Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TÖBBSZÖRÖS VISSZATEKINTÉS

POSZTSZOVJET – Szilágyi Lenke fotói 1990–2002 / Centrális Galéria
2020. aug. 13.
Szilágyi Lenke fotókiállításának címe nem árul zsákbamacskát. POSZTSZOVJET – hirdeti, és ezzel azonnal félreérthetetlen kontextusba helyezi a képeket, amelyek persze valóban a Szovjetunió felbomlása után, 1990 és 2002 között készültek. Az erős politikai felütés dacára azonban, amit látunk, minden, csak nem politika. ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.
Nagyszakállú öregurak huszadik századi hagymakupolák előtt, erős fekete keretes szemüveg egy irreálisan sovány arcon, muszklijait büszkén feszítő ifjú, aki elférne bármelyik szovjet partizánfilmben – Timur és csapata. Fejkendős, nagytestű asszonyok, csábító pózban rongyos kelmével letakart roncs autóra (Moszkvics?) támaszkodó, félreismerhetetlenül orosz gyévuska, vaskos lábú dolgozó nők lehetetlen ruhákban – nem volt a Szása egy moszkvai nagy dáma… A távolban egy fehér vitorla, és persze a kihagyhatatlan medve. Na, jó, itt-ott egy-egy Lenin becsusszan, meg más, nagyformátumú, marcona férfiak, kőbe vésve, de a fehér zokni szandállal és bugyikával bármely kislányon lehetne a szocialista blokkon belül, vagy akár azon túl is. Csak persze nem a kilencvenes években, hanem úgy három évtizeddel korábban. Elcsépelt jelző az időutazás, de ez esetben találó – amit a képeken látunk, sok esetben nem idegen, csak a hozzá rendelt idővonal okoz utólag meglepetést, mikor tudatosul: hisz itt most nem a hatvanas, hetvenes évek hiánygazdaságának jól ismert képeit böngésszük. A huszadik század vége mifelénk már nagyon másról szólt.
 
A „jól ismert” persze viszonylagos, a mai ifjak már nem értik a fenti, az érettebb olvasó számára nyilvánvaló irodalmi utalásokat. A posztszovjet fogalma azonban számukra is egyértelmű tartalommal bír. A volt Szovjetunió talán az egyik leghálásabb fotótéma, meg úgy általában: téma. Részben a közismert, számunkra már egzotikus toposzok okán: szegénység, üres polcok, brutális monumentalitás, kopott-koszlott felületek, meghökkentő építészeti konstrukciók. Két, húszas éveit taposó fiúgyermek anyjaként meghökkenve értesültem e kiállítás kapcsán arról, hogy léteznek olyan számítógépes játékok, ahol a világ, amiben a hős mozog, a szovjet vagy posztszovjet birodalom vonásait viseli. Márpedig ez biztos mérce: a mai játékok lényege és vonzereje már nem az akció, hanem az atmoszféra. A fiatalok által elképzelt posztszocialista atmoszféra pedig határozottan izgalmas – virtuálisan és a valóságban is. A valóság ráadásul még azzal is rátesz egy lapáttal, hogy az elképzelhetetlenül óriási kiterjedésű birodalomban a szovjetesítés számtalan különböző ősi kultúrát igyekezett maga alá gyűrni, több-kevesebb sikerrel. A hagyományos életvitel kellékei és díszletei keverednek a modern civilizáció bizarr képződményeivel, mindez megfűszerezve a kommunista internacionálé világbirodalmi álmaival, és kvászt áruló lajtkocsival. A kiállítás képei ezt a világot hozzák testközelbe, a teljes mértékben apolitikus néző (amilyen én vagyok) és a tudatlan ifjú (ez esetben a húszéves fiam) számára is élvezetesen. 
 
