„Realness” – talán ez a leggyakrabban használt és legpozitívabb jelző azokban a New York-i underground báltermekben, amelyek szimbolikusan, dramaturgiailag és esszenciális értelemben is a sorozat központi magvát képezik. A valódiság (nem valószerűség!) mindenek feletti hajhászása egy extravagáns kosztümökkel, harsány szerepjátékokkal és vállaltan mesterkélt pózokkal teli univerzumban tökéletesen megjeleníti azt a szinte feloldhatatlan önellentmondást, ami a film főszereplőinek, a transzneműeknek az életét mindennap meghatározza. 

 

A másság fokozatos felismerése során az új nemi identitás sokáig elsősorban külsőségek (öltözékek és gesztusok) segítségével közelíthető meg, vagyis a valódi önazonossághoz a „megjátszáson”, a pózoláson keresztül vezet az út. Ráadásul sokuk tapasztalata, hogy a családjukhoz való viszony vagy a közvetlen munkahelyi környezetükben való elfogadottság fenntartása érdekében el kell rejteniük transzneműségüket, ezért valódi identitásuk elfogadása után a hétköznapokban egy újabb szerepre kényszerülnek, a kétszeres megjátszás ördögi körébe csavarodva.

 

Észbontó kosztümök, impulzív táncmozdulatok, parádés villanásnyi alakítások és valamely lüktető, bizsergető energiától fűtött fülledt exhibicionizmus kigőzölgése teszi nehézzé a levegőt a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulóján a legendás drag bálokon. A szinte kizárólag feketékből és latinókból álló közösség magvát a családszerű „házak” képezik, ahol egy-egy karizmatikus anya irányítása és felügyelete alatt és többé-kevésbé hétköznapi életük mellett a tagok felkészülnek a hétvégi bálok változó tematikájú versenyszerű felvonulásaira. Különleges státusza van ezeknek a báloknak a szereplők életében, és nem csak azért, mert itt a felvett szerepeken belül valóban önmaguk lehetnek, hanem azért is, mert meghatározhatatlan helyet foglalnak el a véresen komolyan vett valóság és a puszta játék közti skálán, és ennek a viszonyulásnak a változása, valamint nézők általi letapogatása az események és epizódok során az egyik legizgalmasabb rétege a sorozatnak.

 

A Pose két évada e fergeteges bálok köré épül, bemutatja a díjakért folyó küzdelmeket és intrikákat, a személyes viszonyok alakulását (barátságok, szerelmek, szövetségek és ellenfelek) valamint a közösség elismeréséért folytatott identitásharcot. Az első évad középpontjában egy klasszikus „underdog” narratíva áll: az egzotikusan sugárzó szépségű, királynői Elektra házából válik ki a melegszívű Blanca, és saját családjának megalapításával egyszerre nyújt fedelet a közösség néhány tagjának és rakja le egy feltörekvő új legendás ház alapjait a bálokon. 

 

E báloknak nagyon fontos eleme ugyanis, hogy a kirívóan stílusos öltözködés, a felsőosztályok viseletét és viselkedését vágyakozó iróniával utánzó pózok valójában a szegénység különböző fokain tengődő szereplőket takarnak, akik leginkább nyomorúságos, veszélyes vagy egyenesen megalázó melókból tartják fenn – több-kevesebb sikerrel – magukat. A csillogó ruhákra és kellékekre vagy kemény munkával kell összekaparni a pénzt, vagy – mint azt többször látjuk – illegálisan kell „megszerezni” azokat.

