POPera. Mozart összes operái röviden / Városmajori Szabadtéri Színpad
2020.07.21.

A POPera a salzburgi zseni művészetét kortársiasítja, és könnyű szívvel szennyezi be a hangjegyeit. Szabad ilyet? Van rá szükség? Egy fiktív operarajongó aggályai, aki egyaránt szól az irónia ellen beoltott és oltásellenes olvasókhoz. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Régi sejtésem, hogy bizonyos művészi körök szándékosan telepedtek rá az opera műfajára, csakis azon megvetendő okból, hogy saját csillogásuk eszközévé tegyék a műfajt, és megfosszák attól, ami igazán értékes benne – ez pedig érinthetetlen szentsége. A jelek szerint e művészi kör terméke a Philipp György rendezte POPera című előadás is, amely újra színpadra került, ezúttal a Városmajori Szabadtéri Színpadon.
 
A produkció egy tíz jelenetből vagy operaetűdből álló előadás – vagy ha úgy tetszik, pasticcio –, amelyet egyetlen személy köt össze, ha más nem is: Mozart. Ez azonban csak addig jó hír, amíg ki nem derül, miféle fércművel van dolgunk, és milyen csúf tréfának esik áldozatul a nagyszerű Wolfgang Amadeus. Az első jelenetben a Mozart-marcipángolyók kerülnek főszerepbe, s mintha csak provokálni akarna a direktor, egy rózsaszín rizsporparókás énekes lép a színre, aki a csokigolyókat a nadrágja elején, bizsuként hordja (igen, a bizsut sikamlósabb jelentésében értve). Az előadás alaphangját a kényszeres trágárságok adják meg, amelyet egyik-másik színpadi szereplő nem átall a zene közben mikrofonba ordítani. Mintha Mozart valaha is a szájára vett volna efféle szavakat!
 

Sajnos a produkció nem csak trágársággal, hanem aktuálpolitikai tartalommal is beszennyezte a zseniális Mozart zenéjét. Rögtön akkor, amikor két rendőr jelent meg a nézőtéren – sajnos az előadás részei, nem igaziak –, mondván, hogy a Nemzeti Művészrendőrségtől jöttek, és zaklatószínházat, aberrációt emlegettek, sőt, ezen a vasárnapi estén egy, a Miniszterelnökség hat nappal korábbi nyilatkozatára is utalást tettek. De miért lenne Mozartnak szüksége arra, hogy „aktuálissá” tegyük? Mozart zenéje örök, de kérdezem, nem is leplezve felháborodásomat: hát lehet egymás mellé tenni az örökkévalóságot és egy hat nappal ezelőtti hírt? Mióta feladata a művészetnek, hogy az aktuális, hétköznapi életre reflektáljon?
 
Ennél is nagyobb gondnak találtam, hogy a közönség jól hallhatóan élvezte az előadást. Magam csak azért maradtam, mert az előadásról háromflekknyi szöveget várt a szerkesztőm, s egyébként a sor közepén ültem, kimásznom is bajos lett volna. Szidalmaimat viszont magamban tartottam, és rossz szó nem érhet: még tapsoltam is, azzal vigasztalva magamat, hogy dühömet majd e vitriolos írással jól kiadhatom.
 
Például azért, mert Balogh Eszter – aki jobban tenné, ha saját sikerén dolgozna, mert különben igen tehetséges – másokat parodizál. Hát mi rossz van abban, ha valaki a hangjával harcol az operaszínpadon, és győz, ahogy a legnagyobbak? S ha már az énekeseknél tartunk: Csereklyei Andreával semmi bajom nem akadt, még ha nem is egy Brigit Nilsson vagy Nellie Melba, akiknél nagyobb legenda azóta sem született és nem is fog. Najbauer Lórántnak sportcipő helyett lakkcipőt javaslok, Erdős Attilának pedig humorérzéket. Attól még, hogy az egész nézőtér nevet rajta, nem biztos, hogy vicces! Ezzel együtt úgy érzem, hogy nem szabad őket bántanom: nem ők tehetnek róla, hogy egy borzasztó előadásba tették be őket. Abban annál biztosabb vagyok, hogy az olyasféle rendezők, mint Philipp György, egyenesen gyűlölik az énekeseket, mert ők maguk egyetlen hangot sem tudnának elénekelni. Irigység lehet ebben!
 
