2007, Los Angeles. Shia LaBeoufre a fiatal filmsztárok kellemesen kiszámítható sorsa vár. Gyerekszínészként kezdi a Disney-nél, majd emlékezetes mellékszerepekkel véteti észre magát, még Hitchcockot is újrafogalmazza a tiniknek (Disturbia), mielőtt ráosztják a Transformers főszerepét. 

 

Az óriásrobotos franchise a vártnál is hatalmasabb siker, Shia pedig a legnagyobbaktól veheti át a stafétát: előbb Indiana Jones fiát, majd Gordon Gekko örökösét is eljátssza, de mindkét szerepből kiutálják a nézők. Talán a nagy ikonokat nem tartják lecserélhetőnek; talán Shia nem megfelelő hősalapanyag. Az okoknak mindenesetre LaBeouf nem tud színészként utánajárni, mert addigra már sztárként elidegeníti magától Hollywoodot. Korábban is akadtak rendőrségi ügyei, de ezután rendszeressé válnak a dühkitörések, majd a letartóztatások rendbontásért, ittas vezetésért, birtokháborításért, zaklatásért.

 

LaBeouf keresi is és meg is találja a botrányokat: verekszik kocsmában, anyázik színházban, vizel nyilvánosan. Kap még jó szerepeket, de érezhetően fogy körülötte a levegő. Kisfilmjeivel plágiumbotrányba keveredik, azzal gyanúsítják, hogy egy filmkritikusról szóló filmjét egy képregény-rajzolótól lopta, majd úgy kér bocsánatot, hogy posztja minden sorát internetes bocsánatkérésekből ollózza össze. A nimfomániás vörös szőnyeges premierjén papírzacskót húz a fejére: „Már nem vagyok híres”. Pedig az, csak egyre inkább internetes mémként. Shia LaBeouf közröhej, majd közutálat tárgya lett: úgy emlegetik, mint „a színész, aki elszúrta”.

 

Találkozni vele a mozi helyett inkább kiállítóterekben és Trump-ellenes megmozdulásokon lehet. Hol a tüntetését, hol a szívverését közvetíti a neten, hol Marina Abramovic híres performanszát, A művész jelen vant imitálva (parodizálva?) ül egy szűk Los Angeles-i kiállítótérben, ahol egyesével bemehetnek hozzá az emberek, és azt csinálhatnak a színész filmjeiből származó kellékekkel, amit akarnak. (A legtöbben fotózkodnak a síró Shiával, de egy nő megpróbálja megerőszakolni.) 

 

A gyanú beigazolódik: az óriásrobotos akciósztár metamodernista performanszművésszé vált. Ezt nem filmesztéták fejtik meg, hanem ő maga állítja a Twitterre feltöltött kiáltványaiban, a Metamodernista Manifesztóban, amelyben részletesen kifejti, hogyan kívánja meghaladni a posztmodern iróniát és megkérdőjelezni a művészet eredetiségét. (A metamodernizmus és Shia megőrülésének összefüggéseibe itt most nem bonyolódnánk bele: ezekről a Prizmán olvashatunk remek cikket.)

 

Máig kérdés, hogy mi volt ebből igaz, és mi a polgárpukkasztás, de az tény, hogy LaBeouf szétfeszítette a hollywoodi sztárság hagyományos kereteit, amikor a magánéletéből és az imidzséből provokatív performansz-sorozatot faragott. Hollywoodban a szerepválasztással szokás a magánéletet az imidzzsel összemosni,  s erre LaBeouf is rájátszott, amikor megborult, kezelhetetlen alakokat formált meg (Borg/McEnroe, American Honey). Ugyanakkor ki is lépett az intézményes keretek közül, és plagizált kisfilmjeivel és önironikus performanszaival megkérdőjelezte, mit várunk és fogadunk el egy sztártól, melyik gesztusát miért tartjuk hitelesnek (mitől válik meggyőzővé például egy közhelyekből álló, online bocsánatkérés?).

 

LaBeouf a performanszaiban idővel egyre inkább a közösségek alakítása és a spontán közösségi élmények megélése felé indult. Saját filmjeit nézte végig másokkal együtt a moziban, vagy kiposztolta, hol jár Amerikában, és a rajongók oda vihették a környéken, ahová akarták. Kísérletei egyre inkább annak megválaszolására irányultak, hogy elfogadjuk-e a sztárt emberként, vagy akkor is csak a közös szelfikészítés a reakció, ha egy privát térben, sírva vagy papírzacskóval a fején találkoznak vele a rajongói. 

