20. századi zongoraműnek. Barenboim a szonátában már bemutatott, kissé kaotikus megközelítéssel, vagy ha szebben akarjuk mondani, improvizatív, romantikusan elomló ötletszerű lazasággal igyekezett felépíteni a variációsorozat dramaturgiáját. De a felépítés helyett felvázolás, a kristálytiszta szerkezet felmutatása helyett az aleatória határát súroló megállások, leállások strukturálták a művet. Talán az utolsó (29-32.) variációkban villant fel néhányszor Beethoven hangja, és akkor nagyon jól esett.
 
Igor Levit viszont tud Beethoven hangján zongorázni. Ne gondoljuk, hogy Barenboimmal összehasonlítva a fiatal művész szabálykövetőbb, „kivasaltabb” koncepciót képvisel. Ellenkezőleg, Beethoven három utolsó szonátájának (op. 109, 110, 111) előadójaként jószerint felülmúlhatatlanul excentrikus zongorázást produkált. Nem tudok elképzelni ennél halkabb és mégis jelentékeny Arietta-kezdést. Játékát érdemes lenne tételről tételre kielemezni, jól érzékelhető, hogy Levit szinte minden sornak új értelmezést szeretne adni, szélsőségesen gazdag dinamikai és hangszínskálája, billentésének tisztasága, árnyaltsága állandóan meglepetésekkel szolgált. Kicsit terhesnek is tűnt ennyi meglepetés, de feltétlenül hiteles és érdekfeszítő volt az est minden pillanata.
 
Renaud Capuçon és Martha Argerich (Fotó: Marco Borelli)
Renaud Capuçon és Martha Argerich (Fotó: Marco Borelli)
A 9. szimfónia (Muti, Bécsi Filharmonikusok, augusztus 17.) az Ünnepi Játékok egyik kiemelt zenekari eseményeként került a műsorra. Jómagam arra számítottam, hogy az első három tételt, mint mindig, az „ez egy zseni!” áhítatos gondolat jegyében fogom végighallgatni, majd a finálét meghatottan, de sokkal kritikusabban. Nos, nem így történt. Nem is értjük, hogy egy ilyen tapasztalt és karizmatikus karmesternek (aki hosszú karrierje során ki tudja, hányszor vezényelte már a Kilencediket), hogyan nem sikerülhet az első három tételben eltalálnia és megtartania a tételek tempóját, hogy hektikusan váltakoznak a teljesen energia nélküli szakaszok a felbuzduló élénkséggel, időnként parttalan lassításokkal engedve lejtőre csúszni a folyamatot. De aztán lapozás, 4. tétel… Már a csellók-bőgők örömtéma bemutatása borzongatóan szép pillanat volt, csodás hangon, ideális tempóban és lendülettel, és ez mintha megtörte volna a korábbi tételeket megbénító gonosz varázslatot. Karmester, zenekar és kórus valósággal egyik csúcsról a másikra ugorva, lendületes, feszültséggel terhes nagyszerű zenélést produkált. Az énekes szólisták remek helytállással próbálták feledtetni, hogy ezek az énekszólamok (ha őszinték vagyunk) nem énekhangra íródtak, és aligha lehet ilyen élénk tempóban (főleg a kvartettben) tiszta intonációt elvárni. De a csoda ettől még csoda volt, ahogy Nikolaus Harnoncourt mondta volt: „ha mi művészek, jók vagyunk, a közönség más emberként megy a koncertről haza, mint ahogyan idejött.”
 
És eltelt két nap, és valóban más emberként mentünk haza Renaud Capuçon és Martha Argerich szonátaestjéről. Senkit ne tévesszen meg az a szakmai mázzal leöntött bulvár támadássorozat, amelyben Renaud Capuçonnak idén tavasszal része volt, Capuçon kiváló hegedűs. Ezzel együtt nagyon szerencsésnek mondhatja magát, hogy Argerich társaságában léphetett fel, mert közös munkájuk (Beethoven op. 30/3, Prokofjev op. 94a, C. Franck) nem egyszerűen kiváló volt, hanem emlékezetes, lehengerlő, fergeteges. Az alap, hogy a duó összjátéka tökéletes, minden részlet mívesen kidolgozva.  Capuçon fel tudott nőni a feladathoz, a Franck-szonáta (és a ráadásként játszott Kreutzer-szonáta Tarantellája) mindkettejük közös jutalomjátékává vált. De nem meglepő módon az első hangtól az utolsóig érezhető volt, hogy a kamarázás Argerich számára szinte csak ürügy. A zongorázás „nagyasszonya” a gyeplőt a lovak közé dobva csodás egyéni parádét mutatott be: energia, technikai tökély, szenvedély, lendület, egyéniség, koncepciózus zeneiség, lehetne folytatni…  A hatást mutatja, hogy a visszafogott és nagyrészt 50+-os salzburgi közönség belebrávózott az egyik darab közepébe. Gondolhatnánk, hogy ez nem igazi kamaramuzsikusi hozzáállás, de mégsem gondoljuk, mert közben nagyon tetszik…
Szerző: Gyenge Enikő