Erkel Ferenc: Bánk bán / Coopera, Budapesti Nyári Fesztivál
2020.08.24.

Megérdemelt sikerű Bánk bán-bemutatóra került sor a Margitszigeten; több szempontból is mélyen problematikus Bánk bán-bemutatót tartottak a Margitszigeten. Mindkét megállapítás indokolt a Coopera Erkel-produkciójáról szólván. LÁSZLÓ FERENC KRITIKÁJA.

Az elmúlt több mint egy évtizedben a magyar előadói gyakorlatot a Bánk bán ősverziók kutatása jellemezte, azelőtt közel hetven éven át pedig a Nádasdy-Oláh-Rékai által átdolgozott tenor verzió terjedt el sztenderdként. Olyannyira, hogy abba bármelyik énekes azonnal be tudott ugrani, a közönség is ismerte, sőt a film is az alapján készült. Játszottuk tehát 70 évig ezt az átdolgozott tenor változatot, majd az elmúlt tíz-tizenöt évben az ősverziók három variánsát, viszont eddig még sosem láthattuk Nádasdyék bariton verzióját, pedig a zenekutatók szerint eredetileg abban a hangfekvésben dolgozták át a művet. Bár sehol nem találtuk meg ezt, Silló István, Medveczky Szabolcs és én próbáltuk rekonstruálni az egyébként ismert bariton ősverzió és Nádasdy-tenor változat segítségével.” A Coopera produkciójának karmestere, Kesselyák Gergely nyilatkozott ekképp még az augusztus 19-i premier előtt a jelenkori kulturális újságírás legtermékenyebb tollforgatójának, (x)-nek, s ha semmi egyebet nem tudnánk Erkel Ferenc operájának hányatott helyzetéről, úgy arról ez az egyetlen bekezdés is fájdalmasan érzékletes képet kínálhat számunkra. Azzal, amit a kiváló karmester a múltbeli gyakorlatról tárgyszerűen elmond – és azzal, amit a maguk döntéséről - valamivel kevésbé tárgyszerűen - elárul.
 
Molnár Levente
Molnár Levente
Merthogy adva van egy kultikus státuszú nemzeti opera, amelytől mind a mai napig el lehet és el is szokás vitatni a szerzői szándék szerinti megszólalás jogát. Mondjuk éppenséggel úgy, hogy „bariton ősverzió”-t említve drasztikusan elváltoztatjuk a dalmű egész hangzásképét, jóllehet a Bánk bán címszerepét az 1861-es ősbemutatótól egészen 1939-ig magától értetődő módon és folytatólagosan tenorok énekelték. A nyolcvan évvel ezelőtti átdolgozók ténykedéséből tehát nemcsak azt tekintjük haladó hagyománynak, amit közkeletű, bár erősen vitatható érvekkel támaszthatunk alá (megváltozott prozódiai elvárások, zenedramaturgiai ízlésváltozások stb.), hanem azt a megoldásukat is, amelyet kizárólag az 1939-es operaházi helyzet indokolt és mentett: egyrészt a reprezentatív hőstenor/tenorhős hiánya, másrészt „a magyar dalnok”, Palló Imre kivételes hitelű működése. Vagyis, miközben az utóbb születettek fölényével tekintünk Erkel és Egressy Béni (lásd még: szerzők) munkálkodására és a korigényekre hivatkozva meghaladhatónak nevezzük azt, addig érdemi hivatkozási alappá emeljük és aktualitásában csorbítatlannak ítéljük a nyolcvan évvel későbbi átdolgozók napi érdekű megoldását. Remélem, e cikk olvasói átérzik a körvonalazott problémát, ami praktikusan voltaképp még annál is fontosabb, mint hogy a Coopera (és pár éve az Erkel Színház) bemutatójának címszerepében a bariton Molnár Levente megfelelt-e avagy sem. Mert midőn az új Bánk bán megalkotói ideológiát és zenetörténeti hivatkozást kerestek egy már előre kész szereposztási döntéshez – jószerint minden egyezményes elvvel szakítottak, ami csak a mai operajátszást általánosságban a zenei hűséghez, a történetiséghez, a filológiához, vagy épp ellenkezőleg az abszolút és vállaltan ahistorikus jelenidejűség kívánalmához fűzik.
 
Meglepőnek tűnhet, de furcsamód ugyancsak a verzió-, a változat-jelleg zavarba ejtő problematikája uralta a margitszigeti Bánk bán színpadi megjelenését is. Vidnyánszky Attila ugyanis jól felismerhetően a 2017-ben az Erkel Színházban közönség elé bocsájtott rendezését újrázta meg – megváltozott körülmények közepette. Vagyis új jelmezek és új díszletek között, új koreográfiával, de váltig megjelenik ebben a Bánk bánban is a „csodaszarvas”, az útjelző táblák színpadi szignálja, a Gertrudis megöletését követő vértörölgetés, s az előadás végén itt is besétál a színre a kis Szent Erzsébet a rózsás kosárkájával. De éppígy megkapjuk Bánk nézőtéri bolyongását is, s miközben Cziegler Balázs díszlete gusztusosabban szolgál, mint pár éve Alexander Belozubé, azért legfőbb funkciója szintúgy a meráni udvaroncok dombérozásának elkülönítése, mint amazé volt. Így bár néhány ponton a rendezés is a letisztulás irányába látszott elmozdulni, azért jórészt az Opera Bánk bán-előadásainak szereplőit a színpadon találva mégiscsak ott motoszkál a nézőben a feszélyező kérdés: vajha nem lett volna költséghatékonyabb megoldás a már rég kész Opera-beli produkciót a Margitszigetre kitelepíteni?
 