 

A rendkívül fiatal, meleg Damon táncos akar lenni, a törékenységében magával ragadó Angel egy Trumpnak (!) dolgozó üzletembert szerez meg állandó szeretőnek, a Kikiáltó (a bálok állandó konferansziéja) szerelmei elvesztésével küszködik – azonban mindezn egyéni történetek árnyékában ott húzódik megkerülhetetlenül az AIDS fenyegetése és bélyege. A szereplők rendszeresen AIDS-tesztekre és elhunyt barátaik temetésére járnak, kapcsolataikban a halálos kór állandó veszélyérzete lebeg fölöttük, többen belekeverednek az ActUp jellegű mozgalmakba és aktivistáskodásba – ám a legfontosabb, hogy tapinthatóan érzékeljük, hogy a vírus évekkel vetette vissza a nonkonform nemi identitások társadalmi elfogadásának ügyét. Az AIDS legkárosabb hatása – amint erre maró iróniával Roy Andersson Something Happened című, ’88-ban készült rövidfilmje is rámutat –, hogy a társadalmi kirekesztés ürügye és eszköze lett. A Pose-ban pedig mindez azáltal válik kézzelfoghatóvá, hogy a betegség – ha élhetünk a sorozat helyenként érzelgősen képzavaros hangnemével – az elmúlás melankóliájának búgó baritonjával vonja be a szereplők legfelszabadultabb perceit is.

 

Az amerikai FX csatorna merész témaválasztásairól, ellentmondásos élethelyzetekkel és karakterekkel teli, valamint a szociális érzékenységet és a társadalmi mondanivalót humorral és iróniával vegyíteni képes sorozatairól híres, náluk készült néhány évvel ezelőtt a felejthetetlen Atlanta is. A Pose pedig a kisebbségek médiareprezentációjának iskolapéldája, ugyanis képes megugrani azt a lécet is, amit a legtöbb, kifejezetten jó szándékkal készített, szexuális kisebbségeket bemutató film vagy sorozat általában lever. 

 

Nem csak azzal tesz sokat a transzneműek elfogadásáért, hogy középpontba állítja őket, hogy nem használ leegyszerűsítő tipizálást ábrázolásuk során, hanem leginkább azzal, hogy nem identitásuk az egyetlen probléma, ami foglalkoztatja őket. Ami pedig a legfontosabb: identitásuk felfedezésének sokkja, a másságukkal való szembesülés és a környezetük reakcióján való vívódás – ami a legtöbb meleg vagy queer karakterekkel foglalkozó film és könyv alapproblémája – egyáltalán nem tárgya a sorozatnak. A Pose fő- és mellékszereplői dolgoznak vagy melót keresnek, karriert vagy vállalkozást építenek, főznek és takarítanak, szerelmesek vagy magányosak, szexre vagy érzelemre éhesek, megértésre vágynak vagy épp leuralják társaikat – vagyis éppen olyanok, éppen olyan emberiek, mint mindenki más. 

 

A sorozatból 2018-ban és 2019-ben két évadot mutattak be, és a tervek szerint jövőre jön a harmadik. Legnagyobb erősségét az életszagú, a szereplők személyiségét, vérmérsékletét és pillanatnyi lelkiállapotát valamint kulturális-szociális-etnikai hátterét remekül megmutató szenzációs dialógusok képezik még akkor is, mikor maga a szituáció, amelyben elhangzanak, mesterkélt és erőltetetten programatikus. Ugyanis a Pose minden erénye ellenére egy súlyos hibát elkövet: nagyon jól sikerült epizódok után unalmasak és sematikusak következnek, leginkább akkor, amikor az alkotók nem hiszik el, hogy ennek a sorozatnak (amely a televíziótörténet legtöbb transznemű színészét foglalkoztatja) már a léte is hatalmas előrelépés a transzneműek elfogadása felé, és elfelejtik, hogy karaktereik gyönyörű emberségénél nincs erősebb érv az ügyük mellett. Mások bizonyos jeleneteket túl érzelgősnek, netán túl direktnek és leegyszerűsítőnek fognak érezni, és miközben néhol valóban esetlenné válik a Pose, azért végig hű marad a camp életérzéshez, amely elszakíthatatlan ettől a megjelenésben, performativitásban és impulzív túlzásban lélegző közösségtől. 

 

Végül azt javaslom, mielőtt ebbe a gyakran mélyen megérintő, érzéseket és gondolatokat megmozgató sorozatba belevágtok, hallgassátok meg maximális hangerővel – legalább egyszer – Madonna ikonikus Vogue-ját és nézzétek meg a Fincher által hozzá készített legendás videoklipet – mondjuk itt. Aztán pedig: póz!