Őt kifejezetten tudományos célzattal vittem magammal. Hajtott a kíváncsiság, hogy egy érintetlen elme számára mit jelentenek a neki teljesen ismeretlen rendszer képei, amit ráadásul olyasvalaki készített, aki egy bizonyos generáció és értelmiségi kör számára ikon, ő azonban aligha hallott róla. Mit lát olyasvalaki, aki nem készült a Ki tud többet a Szovjetunióról vetélkedőre Azerbajdzsánból, és nem járta be Üzbegisztánt az egyetemi cserekapcsolatok jóvoltából, ahol a kiállítottakhoz kísértetiesen hasonló helyzetképek mindennaposak voltak. Akinek a kulturális mozaik valóban egzotikum. Kíváncsi voltam, vajon a képek önmagukban közvetítik-e azt, ami a tárlat vélhető célközönsége, az idősebb látogatók számára prekoncepciókkal és személyes tapasztalattal terhelt evidencia. Van persze csalás a dologban, hisz a falakon körbefutó képes napló alatt ott a szöveges kommentár, a valódi napló, ami hol közvetlen, hol áttételes kapcsolatban áll a képfolyammal. A folyóanalógia nem csak azért merül fel jogosan, mert a szöveg nagy része egy volgai hajóút leírása. A kiállított anyag vizuális tálalása maga is a hullámok természetére rímel: a képek folyama ritkul és sűrűsödik, duzzad és elenyészik, olykor hatalmasra nő, csúcspontjai fogva tartják a figyelmet. A szöveget és a képeket párhuzamosan befogadni időbe telik, de teljességet csak együtt nyújtanak, már ha dokumentum igényű élményre vágyunk. Amúgy külön-külön is önálló alkotások, és nem elsősorban dokumentumértékük hat a nézőre. Ahogy egy korábbi méltatója írja: Szilágyi Lenke saját magát a szubjektív dokumentaristákhoz sorolja, Bán Zoltán András műkritikus szerint „munkáit nevezhetjük ‘lírai riportnak’ vagy társadalmi riportnak, de nem ilyen szándékkal készültek: csupán a létről számolnak be…” Ez a közvetlenség, keresetlenség és sodrás a szövegekben épp úgy jelen van, miközben nagyon is precíz tudósítást kapunk a posztszovjet állapotokról. A képeken ugyanez a kettősség: a precizitás és a személyes érzelmi viszony egyenrangú jelenléte megragadó. Mindig az ember áll a fókuszban, tapinthatóan plasztikus göncökbe burkolva, többnyire kemény kontúrokkal. A szovjethatalom mementói – épületek, emlékművek, szerkezetek – a háttérben meredeznek bizarr díszletként, a figurákhoz hasonlóan éles kontúrokkal. Ha van kedvünk hozzá, erre a komponálásmódra egész filozófiát építhetünk fel a Nagy Szovjetunió mindennapjairól. Ha inkább a reálpolitika talaján maradnánk, elmerenghetünk azon, hogyan tudott egy anyagi értelemben a Nyugattól ennyire távol álló, kulturálisan és etnikailag széttartó ország világhatalmi tényező maradni. Milyen erő tartotta össze ezt a birodalmat? 
 
Forrás: OSA Archívum
Forrás: OSA Archívum
Ha pedig a szocializmusnak nevezett kísérletről nulla közvetlen tapasztalattal bíró húszévessel gázolunk a folyóban, igen tanulságos szempontokkal gazdagodhatunk. Ennyi idősen még meglepő a felismerés, hogy van, ami sosem változik, nevezetesen a népek és kultúrák rivalizálása, gyanakvása, versengése. A megörökített szereplők – oroszok, abházok, tatárok és a többiek – véleményét idéző szövegek olvastán álomnak tűnik a testvériség, hiába néznek az alanyok derűsen és bizalommal a kamerába. A Népek Barátsága még várat magára. De a húszéves szemnek más is feltűnik. Mi az elmúlt harminc, negyven, ötven évben folytonosan csusszantunk át a képek világából a ma valóságába, nem érezzük azt a váltást, ami első hallásra nagyon drasztikusnak tűnik: a képeken mindenki csinál valamit. Ezek az emberek valódi tárgyakkal, valódi környezetben valódi életet élnek, tesznek-vesznek, tapintható a kapcsolatuk a fizikai valósággal. Ha nem a fiammal nézem végig a posztszovjet képeket, sosem tudom meg, hogy ma már ez nincs így – nekem nem tűnt fel. A néhai Szovjetuniónak ehhez vajmi kevés köze van, társadalmi látleletnek azonban nem kevésbé fajsúlyos tanulság. 
 
Egyvalamivel tudna a tárlat többet nyújtani: ha nem bújna egy kiállítótér mélyére, ahová csak akkor lép be a látogató, ha valamilyen személyes kötődése van a témához. Ez a fotókiállítás tipikusan utcára kívánkozik, még ha a gondolat szentségtörésnek tűnik is  – bár az alkotó előéletét ismerve talán éppen nem az. Szilágyi Lenke képei, a kamerába néző arcok kommunikálnak és vágynak a tekintet viszonzására évtizedek távolából is. 
 
A kiállítás 2022. december 31-ig látogatható.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek