Salzburgi Ünnepi Játékok 2020
2020.08.23.

A világsajtó néha elismerően, máskor baljós próféciákat hangoztatva vette tudomásul, hogy a 2020-as Salzburgi Ünnepi Játékokat mégis megrendezik. A döntést hetekig tartó tárgyalások előzték meg, orvosszakértői grémium alakult, komoly átszervezésekre került sor, hat hét helyett négy hét alatt, 16 helyett 8 helyszínre szűkítve tűnt megvalósíthatónak, mellbevágóan szigorú egészségügyi előírások mellett. GYENGE ENIKŐ BESZÁMOLÓJA.

De legalább merték megrendezni, ami önmagán túlmutató, gesztusértékű tett. (Mintha a sok lemondott zenei fesztivállal szemben egyfajta intuitív „előremenekülést” céloztak volna meg. Csak remélni lehet, hogy igazuk volt, és a zenei élet újraindulásának jó példájaként, szerencsés precedensként tartják majd számon. Meglepő, de Salzburg ugyanúgy tele van turistákkal, mint a korona előtt...) Az indoklás nem volt híján a művészet mindenható erejét megidéző szép szavaknak, de nyilván az is nyomott a latban, hogy az idei 100., centenáriumi Ünnepi Játékokat évek óta dédelgetve tervezték, és pénzt-paripát nem kímélve minden korábbinál jelentősebbnek, retrospektívnak és egyben jövőbe mutatónak álmodták meg. Semmiképpen nem maradhatott el.  
 
Così fan tutte
Così fan tutte
Hat hét helyett négy hét, nyolc opera helyett két egyfelvonásos… Először is ugrott minden júliusi rendezvény, a teljes „Ouverture spirituelle” egyházzenei sorozat, Anne-Sophie Mutter és Maurizio Pollini önálló estjei, és számba venni is fájdalmas, hogy mennyi olyan nagyszabású előadás, amely hosszú próbaidőszakot, nagy létszámú előadógárdát feltételezett, és ahol a szociális távolságtartás feltételei a legalapvetőbb szinten sem teljesülhettek. A műsorokat úgy alakították át, hogy szünet nélkül végigülhetők legyenek, büfé nem volt, a közönséget sakktáblaszerűen ültették, a teremből ki-bejutást időben és térben szigorúan szabályozták-terelték, minden sarkon kézfertőtlenítő készülékeket helyeztek el, és hogy a körülményekhez képest lehető legtöbb jegyet tudják értékesíteni, a sajtó képviselőinek jegyigényeit nem teljesítették. A színpadon közreműködő művészeknek (énekesek, zenekari tagok, akik nyilván nem tarthatták be a biztonságos 2 méteres távolságot) a nap minden órájában piros, nyakba akasztott bilétával kellett közlekedniük, jelezve a szembejövőnek, hogy fokozott fertőzésveszélynek kitett személyről van szó.
 
Az eredetileg tervezett ambiciózus opera-sorozat (Elektra, Don Giovanni, Varázsfuvola, Tosca, Borisz Godunov, Szicíliai vecsernye, Don Pasquale) címei közül csupán az egyfelvonásos Elektra maradt talpon az átszervezés után. Ám elképzelhető az Ünnepi Játékok Mozart-opera nélkül? A szükségből erényt kovácsolva Christof Loy rendező és Joana Mallwitz karmester – ők eredetileg a Borisz Godunovra és a Varázsfuvolára kaptak felkérést – számos húzással két nap alatt létrehoztak egy rövidített, alig 2 óra 15 perces, egyfelvonásossá sűrített Così fan tuttét, Loy nagysikerű 2008-as frankfurti operarendezésének felhasználásával. Amit láttunk, telitalálatnak és az idei Ünnepi Játékok egyik legfényesebb sikerének bizonyult. Loy minimalista színpadképe és rendezése, valamint a formális sötét irodai öltözékbe bújtatott szereplők egyetlen mozdulattal rántották le a Da Ponte-i vígoperai cselekményt egy mély, lélektani, párkapcsolati energiacsere szintjére. Ehhez persze nemcsak énekesi teljesítményekre, hanem kiemelkedő színészi játékra is szükség volt – szerencse a szerencsétlenségben, hogy ezt az előadást nem élőben, hanem az ARTE csatorna közvetítette egyenes adásban nézhettem végig, amely művészi operafilmhez méltó kreatív vágásokkal, szemvillanásokra fókuszált közelikkel segített ábrázolni a (hihetetlen) lélektani folyamatot, és (elfeledtetni) a szerelmes ifjak albán herceggé történő átlényegülését. De hiába lett volna bármilyen közelkép, ha nincs színészi játék: a fiatal  énekesek (Don Alfonso, azaz a remek Johann Martin Kränzle kivételével a szereplők mind harmincasok) teljesítménye minden szempontból emlékezetes, sőt hibátlan volt, a Fiordiligit szerep- és fesztiváldebütként éneklő Elsa Dreisig pedig egyenesen lehengerlő. A rendezői koncepció (komolyság és lélektani közelítés) nyilván nem szándék nélküli megbicsaklásai a lovagok álruhás visszatérésekor következtek be. Kényes egyensúly…, hisz minél komolyabb és hitelesebb ábrázolást kap a hölgyek gyásza és a lélektani mélypont, annál groteszkebbé és öncélúbbá válik ez a fordulat. Jó, hogy dramma giocoso, jó, hogy fény-árnyék és a fele(ét se hisszük el) tréfa, de amikor a kifogástalanul elegáns fekete öltönyös urak albán hercegként rikítóan színes, kinőtt bermudanadrágokban jelennek meg…, az inkább kínos mosoly. 
 
Monika Rittershaus fotói
Monika Rittershaus fotói
A német Joana Mallwitz (jelenleg a nürnbergi Operaház zeneigazgatója) személyében első ízben bíztak operaelőadást női karmesterre az Ünnepi Játékok történetében – ezt a tényt minden egyes interjúban első helyen említik, amire Mallwitz kissé bosszúsan reagál és próbál inkább dirigensi koncepciójáról beszélni. Nem lehetett könnyű dolga a konzervatív és operai téren is oly tapasztalt Bécsi Filharmonikusok pulpitusán, de derekasan helytállt. Mi mit tettünk volna a helyében? Nyilván igyekezett dinamikában, agogikában valami újat kitalálni és kérni zenekarától. Hogy ebből adódott egy-egy ötletszerűnek tűnő, a dallamiránynak ellentmondó artikuláció? Hogy a szép lezárásairól, puha mondatvégeiről híres együttesre furcsa crescendókat erőltetett? Talán… Mindenesetre a figyelmes hallgatónak feltűnhetett pár szokatlan, sőt zeneietlen megoldás. Ha épp nem terelte el a figyelmét a fantasztikus, világítóan fehér színpadkép, amelynek fehérsége épp a zenekar „derekáig” ért, úgyhogy a zenén kívül a karmesteri pálca és mintegy 40 vonó képzőművészi alkotásnak is beillő mozgását – mint valami animált dagerrotípiát – csodálhattuk bő 2 órán keresztül. Nem volt fárasztó.
Szerző: Gyenge Enikő