Mégpedig eredeti, új felvételt, abból is stúdióban készültet, nem a mostanában elharapódzó koncertfelvételek egyikét. Hogy a BMC-re, illetve – nevezzük meg őt – Gőz Lászlóra oly jellemző elkötelezettség a jó ügyek iránt ez esetben üzletileg mennyire válhat be, nem tudhatjuk. De hogy a művészi eredmény igazolta a döntést, és a lemez a nem mindennapi konkurencia ellenére is jelentős zenei értéket képvisel és mindannyiunk örömére szolgál, abban biztosak lehetünk.

Nem mintha Dobozy Borbálával sokat kockáztattak volna, hiszen kevés nemzetközi formátumú régi billentyűs hangszeres művészünk egyike ő, akit legkésőbb a néhány éve elkészült Goldberg-variációk-felvétele óta csakis a legmagasabb mércével mérhetünk. A Wohltemperiertes ugyancsak a legkiemelkedőbb csúcsok egyike, amelyet egy billentyűs meghódíthat, olyan tökéletességű műalkotás, amelyhez a bécsi klasszika előtt talán valóban csupán a Goldberg-variációkat hasonlíthatjuk.

Dobozy Borbála közismerten rendkívül sokoldalú művész, aki sokféle hangszeren játszik sokféle műfajú és stílusú műveket szólistaként és kamarazenészként. A Wohltemperiertes Klavier mindkét kötetében azonban 24 prelúdium és 24 fúga váltakozik szigorú rendben. A legnagyobb kihívás, amivel az előadó szembesül, itt a változatlan tételtípusok és a változatlan hangszer monotóniája mögött rejlő isteni gazdagság, a tisztán zenei, tartalmi változatosság, amelyet hangzó valóságként át kell adnia a hallgatónak.

Dobozy Borbálának sikerül is mindez, éspedig egyéni, mondhatni félreismerhetetlenül egyéni módon. Amilyen jelentős erény ez, annyira szükségszerű. Tudjuk, hogy a remekmű sohasem idézhető fel hiánytalanul, hiszen ha újra meg újra közelítünk hozzá, új meg új oldalai tárulnak fel, új meg új titkokat fedezünk fel benne. Ha tehát valaki mindent egyetlen előadásban akar megmutatni, akkor valószínűleg se hús, se hal vagy éppen görcsös és túlzsúfolt interpretáció lesz belőle. Ezért aztán Leonhardt vagy Léon Berben, Richter vagy Gould Wohltemperiertes-felvételei úgy nagyszerűek, hogy egészen különbözőek.

Dobozy Borbála előadását – mint egész zenei egyéniségét – leginkább a harmonikus jelzővel illethetjük. A felszínen első pillanatban a választékosság és mértéktartás tűnik fel a hallgatónak, a rendkívül plasztikus és áttetsző zenei szövet, a belső szólamok plaszticitása. Ám hamar kiderül, hogy ez a legkevésbé sem magának a kifejezésnek a kárára történik, s amilyen finomak a művésznő zenei eszközei, mondjuk – megint ezt a szót kell használnom –, a választékos artikuláció, ez az artikuláció ugyanakkor hallatlanul tudatos, kontrollált és differenciált, s a legfinomabb zenei és érzelmi árnyalatok megvalósítását teszi lehetővé. Ugyanezt mondhatjuk el Dobozy Borbála sokszor leheletfinoman alkalmazott agogikájáról: tartózkodik a széles gesztusoktól, de amikor beveti ezt az eszközt, akkor annál nagyobb hatást ér el vele. S ahol nem lenne helyénvaló, egyáltalán nem is finomkodik: példa erre a Cisz-dúr prelúdium valódi muszkuláris örömöt tükröző lendülete.

Dobozy előadásának kristályos tisztasága persze csak híresen precíz játéka révén válhat lehetségessé. De vigyázat: a precizitás, a ragyogó technika nem ellensége, hanem szolgálóleánya a zenei költészetnek, amelynek most is számos megnyilvánulását élvezhetjük, így az f-moll prelúdium idilljében, az E-dúr prelúdium végtelen, pasztorális nyugalmában vagy az a-moll fúga emelkedett szépségében.

De holmi sterilitásról sem lehet szó, hiszen az is csak beszűkítené a bachi kifejezésvilág tágasságát. Megkapóan szólal meg a g-moll prelúdium sötét és baljós világa, amelyre a b-moll prelúdium stilizáltabb, spanyolosan bús hangja rímel. Remek érzékkel valósítja meg Dobozy Borbála a hangnemben és a hangszerben rejlő karakterépítési lehetőségeket is. Mivel a sok keresztet tartalmazó hangnemek az adott hangolásban érezhetően hamisak (ami nem hiba, hanem az egész Wohltemperiertes-idea szerves alkotórésze), ebből a H-dúr prelúdiumban – kihasználva a hangszer hajlamát is az összezengésre, különösen a kis oktávban, s erre kissé rá is játszva – életszerűen hangzó hárfaimitációt varázsol, üdítő színnel gazdagítva a felvételt. Ugyanakkor az első sorozatot záró, monumentális és már-már transzcendens h-moll fúga hatalmas ívét nem lankadó belső energiával, nagy művészhez méltó módon rajzolja meg.

Külön örömet jelent a felvétel áttetsző, nem túlzottan zörejes-konkrét, mégis anyagszerű hangzásképe. Nagy várakozással nézek a II. kötet új felvétele elé.