Mester Viktória
Mester Viktória
2017 óta jól tudható, hogy Molnár Levente különös elkötelezettséget és vonzalmat táplál a Bánk bán címszerepe iránt, ám az odaadásának kijáró tisztelet hangsúlyozása mellett azt is le kell írnom, hogy vokális teljesítménye és játéka, s egészében bánki fellépése tartós félreértésnek tűnik számomra. Túl az alapvető tényen, hogy hangfaja bariton, éneklése mintha dinamikában és intenzitásban is rendre lekerekítette, illetve takaréklángra csavarta volna a szólamot. Hogy Hazám, hazám-előadására még így is bejött az ütemes taps, az döntően ezúttal is a sláger megszentelt népszerűségének volt betudható. A mozdulatok, amelyekkel ezen ária előadását kísérte, ugyanakkor szereplésének egy másik elidegenítő mozzanatára is rávilágítottak. A „hazám” szó elhangzásaikor visszatérő jelleggel a szívre szorított bal kéz, majd a számot záró gesztus, vagyis a kardot szorító jobb kéz magasba való fel- és kitartása (lásd: a Trubadúr Strettáját) – rájátszó modorosságnak hatott. Ha szabad és érthető ilyet leírnom, Molnár Levente többnyire nem Bánkot, hanem a Bánk szerepében fellépő Molnár Leventét alakította. Bűn lenne azonban hallgatni arról, hogy e pózából a nőkkel közös párjeleneteiben szerencsére mindkétszer kiesett, s ilyenkor (főleg a Gertrudis királynéval közös duettben) énekesi teljesítménye is erőteljesebbé, drámaibbá vált.
 
Molnár két női partnere Fischl Mónika (Melinda) és Mester Viktória (Gertrudis) volt: mindketten igen meggyőző teljesítményt nyújtottak augusztus 19-e estéjén. Mester mindvégig erősen motivált, dinamikus játéka ugyan helyenként kissé harsányabbnak bizonyult a kívánatosnál, de a jeles mezzoszoprán szólamformálásába e túlzó hajlandóság szerencsére nem csapott át. Az operettimpériumából kilépő Fischl pedig fényesen győzte Melinda szólamának magasságait, virtuóz szakaszait, még ha megérzett is valamelyest a produkcióján a szerepdebüt feszültsége. Ha akadt apró zavaró mozzanat a teljesítményében, az inkább a szólam beszédszerű részleteiben sejlett fel: e megszólalásai ugyanis olykor kissé sötétebb-keményebb tónusúnak hangzottak a kelleténél, alkalmasint a primadonnai tárgyilagosság megszokott regiszterének beidegződése okán.
 
Boncsér Gergely és Fischl Mónika (Éder Vera fotói, a képek forrása: Budapesti Nyári Fesztivál)
Boncsér Gergely és Fischl Mónika (Éder Vera fotói, a képek forrása: Budapesti Nyári Fesztivál)
A „bariton ősverzió”-ban az egyetlen tenorszólam az Ottót megformáló Boncsér Gergelynek jutott: agilis színpadi jelenléte most is hatásos volt, de a hangja ezúttal fáradtabbnak tetszett. (Remélhetőleg ez mindössze múló tünet, vagy pláne megtévesztő benyomás volt, ám a tehetséges tenorista megóvása a túlterheléstől és a nem feltétlenül neki való szerepektől mindenképp a magyar operaélet illetékeseinek fontos feladata marad.) Kálmándy Mihály (Petur bán) szokott kirobbanó formájában adta elő a Keserű bordalt, s hasonlóan intenzív volt énekszava a Bánkkal közös (Biberachtól rég elorzott) kettősben is: e Molnárral együtt megszólaltatott duettben egy fiatalabb és egy idősebb baritonhang került egymás mellé, s határozottan nem Kálmándy vócséja hatott korosabbnak. Bakonyi Marcell hangban is daliás, ám rendezőileg alig pozicionált II. Endre, Kendi Lajos attraktívan ármánykodó Biberach, míg Kováts Kolos bámulatos emberi-művészi ethoszú Tiborc volt: csak hát a Bánk-Tiborc kettős bariton-basszus kiosztásban még azt a kevés zenei izgalmasságát is elveszíti, amit eredeti formájában okvetlenül fellelhetünk benne.   
 
A sokfelől verbuvált előadógárda zenei teljesítményét Kesselyák Gergely vezénylése fogta össze: egy-egy nyomatékosító-poentírozó tempóváltása éppúgy vérbeli operakarmesterre vallott, akár a biztonságot garantáló, kibillenthetetlen nyugalma. Csupán a szavaiba lehetett belekötni, a dirigálásába semmiképpen.
Helyszín:  Margitszigeti Szabadtéri Színpad,  Időpont:  2020. augusztus 19.