Nagyszakállú öregurak huszadik századi hagymakupolák előtt, erős fekete keretes szemüveg egy irreálisan sovány arcon, muszklijait büszkén feszítő ifjú, aki elférne bármelyik szovjet partizánfilmben – Timur és csapata. Fejkendős, nagytestű asszonyok, csábító pózban rongyos kelmével letakart roncs autóra (Moszkvics?) támaszkodó, félreismerhetetlenül orosz gyévuska, vaskos lábú dolgozó nők lehetetlen ruhákban – nem volt a Szása egy moszkvai nagy dáma… A távolban egy fehér vitorla, és persze a kihagyhatatlan medve. Na, jó, itt-ott egy-egy Lenin becsusszan, meg más, nagyformátumú, marcona férfiak, kőbe vésve, de a fehér zokni szandállal és bugyikával bármely kislányon lehetne a szocialista blokkon belül, vagy akár azon túl is. Csak persze nem a kilencvenes években, hanem úgy három évtizeddel korábban. Elcsépelt jelző az időutazás, de ez esetben találó – amit a képeken látunk, sok esetben nem idegen, csak a hozzá rendelt idővonal okoz utólag meglepetést, mikor tudatosul: hisz itt most nem a hatvanas, hetvenes évek hiánygazdaságának jól ismert képeit böngésszük. A huszadik század vége mifelénk már nagyon másról szólt.
A „jól ismert” persze viszonylagos, a mai ifjak már nem értik a fenti, az érettebb olvasó számára nyilvánvaló irodalmi utalásokat. A posztszovjet fogalma azonban számukra is egyértelmű tartalommal bír. A volt Szovjetunió talán az egyik leghálásabb fotótéma, meg úgy általában: téma. Részben a közismert, számunkra már egzotikus toposzok okán: szegénység, üres polcok, brutális monumentalitás, kopott-koszlott felületek, meghökkentő építészeti konstrukciók. Két, húszas éveit taposó fiúgyermek anyjaként meghökkenve értesültem e kiállítás kapcsán arról, hogy léteznek olyan számítógépes játékok, ahol a világ, amiben a hős mozog, a szovjet vagy posztszovjet birodalom vonásait viseli. Márpedig ez biztos mérce: a mai játékok lényege és vonzereje már nem az akció, hanem az atmoszféra. A fiatalok által elképzelt posztszocialista atmoszféra pedig határozottan izgalmas – virtuálisan és a valóságban is. A valóság ráadásul még azzal is rátesz egy lapáttal, hogy az elképzelhetetlenül óriási kiterjedésű birodalomban a szovjetesítés számtalan különböző ősi kultúrát igyekezett maga alá gyűrni, több-kevesebb sikerrel. A hagyományos életvitel kellékei és díszletei keverednek a modern civilizáció bizarr képződményeivel, mindez megfűszerezve a kommunista internacionálé világbirodalmi álmaival, és kvászt áruló lajtkocsival. A kiállítás képei ezt a világot hozzák testközelbe, a teljes mértékben apolitikus néző (amilyen én vagyok) és a tudatlan ifjú (ez esetben a húszéves fiam) számára is élvezetesen.
Őt kifejezetten tudományos célzattal vittem magammal. Hajtott a kíváncsiság, hogy egy érintetlen elme számára mit jelentenek a neki teljesen ismeretlen rendszer képei, amit ráadásul olyasvalaki készített, aki egy bizonyos generáció és értelmiségi kör számára ikon, ő azonban aligha hallott róla. Mit lát olyasvalaki, aki nem készült a Ki tud többet a Szovjetunióról vetélkedőre Azerbajdzsánból, és nem járta be Üzbegisztánt az egyetemi cserekapcsolatok jóvoltából, ahol a kiállítottakhoz kísértetiesen hasonló helyzetképek mindennaposak voltak. Akinek a kulturális mozaik valóban egzotikum. Kíváncsi voltam, vajon a képek önmagukban közvetítik-e azt, ami a tárlat vélhető célközönsége, az idősebb látogatók számára prekoncepciókkal és személyes tapasztalattal terhelt evidencia. Van persze csalás a dologban, hisz a falakon körbefutó képes napló alatt ott a szöveges kommentár, a valódi napló, ami hol közvetlen, hol áttételes kapcsolatban áll a képfolyammal. A folyóanalógia nem csak azért merül fel jogosan, mert a szöveg nagy része egy volgai hajóút leírása. A kiállított anyag vizuális tálalása maga is a hullámok természetére rímel: a képek folyama ritkul és sűrűsödik, duzzad és elenyészik, olykor hatalmasra nő, csúcspontjai fogva tartják a figyelmet. A szöveget és a képeket párhuzamosan befogadni időbe telik, de teljességet csak együtt nyújtanak, már ha dokumentum igényű élményre vágyunk. Amúgy külön-külön is önálló alkotások, és nem elsősorban dokumentumértékük hat a nézőre. Ahogy egy korábbi méltatója írja: Szilágyi Lenke saját magát a szubjektív dokumentaristákhoz sorolja, Bán Zoltán András műkritikus szerint „munkáit nevezhetjük ‘lírai riportnak’ vagy társadalmi riportnak, de nem ilyen szándékkal készültek: csupán a létről számolnak be…” Ez a közvetlenség, keresetlenség és sodrás a szövegekben épp úgy jelen van, miközben nagyon is precíz tudósítást kapunk a posztszovjet állapotokról. A képeken ugyanez a kettősség: a precizitás és a személyes érzelmi viszony egyenrangú jelenléte megragadó. Mindig az ember áll a fókuszban, tapinthatóan plasztikus göncökbe burkolva, többnyire kemény kontúrokkal. A szovjethatalom mementói – épületek, emlékművek, szerkezetek – a háttérben meredeznek bizarr díszletként, a figurákhoz hasonlóan éles kontúrokkal. Ha van kedvünk hozzá, erre a komponálásmódra egész filozófiát építhetünk fel a Nagy Szovjetunió mindennapjairól. Ha inkább a reálpolitika talaján maradnánk, elmerenghetünk azon, hogyan tudott egy anyagi értelemben a Nyugattól ennyire távol álló, kulturálisan és etnikailag széttartó ország világhatalmi tényező maradni. Milyen erő tartotta össze ezt a birodalmat?
Forrás: OSA Archívum |
Ha pedig a szocializmusnak nevezett kísérletről nulla közvetlen tapasztalattal bíró húszévessel gázolunk a folyóban, igen tanulságos szempontokkal gazdagodhatunk. Ennyi idősen még meglepő a felismerés, hogy van, ami sosem változik, nevezetesen a népek és kultúrák rivalizálása, gyanakvása, versengése. A megörökített szereplők – oroszok, abházok, tatárok és a többiek – véleményét idéző szövegek olvastán álomnak tűnik a testvériség, hiába néznek az alanyok derűsen és bizalommal a kamerába. A Népek Barátsága még várat magára. De a húszéves szemnek más is feltűnik. Mi az elmúlt harminc, negyven, ötven évben folytonosan csusszantunk át a képek világából a ma valóságába, nem érezzük azt a váltást, ami első hallásra nagyon drasztikusnak tűnik: a képeken mindenki csinál valamit. Ezek az emberek valódi tárgyakkal, valódi környezetben valódi életet élnek, tesznek-vesznek, tapintható a kapcsolatuk a fizikai valósággal. Ha nem a fiammal nézem végig a posztszovjet képeket, sosem tudom meg, hogy ma már ez nincs így – nekem nem tűnt fel. A néhai Szovjetuniónak ehhez vajmi kevés köze van, társadalmi látleletnek azonban nem kevésbé fajsúlyos tanulság.
Egyvalamivel tudna a tárlat többet nyújtani: ha nem bújna egy kiállítótér mélyére, ahová csak akkor lép be a látogató, ha valamilyen személyes kötődése van a témához. Ez a fotókiállítás tipikusan utcára kívánkozik, még ha a gondolat szentségtörésnek tűnik is – bár az alkotó előéletét ismerve talán éppen nem az. Szilágyi Lenke képei, a kamerába néző arcok kommunikálnak és vágynak a tekintet viszonzására évtizedek távolából is.
A kiállítás 2022. december 31-ig látogatható.