Fellini 100 / Budapesti Nyári Fesztivál
2020.08.04.

Nino Rota híres volt arról, hogy soha nem néz filmeket. Hogy ez különcködő nagyzolás, netán a legendagyártás része volt-e, vagy az igazság, persze nem tudjuk. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Nino Rota állítólag mindig a forgatókönyv alapján írt zenét Federico Fellini filmjei számára, s azzal, hogy a képen mi szerepel, alig törődött.  Mint egy operaszerző, aki libretto alapján dolgozik. Talán ezért van, hogy ezek a hangjegyek annyira elválaszthatatlanok a Fellini-érzéstől, s hogy a neves filmkritikus, Roger Ebert így fogalmazott: „Képes lennék megnézni egy Fellini-filmet rádión.” A filmrendező mondott valami olyasmit, hogy nem Rota ír neki zenét, ő komponál filmet Rota zenéjéhez, és ez igen nagy méltatás egy ilyen kaliberű filmestől.
 
Marcello Rota
Marcello Rota
Rota nem viszonozta az udvariaskodást, legendás volt arról, hogy soha nem néz filmeket. Michel Legrand hüledezve mesélte egy interjúban, hogy az olasz komponista legfeljebb a saját filmjeit látta, mert utálta a mozit. Hogy ez különcködő nagyzolás, netán a legendagyártás része volt-e, vagy maga az igazság, persze nem tudjuk. Az viszont az efféle öntörvényűségből következik, hogy Rota zenéje nem kiszolgálja a képsorokat, hanem mindig újabb és újabb réteggel gazdagítja azokat. Az Országúton (1954) együgyű és brutális karakterei semmirekellő csavargók maradnának Rota „Il Matto” című, lírikus-melankolikus témája nélkül. A 8 ½-ről a korabeli kritikusok megállapították, hogy a rendezőnek fontosabb a képiség, mint az idea. Nos, Rota zenéjére ugyanez igaz: fontosabb számára a kabaré, a cirkusz, a jazz és a lounge zenei világának egybeolvasztása, látszólag öncélúan, mégis létrehozva egy olyan atmoszférát, amely zavarbaejtő és szürreális, túlvilági és evilági.
 
Nino Rota zenéje nem lett turnétermék, ahogy John Williams vagy Ennio Morricone muzsikái. Az ő koncertterem számára írt művei talán örökre elsikkadnak (ki tudja, baj-e?), a Coppolának írt Keresztapa-főtémán kívül a zenéje nem vált az amerikaiak által kanonizált popkultúra részévé. A Budapesti Nyári Fesztivál margitszigeti helyszínén a 100 éve született Fellinire Rota zenéjével emlékeztek, a zeneszerző unokatestvére, Marcello Rota vezényelte az Óbudai Danubia Zenekart. Szólót énekelt Cristina Mosca.
 
A koncertet természetesen vetítés kísérte, nem csak azért, mert a vászon rendelkezésre áll, hanem mert szükség volt rá. Nino Rota zenéje nem olyasmi, mint John Williamsé, aki nem szégyelli hegedűversennyé alakítani a Star Wars zenéjét, hogy integritását bizonygassa. Rota nem szégyell ismert panelekből alkotni, helyenként megelégszik a stílusbravúrral. Igazán zenei pillanatok persze minduntalan akadtak: nem utolsósorban a kiváló Óbudai Danubia Zenekar odaadó játékának hála, s azért is, mert a Margitszigeti Szabadtéri Színpad hangosítása igen jó volt. Az Országúton trombitaszólója, az Amarcord hegedűszólója, a music hall világát idéző Édes élet melankolikus sodrása. De miféle ember az, aki őszintén szereti a 8 ½ csinnadratta-zenéjét? A ráadásként felhangzó cirkuszi téma legalább annyira taszít, mint vonz, megmagyarázhatatlan ez a jelenség, de a karmester intésére kénytelenek vagyunk tapsolni. Muszáj, hiszen Fellinivel együtt érezzük, hogy mindannyian részei vagyunk ennek a cirkusznak, ennek a maszkabálnak, amit világnak nevezünk.
 
Amarcord.
Amarcord.  
Fellini maszkarádjelenetei, színészeinek nyugtalanító arcberendezése, nem éppen makulátlan fogsora, mesterséges terei kimerevített fotókon is bevonzzák a hallgatót, s így biztos akadt a közönség számára jónéhány perc, amikor a zene már csak a háttérben futott tovább. Ha a dús keblű trafikosnő vagy a Trevi-kútban fürdőző Anita Ekberg szerepel a vásznon, a nézőtéren elakad egy kicsit a lélegzet. Ilyenkor derül ki, hogy az efféle életszagú szexualitás cseppnyi prűdséget vált ki a nagy többségből, hiába, hogy a konzumszex ott van a plakátokon és a tévében. Ma, amikor az európai filmgyártás egyre sűrűbben forog az amerikai recept szerint, Fellini képsorai csak még izgatóbbak és nyugtalanítóbbak. Nino Rota pedig olyan attitűdöt mutat fel, amely szintén kiveszni látszik: a filmzenét önálló művészi kifejezésmódként kezeli, sem alá, sem fölé nem helyezi a képsoroknak. És lehet, hogy Ebertnek nincs igaza, nem működne Fellini rádión.
 
Bevete più latte” – ezzel a dallal búcsúzott Cristina Mosca az utolsó előtti zeneszámban a Boccaccio ’70 című filmből. Butuska kis dal, önmagában nem is jelent sokat. De talán sokan emlékeznek a filmbéli óriásplakátra, amelyen a gyönyörű Anita Ekberg látható a felirattal („Igyatok több tejet!”), és amely egyenesen az őrületbe hajszolta az erkölcscsősz Dottor Antoniót. De mi is történt azzal az embernagyságú pohár tejjel? Már nem emlékszem. Újra kellene nézni Fellinit.
Szerző: Csabai Máté
Helyszín:  Margitszigeti Szabadtéri Színpad,  Időpont:  2020. július 30.