Darvasi László: Karády zárkája / Gyulai Várszínház; Bán Zsófia: El!
2020.07.30.

110 éve született és 30 éve halt meg Karády Katalin. Karrierje fénykorában ikonná, sőt bálvánnyá válásához nem keveset tett hozzá a személyét övező titokzatosság, a legendát pedig tovább éltette, hogy míg disszidálása után ő a tengerentúlon hallgatott, róla a tengeren innen hallgattak évtizedekig. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

Miközben a vele megtörtént tényszerűen dokumentálható események önmagukban is elég érdekesek és drámaiak, valószínűleg jobbára a mítosz az oka, hogy kortársaival ellentétben alakja, élete, dalai ma is előadóesteket, színdarabokat ihletnek.
 
Bartha Boróka
Bartha Boróka
A legfrissebb ezek közül Darvasi László Karády zárkája című monodrámája, amelyet a Gyulai Várszínházban mutattak be; illetve Bán Zsófia El! című darabja, amelyet a Múzeumok éjszakáján, a Bajor Gizi Színészmúzeum YouTube-csatornáján, Fullajtár Andrea felolvasásában ismerhettek meg az érdeklődők. Közös bennük, hogy egyikben sem az ünnepelt díva jelenik meg. Nem a romantikus végzet asszonyát látjuk, nem a sztárt, akit nők ezrei utánoztak, aki a köz előtt élt, de gyakorlatilag semmit nem árult el magáról, amit pedig írtak róla, igazat vagy hazugságot, azt sosem erősítette vagy cáfolta meg.
 
A szerzők Karády Katalint profanizálják, olyan helyzetekben mutatják meg, amelyekben a mítosz attribútumai érvényüket vesztik. Paradox módon viszont épp a színésznőség jelenti neki a mentőövet, az, ahogyan az ismeretlen, nem színházi terepen folyamatosan figyeli a környezetet és benne magát, amit tapasztalatgyűjtésnek, sőt élete nagy alakításának fog fel. A színésznő mindenétől megfosztott civilségében jobb híján felvett szerepekbe és a színpadinak képzelt helyzetekbe kapaszkodik továbbélése érdekében, a múltat idézi, arra és a jelenre, s mindkét időben magára reflektál. Darvasi Lászlónál ez az 1944. április 18-i letartóztatást  követő három hónap (a vád: kémkedés a szövetségeseknek), amit a Karády Katalin a Gestapo cellájában töltött, Bán Zsófiánál pedig egy kilenc évvel későbbi, csupán félórákban, órákban mérhető időtartamú esemény, ami a Rio de Janeiró-i bevándorlási hivatal egyik irodájában zajlott.
 
A szituációkból következően jelentős mértékben eltérő lelki állapot egészen más dramaturgiai szerkesztésmódot, nyelvi megformáltságot és kommunikációs regisztert kíván. Ennek megfelelően a Karády zárkája szóban és szexuálisan is abuzált, kínzott, vert karaktere hol töredékesen, lázálomszerűen beszél, hol az életrajzból ismert eseményeket idézi fel keserűen emlékezve vagy jókedvűn anekdotázva, hol a dráma ideje alatti történések, a náci tiszt vallatása és ütlegelése képződik meg a szavak által, hol pedig egyfajta időnfölülibe lépve ki/át, színházivá tisztul a helyzet, és valóságossá válik számára a néző, neki csacsog, neki tesz vallomást, neki játszik.
 

Az El!, amelynek címében egyszerre sűrűsödik a segélykiáltás és végleges elhatározás, szintén hatalmi helyzetet mutat. Itt a fölérendelt egy fiatal bevándorlási tiszt, vele néz szembe több ideiglenes tartózkodási hely után a nyelvet nem beszélő Karády. A párbeszéd egyik felét halljuk, amibe helyenként bekúszik az önirónia, de jórészt a száraz lexikon-tárgyszerűség, továbbá az idősebb nő paternalista (maternalista?) és a valamikor celeb színésznő frivol lekezelése a fő hangnem, amivel pillanatnyi és perspektivikus félelmét is igyekszik leplezni a belépési engedélyre váró, múltját rég maga mögött hagyó, attól rég megfosztott asszony. Az El!-t zenei és filmrészletekkel megszakított felolvasószínházként mutatták be, a szövegről első hallásra annyi állapítható meg, hogy az adatfelvételi eljárás újrakezdésével elbizonytalanító zárlat ellenére is egynemű az anyag. Nem fair az összehasonlítás, mert a bevándorlási hivatal a Gestapo 525-ös cellájához képest nem tekinthető élet-halál helyzetnek, ugyanakkor azt gondolom, hogy a jelentősen eltérő veszélyfaktor és azok írói megközelítése nem rejti eleve magában az anyag teatralitásában rejlő lehetőséget.
 