 

Ennek az útnak a leghagyományosabb állomása a Honey Boy. Aki blöffnek tartotta az óriásrobotos színész metamodernizmusát, vagy azt gondolta, csak szimplán rajta maradt azon az LSD-tripen, amire a Charlie Countryman szükségszerű halálára készülve ült fel (method acting!), annak LaBeouf most egy jóval kézzelfoghatóbb magyarázatot kínál az ellentmondásos viselkedésére: a problémás gyerekkorát.

 

A színészt még a Huckleberry Finn-átirata (The Peanut Butter Falcon) forgatási szünetében tartóztatták le (belekötött egy családapába, akitől cigit kért, de nem kapott), a bíróság pedig rehabra kötelezte, ahol a terápia részeként jeleneteket írt és játszott újra a gyerekkorából, amit az alkoholista apjával töltött. Ezeket elküldte az egyetlen barátjának, aki még szóba állt vele, Alma Har’elnek, aki egyébként rendezett már terápiás dokumentumfilmet (LoveTrue), és úgy vélte, Shia expozíciós terápiáját is jó filmmé lehetne fejleszteni. Így született meg a Honey Boy, LaBeouf életének és traumáinak alig fikcionalizált feldolgozása, amelyben Noah Jupe a kis Shiát, Lucas Hedges a nagy Shiát, Shia maga pedig Shia apját játssza el. A vietnámi háborút is megjárt, abuzív és függő apát, a szórakoztatóipari kulimunkást és rodeóbohócot, aki szakmai tudása és ambíciója mellett a szorongásait és függőségét is továbbadta a fiának.

 

LaBeouf alakítása érzelmi ördögűzés, nem csak a színészt megtisztító terápia. Az érzelmi bántalmazás dinamikáját, amiből a színész poszttraumás stressze és dühkitörései fakadhattak, precízen ragadja meg az emlékeiből dolgozó LaBeouf, aki elmondása szerint a rehabon padlót fogva, a totális szégyenérzeten keresztül értette meg az apját – alakításán is az ebből merített empátia sugárzik át. Szintén remek a Shiát alakító gyerekszínész, Noah Jupe, aki az apjának munkát adó, koraérett profit, valamint a szeretetéhes, sérült kölyköt is ügyesen játssza el. A rehabra vonuló, felnőtt Shia jelenetei inkább összegző jellegűek: Lucas Hedgesnek jobbára csak a diagnózis felállítása marad. („Egoista vagyok, kisebbségi komplexussal. Profi skizofrén, hivatásos szaralak.”)

 

A Honey Boy kiváló illusztrációja az öröklött sorsról, a továbbadott családi mintákról szóló és manapság divatos pszichológiai diskurzusnak. Hogy többnyire valóban csak illusztráció marad, az szintén LaBeoufnek köszönhető, aki forgatókönyvírónak sem tehetségtelen – de nem is túl eredeti. Élettörténetéhez a lehető legkényelmesebb öntőformát találta meg: a patinás amerikai függetlenfilmet, amely mélyre megy, de túl könnyedén tér vissza a felszínre, és ad megoldókulcsot a traumákhoz, a gyógyuláshoz. Még mindent a helyére billentő nagymonológot is kapunk a végén, pedig szükség nem lenne rá: a nyilvános önterápia magáért beszél. 

 

Némi bátorsággal, formabontással a Honey Boy remek film lehetne; így csak szimplán jó, ami a színészek mellett Alma Har’elnek is érdeme. A dokumentumfilmek felől érkezett rendező elemelt, varázslatos realizmusa olyan köntösbe bújtatja ezt a problémás gyermekkort, amelyben annak melankóliája mellett a néha felcsillanó szépségei is tökéletesen látszanak.

 

Karrierje felől nézve a Honey Boy tulajdonképpen LaBeouf megváltása lehet Hollywoodban, még ha nem is annak szánta. Hiszen a színész végre nem kocsmai vitákban és nem is bizarr performanszokban, hanem hagyományos keretek között kezelte traumáit: a lábadozó függő pszichoterápiájával bárki azonosulhat, és utána se kell olvasnia annak, hogy mi a szösz az a metamodernizmus. Nem véletlen, hogy az amerikai függetlenfilm Mekkájában, a Sundance Filmfesztiválon is körberajongták a Honey Boy-t, majd lehetséges Oscar-jelöltként is felmerült Shia LaBeouf neve – színészként és íróként egyaránt. Legközelebb Mundruczó Kornél első amerikai filmjében, a Pieces of a Womanben találkozhatunk LaBeouffel, akire már nem a karrierjét elszúró botrányhősként, hanem a traumáiból erőt merítő művészként tekintenek Hollywoodban.

 

Shia karrierje tehát újraindult; már csak rajta múlik, hogy mit kezd vele.