Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

PROFÁN ISTENEK

A halhatatlan gárda
2020. júl. 20.
A Netflix újra és újra nekiveselkedik, hogy saját franchise-t, egymásra épülő sorozatuniverzumot építsen ki magának, hiszen az iparágban ez az aranytojást tojó tyúk. Ami biztos: A halhatatlan gárdában van meg eddig a legtöbb potenciál. Nem bárgyú, mellékhatások nélküli és gond nélkül futnánk neki a vége főcím után a következő résznek. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
A streamingszolgáltatónál egyáltalán nem titkolják, hogy a mozikban már bejáratott sorozatokat indítanak el. Főként a nagyobb lélegzetű filmjeiknél érezni a szándékot. Hasonló felfogásban készült a Six Underground – Hatan az alvilágból, amelyet a végtelenségig lehet folytatni, ha a felhasználó is úgy akarja. Ez a szándék kacsintott vissza Tyler Rake: A kimenekítés végkifejletében is, ahol szinte a halálból – a józan ész ellenére – hozták vissza a főhőst, hogy folytathatóvá váljék a történet, vagyis a magányos kommandós igény szerint többször is a halál szélére sodródhat. Vagy akár át is lépheti a küszöböt. 
 

Ezzel a problémával nem kell pepecselnie A halhatatlan gárdának, így még ennél is tovább megy: a majd kétórás film igazából egy hosszúra nyúlt pilot, bevezető és ízelítő, a valódi kalandokat megelőlegező előtörténet. S mindez csak azért nem bosszantó, mert a nyersanyag eleve folytatásokra épül, másrészt pedig, ha választanunk kellene, hogy ebből a háromból melyiknek készüljön el feltétlenül a második része, akkor gondolkodás nélkül A halhatatlan gárdát választanánk.
 
Már a szereplőlista is jelzi, nem akármilyen vállalkozást bíztak Gina Prince-Bythewoodra, aki A méhek titkos életével már bizonyította, hogy ért a lélek apró rezdüléseihez. (Itt, mondjuk, rezdülésekre kevésbé van szükség, ám azért az akciójelenetek megkoreografálásában is jut idő némi tépelődésre, és aggodalomra az emberiség sorsát illetően.) Míg egy-egy netflixes produkció többnyire már megelégszik azzal, hogy egy sztárt vonultat fel, mert egy bevált mozis arcra már a közepesebb történet is felfűzhető, A halhatatlan gárdában Charlize Theron a tutinév, de ott van mellette Chiwetel Ejiofor is (az ő képességei egy árnyaltabb szerepet is elbírtak volna), illetve a Bikanyak óta kedvenc belga színészem, Matthias Schoenaerts, aki a kevert figurák (jónak kissé rossz, rossznak kissé jó) remek megjelenítője.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
Minden kultúrában szerepel a halhatatlanok mítosza, s bár ez a tulajdonság jobbára az istenek (vagy félistenek) kiváltsága, azért a profán mozivásznon is jól mutat. És bizony már elég régen volt, hogy erre a tulajdonságra egy egész univerzum épült volna fel (lásd A hegylakó filmjeit és tévésorozatát). A gárda négy (majd öt) tagja különböző korokon át járja a halhatatlanság rögös és néha (lelkileg is) fárasztó útjait. A legidősebb közülük Andromakhé (Charlize Theron): ő találta meg és verbuválta maga köré a világ minden táján különféle akciókat végrehajtó igazságosztó gárdát. 
 
Az alkotóknak már csak egy kérdést kellett megoldaniuk, amely minden halhatatlan lényről szóló film alapproblémája: hogyan adjunk tétet a küzdelemnek, ha ez egyik fél sosem esik el. Hiszen akkor ez így csak unalmas aprítások hosszú sora. Más kérdés, hogy a legtöbb halandóra építő akciófilm is néha ezt a hatást kelti – kezdve az elpusztíthatatlan Rambótól a még elpusztíthatatlanabb John McClane-ig vagy John Wickig –, ám itt kissé felületes (könnyen lehet, hogy ezt csak később bontják majd ki) megoldás született: egyszer csak elmúlik. A sebek már nem gyógyulnak, és a halhatatlan újra esendővé válik, érzi a fájdalmat, és vele az élet minden szépségét. És akkor bizony a gárda többi tagjának kell tartania a hátát, szó szerint: golyófogóként védelmezni sérülékeny társukat. Ez ad némi plusz izgalmat. 
 
Egyébként itt csak explicit formában jelenik meg a ki nem mondott nézői elvárás a főhősök felé: kisebb-nagyobb fájdalommal, de mindig megússzák a kalandokat, hiszen ők tesznek rendet helyettünk a világban. És ilyen magasztos cél teljesítése közben bizony nem illik meghalni, legföljebb megsebesülni. A világ pedig csak úgy ontja magából az igazságtalanságokat, a düh és frusztráció pedig gyűl és gyűl a halandókban. 
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Persze alapvetően A halhatatlan gárda nem a feszültség miatt lesz igazi popcornmozi. Ha alaposan megvizsgáljuk, hamar kitűnik, hogy a műfaj kliséit rakosgatja ide-oda, és ugyanazon logikátlanságokat cipeli (ha két halhatatlan összekötött kézzel is képes elintézni négy állig felfegyverzett kommandóst egy autóban, akkor vajon miért követi zokszó nélkül a többit, amikor titkos laborba kísérik őket). Így senkinek sem kell lerágnia a körmét, a cselekmény előre látható, átsejlik minden fordulat. Ám hangulatában, komótosabb sodrásával, egy kicsivel érzékenyebb játékkal és humorral A halhatatlan gárda mégis kiemelkedik az agyatlanabb mezőnyből. 
 
Örültünk volna, ha jobban kiaknázzák a történetben rejlő azon potenciált, hogy a tagok különböző korokból érkeztek, de talán nem akarták az átlagnéző történelemtudását a kelleténél jobban igénybe venni. Ami viszont bosszantó, amikor a lejáratott klisé (őrült tudósok a halhatatlanság nyomában) túlzott erkölcsi aggodalommal találkozik (az emberiség érdekében fáradozó CIA-ügynök). Ehhez még Chiwetel Ejiofor szenvedő arca sem elég. Az pedig már hab a tortán, hogy a politikai korrektség hívei elégedetten bólogatnak, míg ellenzői plusz feszültséghez jutnak annak láttán, hogy a homoszexualitás az isteneket sem kerülte el.
 
A halhatatlan gárda tehát azon filmek közé tartoznak, amelyeket két dráma között kitöltik az üres teret, nem hagynak maguk után bonyolult érzéseket, csak valami tompa elégedettséget, hogy a világ, lám, mégis helyrerázható. Csak egy kis örökkévalóság kell hozzá, meg kétórányi képzelet.  
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek