Haza, ez lenne a legegyszerűbb válasz, csak nem igaz, sajnos vagy sem. Mert miközben a Haza című regény háttércselekménye egy autós utazás a főhős otthonából a szülővárosába, egy másik országba, mégsem hazamenés ez, bár minden a haza körül forog.
Haza. Telített szó, hétköznapi és fennkölt, tűri a strapát, a kisajátítást; vonzza magához a háborút meg a békét. És lám, Tompa Andrea tollán a Háború és békét is…
Minden jó műalkotás dialogikus viszonyt teremt a befogadójával, de ebben a regényben ez a hermeneutikai közhely részint kitágul, részint konkretizálódik: muszáj hozzátennünk a magunk kérdéseit és/vagy válaszait, mindközönségesen a saját haza-történetünket, ahhoz, hogy az író haza-dzsungelében eligazodjunk.
Nem esszéregény, noha a gondolatfutamok esszéisztikusan fonódnak egymásba; nem is fejlődésregény, noha az időben végrehajtott „oda-visszázás” a főhős hazáról való gondolkodásának stációit is megmutatja; én, csak amúgy saját használatra, társalkodókönyvnek neveztem, mert hát végigtársalogtam a szerzővel ezt a majdnem ötszáz oldalt.
Lehet referenciálisan olvasni, hiszen a főhős – noha egyes szám harmadik személyben van szó róla – megejtően hasonlít az íróra, bár a teljes megfeleltetéstől inkább tartózkodnék. De még ez a referenciális olvasat is megduplázódik; a dialógus révén hozzátevődik az én-történet, az én hazám és otthonom. Összejátszik a saját – olvasói – elmenés, megérkezés, haza és otthon a főhős dilemmáival. Akkor is, ha az én eddigi konkrét otthon-keresgéléseim egy nagyjából öt kilométer sugarú körben történtek. Hazát már én is távolabb keresgéltem, mert a gyökerek – a hajszál és a karvastagságú – messzebbre nyúlnak.
Vannak portrék és történetek – nem illusztrációk, noha mind erősen belekapaszkodik a haza-keresgélésbe, hanem variációk. A kerettörténet pompás dramaturgiai apropó: a főhős a harmincéves érettségi találkozóra igyekszik, ahol beszédet kell mondania, ennek ürügyén kerülnek elő a régi osztálytársak, az ő sorsukkal.
Például Ágó, a csillagász, aki „tenure” egy rangos amerikai egyetemen. Klasszikus sikertörténet az övé, melyet némi vajszínű árnyalatba von, hogy szinte végigalussza a hosszú autózást, mintegy jelezve, hogy ez a hazaprobléma a csillagok világa alatt van. Vagy Csaba, a Svédországban élő „ügyes”, aki rettenetes nézetei mellett nagy szívvel és egy „bizonyos nosztalgiával” („certain nostalgia”) éli kalandos életét. Vagy Ari, aki annyira világvándor, hogy pókerezhetne az útleveleivel, és csak a családi élet megszervezése állít korlátokat az otthontalanságának. És ott van Edina – na, az ő történetével végigfuttattam magamon néhány gondolatkísérletet, hiszen feltételezésem szerint mindenkinek van vagy egy Edinája, vagy egy Ágója –, aki otthon lett bizonyos szempontból sikeres, és három nyelv biztos tudásával a tarsolyában az anyanyelvét oktatja másoknak.
Ezt a bizonyos autóutat a főhős friss jogosítvánnyal vezeti végig, ami csak látszólag lényegtelen mellékkörülmény, valójában nagyon is fontos, hiszen a felfokozott koncentráció, a vezetésre, útviszonyokra fókuszáló csőlátás éppenhogy segíti a mélyen lakozó, bizonytalan körvonalú belső dilemmák felhabzását. Felbugyborékol a múlt, a rengeteg kacskaringó, amelyekben nemcsak a világ fizikai birtokba vétele, a rengeteg utazás, a már-már kényszeres úton levés, elindulás, megérkezés veti föl minduntalan a haza és az otthon komparatisztikus karakterét, hanem a nyelvekben és kultúrákban való barangolás is. Mert angolul beszélni például jó, de leginkább kényelmes; nemcsak azért, mert az ember nem azt fejezi ki, amit ki tud mondani, inkább azt, amit gondol, hanem azért is, mert a kimondott szó szinte rögtön eltávolodik a kimondójától, és ledobja magáról az érzelmi ballasztokat. A „mi a te történeted?” típusú kérdésre anyanyelvünkön jókora sóhaj lehet a válasz, amolyan „hol is kezdjem?”-jelentéssel, míg a „what’s your story?”-ra egy majdnem tőmondatos válasz adható.
Élvezetesek a kultúrában történő barangolások. Ezt a Jurij Mamlejevet, az orosz emigráns írót, aki aztán hazaemigrált, noha kijelentése szerint a visszamenés lehetetlen, őt például gyorsan „meggugliztam”, mert sosem hallottam a nevét (Tompának, illetve a főhősnek könnyű, mert oroszul is tud). Nabokov storyja jóval ismertebb, de az író itt mélyebbre megy a nyelvek és elvándorlások dzsungelében, ami ugyancsak meggondolkodtatja az olvasót.
Akárcsak a két nagy történet, a Festőé és a Tanítónőé. A Festő – akinek biztos van „igazi” neve, de szerintem lényegtelen – valójában archetipikus figura sokunk élettörténetében: a nagyhatású ismerős, a fura alak, akihez nagy érzelmi amplitúdóval viszonyulunk, tanulunk tőle és meghaladjuk, de bármerre kanyarodunk is, mindig kimozogja a helyét az életünkben.
A Tanítónő az otthontalanná válás szomorú példája. Megrendítő történet az övé: nem volt szeretett szellemi vezető soha, és az öregedés okozta emlékezetvesztés azt a parányi önreflexiót is kitörölte, ami tán meglehetett egykor. Magányos lánya küzd a sorsával és a betegségével, próbálja visszakavarni a tűnő emlékeket, az egykori otthont – kudarc.
És akkor ott van még egy nagy kezdőbetűs szereplő, a Fiú; egy távoli és indirekt kommentátor, a főhős főszereplője, nem a miénk (nekünk megvan a magunké). Aki máshogy, máskor, más kiindulópontról, de vélhetően sikeresebben rajzolja körül a saját haza-fogalmát.
Nekem, a jelenkori olvasónak, aki dacosan, olykor militánsan igyekszik visszavenni, a saját normális kontextusába visszatolni a hazát, gazdag forrás Tompa Andrea könyve. És hát találtam benne egy ezentúl gyakran használatos majdnem-axiómát: a haza ott van, ahol a folyóra nem azt mondjuk, hogy folyó, hanem a nevét. Mert én nem a folyópartra megyek, hanem a Dunához, a Tiszához, a Maroshoz vagy a Drávához.