Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AHOGY AZT CSAK A SKANDINÁVOK TUDJÁK

Remény
2020. júl. 17.
A norvég rendezőnőt halálos agydaganattal diagnosztizálták, 9 évvel később filmet forgatott a történetéből. Olyan kellemetlenül őszintét és felkavarót, mintha még mindig a skandináv mozi aranykorát élnénk. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
Anja koreográfus, családanya, és ráktúlélő. Pár éve legyűrte már a tüdőrákot, ezért is lepődik meg, amikor egy rutinvizsgálaton áttételes agydaganatot diagnosztizálnak nála. Az ünnepek alatt az orvosok sem dolgoznak, pontosat mondani így nem tudnak az esélyeiről. De ha valóban áttétes a daganat, akkor a betegség gyógyíthatatlan. Hol itt a remény?
 

Aki ennyire banális címet ad egy filmnek, az vagy tényleg banális filmet forgatott, vagy nagyon bízik magában. Maria Sødahlnak nincs oka kételkednie a története erejében: az élet gyomorszorító forgatókönyvet írt neki. Sødahl sokévnyi kis- és dokumentumfilm-rendezés után 2010-ben mutatta be első, fesztivál- és cinefil-körökben sikeresnek mondható nagyfilmjét (Limbo), ám nem élvezhette ki a sikert: pár hónappal később áttétes agydaganattal diagnosztizálták. Épp karácsony előtt, amikor nem tudta specialistákkal kivizsgáltatni magát, így az ünnepek alatt magára maradt a halálos ítéletével, és kétségek és szteroidok közt vergődött, hogyan dolgozza fel és mondja el a gyerekeinek a dolgot, és mit kezdjen szétesőben lévő, tökéletlen párkapcsolatával.
 
Még a hat gyerek és a híres, idősebb férj is stimmel: Sødahl párja az a Hans Petter Moland, akit a legsikeresebb norvég filmrendezők között tartunk számon. A Remény néha már kínosan önéletrajzi film, amennyiben Sødahl hajlandó kimondani a legőszintébb s ezért legbántóbb érzéseit. Ritkán látott bátorsággal néz szembe a házastársi és az anyai szeretet tabuival, amelyek a rákdiagnózis hatására letörnek, megrendülnek. Bevallja, hogy rég elhagyta volna folyton dolgozó párját, aki sosincs jelen a kapcsolatban, de a hajtásban egyszerűen nem volt rá ereje. Kibuggyan belőle, hogy hiába próbálta egyformán szétosztani a figyelmét anyaként, haldoklóként tisztán látja, hogy a saját gyerekeit jobban szereti, mint a nevelteket. És abban sem biztos, hogy rá meri bízni a férfira a gyerekeket. Nem lenne jobb, ha a halála után gyorsan keresne magának egy új párt és nekik egy pótanyát?
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
Sødahl csak annyira távolította el magától és olyan mértékben fikcionalizálta az élményanyagát, hogy íróként igazat tudjon mondani róla. Néhány részlet változott (a filmben Tomas színházrendező, Anja pedig koreográfus, mert így munkaeszközét, a testét támadja a rák), de az érzelmek valódiak. A film stílusa is ehhez igazodik: Lars von Trier állandó operatőre, Manuel Alberto Claro szinte táncol a kézi kamerával, és keresetlen természetességet kölcsönöz a képeknek. A Remény azt a bravúrt tudja, amit a legjobb skandináv filmek: elhiteti velünk, hogy a leghétköznapibb valóságot nézzük, miközben a legnagyobb érzelmi viharokat éljük át. Mintha csak az ezredforduló utáni aranykorban járnánk, amikor a művészmozik még nem limonádékat vetítettek az északi filmkínálatból, hanem Suzanne Bier, Anders Thomas Jensen, Christoffer Boe, Lukas Moodysson új filmjeit, amiknek fekete humoruk, megrendítő történetük és sajátos világképük volt.
 
Ma többségében egynyári vígjátékok, könnyes melodrámák képviselik a skandináv filmtermést a magyar mozikban, a Remény ezért is üdítő kivétel. És ami még fontosabb: mentes attól a sziruptól, attól a melodrámai meghatódottságtól, amellyel a rákfilmek beburkolják, és ezáltal megszelídítik a haldoklás folyamatát. A rákfilmek legnagyobb közhelye, hogy a halálos diagnózis után még egy ideig a velejéig élhetjük az életet, mert csak a halál képes rádöbbenteni minket az élet értelmére. Ilyenkor lehet kipipálni a bakancslistát, megjavítani az elromlott kapcsolatokat, visszaszerezni és visszaszeretni azt, akitől elhidegültünk.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
A Remény is ezen a lelki úton jár, de kerülőkön át jut el az ismerős célig. Itt a rák csak tovább ront a problémákon, és a kapcsolatokat a felszín alatt gyűlő és most kiömlő frusztrációk a töréspontjukig viszik el, ahonnan látszólag már nincs visszaút. Anja viselkedése kiszámíthatatlanná válik, a család életén sokat ront az ő állapota, a szteroidok, az alváshiány, és a szorongás a gyerekekért. A haldoklásnak itt nem romantikája, hanem megszenvedett és ezért kiérdemeltnek ható igazságai, felismerései vannak. Ezért aztán nincs is semmi érzelgősség, semmi szentimentalizmus abban, ahogy Anja és Tomas lassan, de biztosan újra gravitálni kezd egymás felé, ami a visszafogott hangvétel mellett a színészi játéknak is köszönhető. Többek közt Stellan Skarsgårdénak, aki úgy játssza a férfiúi értetlenséget, amellyel a párja kifakadásait hallgatja, majd a rendre félrecsúszó igyekezetet, hogy a helyére billentse a viszonyukat, hogy pont a hibái miatt, és nem azok ellenére érzünk mélyen együtt az egyébként nem túl hízelgő fényben feltüntetett férjjel.
 
Az igazi hős azonban Andrea Bræin Hovig, aki eddig ismeretlen volt a magyar nézők számára, de most biztosan megjegyeznék a nevét, ha tudnánk, hogyan kell kiejteni. Bræin Hovig (ejtsd: Bráin Hovig) az arcán, a fizikumában hordja azt az elnyűttséget, ami egy túlhajszolt, ráktúlélő családanyát jellemezhet, de igazán azzal nyűgöz le, milyen könnyedén vezeti végig Anját a szélsőséges hangulatingadozásokon, amit a szteroidoktól, a betegségtől hol fásult, hol túlpörgő nő érez. Tökéletes a casting, hiszen ahogy a filmvilágban, úgy a házasságban is a férj a sztár, de Bræin Hovig képes kiharcolni magának a figyelmet, és két órán át magán tartani a tekintetet, hogy egy megejtően szép alakítással hitelesítse a film eleji feliratot: „Ez az én történetem, ahogy én emlékszem rá.”
 
Egyszerűen, tisztán szép film a Remény: minden képe, minden érzése, kifakadása és vallomása nagyon igaz. Moziba menni érte ezekben a filmszegény időkben különösen érdemes.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek