Vannak igazságok, amelyekkel nem akarunk szembesülni. Saját felelősségünk, a befolyásolhatóságunk, minden, amiért hibáztathatók vagyunk… Szeretnénk ezeket elfelejteni, de a színház nem engedi: arcunkba vágja az igazságot. BÁLINT ZSÓFIA ÖSSZEFOGLALÓJA.
Kőkeményen szembesít a Jég-doktrínák – variációk a náci retorikára. A darab közel kétórás játékideje alatt alaposan bemutatja a nézőnek azokat a retorikai és színházi eszközöket, hatásokat, amelyekkel a hitleri, a sztálini és más diktatúrák éltek és élnek ma is.
Jég-doktrínák |
Hogyan tudott ekkora tömegeket manipulálni valaki, aki beszédeiben még összefüggő mondatokra sem volt képes? Az emberi befolyásolhatóság ijesztő példájával szembesülünk a Metanoia Artopédia előadásában. A darab felvonultatja és arcunkba kiáltja, milyen egyszerű, mégis hatásos az a tömeghipnózis, az a hergelési, szinte orgazmusközeli állapotba hozó technika (üvöltözés, valótlan állítások mesteri keveredése a valóssal, stb.), ami lehetővé tette, hogy a holokauszt borzalmait különösebb ellenállás nélkül elkövessék. A mi hibánk volt – emlékeztetnek rá –, hogy ártatlan gyermekeket hagytunk meghalni csak azért, mert valaki jól tudott beszélni…
De mit tehettünk volna? Az átlagember felelőssége a történelem mechanizmusában ma is tisztázatlan kérdés. Erre keresi a választ a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Gusztáv a hibás mindenért című, Kokan Mladenovic rendezte előadása. A főhős Gusztáv, vagyis inkább mi magunk. Egy átlagpolgár, aki éhbérért gürizik a munkahelyén a kapitalista kizsákmányolás nehézségei közt, bizonytalanul lavírozik a politikai pártok és machinációk útvesztőiben, miközben jólétről, hírnévről és gazdagságról álmodozik.
Ő Gogol és Kafka alakja, aki mit sem változott az évtizedek során; gyenge, befolyásolható figura, aki csupán az elemi szükségletek szintjén mozog. Nem küzd, mert nincs értelme küzdeni, hiszen mindannyian Gusztávok vagyunk, helyettesíthetőek, kihasználhatóak és gyengék. A mókuskerékből lehetetlen kilépni. Ha befolyásol a média, a marketing, ha már a csapból is politikai jelszavak folynak, amik a fejünkben zajonganak, akkor a jólétre és emberi kapcsolatra vágyó figuráknak igen kevés lehetősége marad önálló gondolkodásra. A hatalom, a bürokrácia addig uralkodik rajtunk, amíg mi, a Gusztávok adjuk ezt a kezükbe. Egy Gusztáv mindig magára figyel, a saját épsége miatt aggódik. Hagyja magát betörni és megosztani. Hiszen nem is tehet semmit, míg képtelen észrevenni a többi Gusztávot maga körül.
Mit tennél, ha ma meghalnék? |
A megosztottság, az oda nem figyelés és a könnyű ítélkezés az, ami magányossá teszi az embert. Ítélkezünk, anélkül, hogy mélyebben utánamennénk a részleteknek. Egy rákos gyerek anyja iránt sajnálatot érzünk, de egy hiperaktív gyerek szülőjét elítéljük, holott fogalmunk sincs, mi zajlik a háttérben. A Nézőművészeti Kft., a Másik Oldal és a Manna Produkció koprodukciója, Gergye Krisztián rendezése, a Mit tennél, ha ma meghalnék? egy ADHD-vel küzdő gyermek, Eric (Varga Ádám) és édesanyja (Horváth Lili) problémáit, mindennapi küzdelmeit mutatja be.
A történetet időnként belső monológok szakítják meg: Eric lelki megosztottságáról számol be, amikor egy-egy roham pillanatában mintha a testén kívül kerülne, édesanyja pedig saját szerepéhez kapcsolódó kételyeiről beszél, hiszen a világ őt teszi felelőssé a fia viselkedéséért. De valóban ő a hibás? Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mennyivel jobban csinálnánk, pedig valószínűleg mi sem cselekedtünk volna másképp.
Eric dührohamai, kezelhetetlensége elválasztja őt és édesanyját a világtól. Az anya féltékenyen vigyázza fia minden lépését, ugyanakkor mégis képtelen szeretni őt. A szeretet, a gyűlölet, a kétségbeesés és a tehetetlenség kálváriája ez, a nehéz döntéseké, amiket mégis meg kell hozni, és egy diszfunkcionális családé, ahol rengeteg a szeretet, a nevetés és a ragaszkodás. Ne ítélkezzünk, figyelmeztet a darab, mert sosem tudhatjuk, mi játszódik le egy ember lelkében!