Darvasinál is elhangzanak az életrajzi adatok, de a nyelvi-szituációbeli ki-be játék, a töredékesség, a többrétegűség, és benne különösen az öntudatlan állapot képei, kiindulásnak izgalmasabb színházi szöveget hoznak létre. Ehhez adódik a zenei réteg – nem tudom, Darvasi László írói vagy Béres László rendezői döntésből adódóan, de alapvetően működőképesen –, az előadásban ugyanis elhangzik jó néhány, de még az esztrádműsoron inneni mennyiségű sláger. A beültetés a Munka után, estefelé zongorafutamaira történik, ezt ugyanolyan erőltetettnek érzem, mint a Köszönöm, hogy imádott-at ellenpontozó cinizmusként az apai verések után vagy a szélsőjobb és Kiss Ferenc antiszemita kirohanásainak citálását követően a nem feltétlenül a színésznőtől ismert Tanulj meg, fiacskám, komédiázni-t. Azt viszont erényként jegyezhetjük fel, hogy minden elénekelt dalról lekoptatták a sanzonos slágerességet, és azokat songokká alakították.
 
Forrás: Gyulai Várszínház. Fotó:
Forrás: Gyulai Várszínház. Fotó: Kiss Zoltán
A Karády zárkájának tere (díszlet, jelmez: Márton Erika) egy fekete kocka, amelynek csak az élei vannak meg, azokról fölülről fekete madzagon lógnak a 30-as évekből ismert szürke vintage mikrofonfejek. Redukált, praktikus és költségkímélő, utaztathatóságra készült, de asszociatív tér, ami egyaránt utal a címbeli zárkára, a színpadra, a lemezekre, az énekes színésznőre, a hírnévre, a lábánál fogva fellógatott emberre. Időnként térképző elemből kellékké válnak és más funkciójú tárgyakká lényegülnek át, ezek a metaforikus és animációs játékok a helyükön vannak, de bőven elviselne még belőlük az előadás. Nézői érzetre többet lehetne játékba hozni a középső, kb. ötvencentis kör alakú elemet, ami színpad, ülőalkalmatosság, tároló. Mert hiába tudjuk az ismert színházi konvenciók alapján és értjük az aktuális előadás kapcsán, hogy a repetitív körbe-körbe járás a bezártságra, a mindennemű szabadságtól megfosztottságra utal, a galád nézőbe bele van kódolva a meglepetésvárás és forma gyors kiismeréséből következő elfáradás.
 
Fullajtár Andrea.
Fullajtár Andrea. 
Bartha Boróka nem imitálja Karády Katalint hangban vagy gesztusokban. Nem akarja őt eljátszani, még akkor sem, ha karádysra frizírozva, fehér, hosszú szőrű bundában látjuk meg, és az ismert álltámasztós, kézben cigarettás pózban búcsúzunk tőle. A két kép, a nyitó és a záró momentumok között lekerül róla a paróka, a bunda, elmázolódik a smink, és ott marad fekete fűzőben, fekete bő szárú nadrágban, pőrén, a legnagyobb borzalmak között, kiszolgáltatottan, méltóságától megfosztottan. Az előadás egy órája alatt nem egy romantikus femme fatale titkait foszlatja semmivé, nem a jól megkonstruált image valóságáról dobja le a leplet, hanem egy színésznő szenvedéstörténetét mutatja meg, azt, amiből a szabadulás ellenére sem lett megváltás, hiszen tudjuk, a pokol további bugyrait kellett megjárnia.
 
Az előadás adatlapja a port.hu-n található. 

Szerző: Papp Tímea