A POPerát az sem mentette meg a kudarctól, hogy mindenkinek tetszett. Szamosi András filmetűdjei valamelyest enyhítették a szenvedéseimet, mivel közben nem szólt zene. Az előadás csúcspontjának szánt prózabetét egyfajta kiáltvány lehetett, amelyet azonban túl gyorsan hadartak el ahhoz, hogy megértsem. „Nincs már felsőbbrendűség, arisztokrácia, csak a komplexusokban. A koncert és az előadás most is szentség, de nem úgy. Mert számít a véleményed.” – Mit jelentenek ezek a szavak? És miért tegez le? „A művészet kritikus, vagy ha nem az, k**** unalmas, és hazug.” Az alkotók hajlandók azt állítani, hogy számít a közönség véleménye, csakhogy saját ténykedésüket igazolják, miközben teljességgel figyelmen kívül hagyják a zeneszerző szent akaratát, amit leírt a kottában. Te jó ég, mi jöhet még ezután?
 
Sajnálom, hogy az alkotók így megcsúfolták a halhatatlan Wolfgang művészetét, aki lévén már 230 éve halott, nem tudja megvédeni magát. A zene gyógyító hatása ezen az estén elmaradt. Pedig köztudott, hogy Mozart zenéje fejleszti az agyat, a térbeli-logikai gondolkodást, nyugtatóan hat az idegrendszerre, különösen a csecsemőkére, tojásra készteti a tyúkokat, tejelésre a teheneket, növeli az intelligenciaszintet (mármint az embereknél), oldja a depressziót és a szorongást, elaltatja a lelkiismeretet, segíti a kommunikációs készségek fejlődését, kedvezően hat a visszerekre, serkenti az anyatejet, eltünteti a narancsbőrt és kiegyenesíti a kanyarót, valamint minden bizonnyal további számos kedvező élettani hatással bír, amelyet még nem kutattak ki a brit tudósok. Mozart zenéje erre való, és nem másra, mondhat bárki bármit.
 
No de akkor most már beszéljünk komolyan! A fenti jónéhány bekezdésben ugyanis nem vitriolba mártottam a tollam, hanem a jó öreg irónia eszközével éltem. A POPera a legjobb értelemben provokatív, szabad gondolkodásra inspiráló előadás. Természetesen ehhez át kell lépni néhány határt. Mégsem öncélúan szemtelen, amennyiben beint a Mozartot és a nagymestereket érinthetetlenné nyilvánító, a tradíciókba merevedett komolyzenei közegnek. Megoldást – vagy legalábbis előremenekülési lehetőséget – is felvillant: ez az a már említett kiáltvány, amely a legerősebb művészi hitvallás, amit az utóbbi időben bármilyen fórumon hallottam. (Már ha vannak kiáltványok: a hiányuk is árulkodó.) Ennek fő állítása: „Te vagy a kultúrkulcs.” Arra biztatja a hallgatót, hogy szeresse, amit hallgat, vagy ha nem, formáljon véleményt. A zenészt pedig, hogy tudja, mit játszik, és mit akar átadni. „Az a kijelentés hazugság, hogy igény van az igénytelenségre” – hangzik el a Csizmadia Orsolya és Mózes Zoltán által előadott szövegben, amely egyébként hangos tetszést aratott a városmajori előadáson.
 
Nem csak a közönséghez, a szakmához is szól tehát az előadás. Azt kéri, hogy legyen az opera újra zenés színház, tehát színház, elevenbe vágó műfaj. Azt kéri, hogy a frázist, amit puffogtatni sokan szoktak, vegyük komolyan: a zenéhez nem kell emberfeletti embernek lenni, és ha komolyzenét hallgatsz, attól még nem is leszel az. „Nézőként elegendő a vágy a megismerésre, a nyitottság az újra.”
 
Szükség van ilyen alulról szerveződő, a „komolyzenei undergroundhoz” tartozó társulatokra és előadásokra. Egészen addig, amíg a klasszikus zene és az opera nem tűnik már elitklubnak, és ha a kanonizált zeneműveket már nem távolítanánk el magunktól azzal, hogy túl magas piedesztálra állítjuk őket. Sokan sokféle okból temették el a klasszikus zenét, és van, aki szerint ez a haldoklás a műfaj inherens jellemzője. De semmi szükség temetésre, amikor őszinteséget tapasztalunk a közönség, az előadó és a zene hármas viszonyában. Azt hiszem, elsősorban erre szeretett volna rávilágítani ez a tabudöntő produkció. Mozart ugyanis nem csak csokigolyó, és a zenéje nem elsősorban fejfájáscsillapító, hanem a mindennapi, egyszerű élet része lehet.
Szerző: Csabai Máté
Helyszín:  Városmajori Szabadtéri Színpad,  Időpont:  2020. július 19.