Ki vele, Néró! |
Lehetséges-e annyira beleélni magunkat egy szerepbe, egy karakterbe, hogy végül teljesen átvegyük a személyiségét? Válhat-e valaki modern Néróvá, ha éppen őt alakítja egy darabban? Ha a színész és szerep egyénisége szépen lassan összeolvad, nem lehet megmondani, hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik. A k2 Színház és Fábián Péter rendező a Ki vele, Néró! előadásában a színház határait feszegeti.
Váratlanul rendezői székbe kerül az eddig csak asszisztensként dolgozó Oszi (Domokos Zsolt), rá vár a feladat, hogy megrendezze az előadás során próbált Nero, a véres költő című darabot két színésztársa, Bálint (Formán Bálint) és Zsuzsi (Gyöngy Zsuzsa) közreműködésével. Ahogy egyre inkább belemerül a nárcisztikus zsarnok, költő és császár személyiségébe, saját frusztrációi és önigazolási vágyai kezdenek összefolyni a szerepével, míg végül féltékenysége képzelt vetélytársának meggyilkolásához vezet.
Néró története valójában örök és könnyen újrajátszható. A hatalom részegítő ereje, a pénzzel és információval való visszaélés tanmeséje és az emberi lélek változásainak ijesztő példája. Fábián Péter rendezése rémítően közeli, átélhető kontextusba helyezi az ókori zsarnok történetét, hiszen miközben végig a színész és a szerep határainak kérdését feszegeti, rádöbbent, hogy a Nérók ma is köztünk járnak.
Létezik egy harmadik elem a színész és a szerep mellett, ami meghatározó pont a színház működésében. Ami mindig ott van, ami nélkülözhetetlen motorja az előadásoknak, mégis kevesen foglalkoznak vele. Hát persze: a néző az. Az eddig hiányzó láncszemet helyezi a színpadra Tasnádi István Nézőművészeti Főiskola című bohózata Urbán András rendezésében. Egy elképzelt szeminárium részesei leszünk, ahol a három tanár úr (Kucsov Borisz, Balázs Áron és Mészáros Gábor) a tökéletes nézői viselkedés módszereit oktatja.
Nézőművészeti Főiskola. Fotók: Németh György. A képek forrása: THEALTER |
Néző nélkül nincs színház, ha ők elfogynak, az a színház bezárásához is vezethet, mint Tasnádi darabjában. Ezért hozzák létre a címbeli intézményt a hivatásos nézőképzés számára. Az előadás finom humorral parodizálja a tipikus viselkedési formákat, melyekben könnyedén magunkra ismerhetünk, miközben talán kissé szégyenkezve könnyesre nevetjük magunkat (csörgő cukorkapapír, lökdösődés a legjobb helyekért, telefoncsörgés, szelfizgetés az előadás előtt). A darab végigkísér minket a színészek és a nézők viselkedési formáin, miközben klasszikus színházelméleteket, ismert műveket idéz. Nem rest elsütni egy-két poént a mai politikai, közéleti helyzet kárára sem, míg végül felteszi a nagy kérdést: kell-e, szükséges-e egyáltalán tapsolni?
Akár kell, akár nem, vastapsot érdemelt és kapott is az Ördögkatlan Fesztivál és a Radnóti Színház Kezdhetek folytatódni című Petri György-estje. Romkocsmákat, lepukkant csehókat idéző hangulatban, sörrel a kezünkben hallgathattuk a költő verseit. Hol a tábori széken üldögélő, cigivel hadonászó Pál András szavalásában, hol dallá alakítva, Rozs Tamás csellókíséretében előadva találkozhattunk olyan témákkal, mint a szerelem, vágy, halál, párkapcsolat, a kisember küzdelmei.
Petri a mindennapok költője volt, aki saját hangján beszélt mindenki témáiról. Olykor humorosan, olykor keserűen, de mindig átélhetően. És eközben őszintén, szinte nyersen figyelmeztet: ismerjük meg magunkat, ismerjük meg határainkat, nézzünk magunkba!
Címkék:
Varga Ádám,
Urbán András,
THEALTER 2020,
Tasnádi István,
Rozs Tamás,
Radnóti Színház,
Petri György,
Pál András,
Ördögkatlan Fesztivál,
Nézőművészeti Kft.,
Metanoia Artopédia,
Mészáros Gábor,
Másik Oldal,
Manna Kulturális Egyesület,
Kucsov Borisz,
Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka,
Kokan Mladenović,
k2 Színház,
Horváth Lili,
Gyöngy Zsuzsa,
Gergye Krisztián,
Formán Bálint,
Fábián Péter,
Domokos Zsolt,
Balázs Áron
