Kovács Dominik és Kovács Viktor: Cifra palota / TRIP, Első Magyar Webszínház
2020.07.19.

Karanténdráma, karanténklisé: a megszokott, hétköznapi jövés-menés közepette könnyen eltitkolt viszony a kijárási korlátozással egyszerre feltűnővé válik és döntéshelyzetet szül: lépni vagy maradni. De ez mégsem az a történet, hanem egy teljesen másik. GERGICS ENIKŐ ÍRÁSA.

Banális, hogy a szociális távolságtartás ideje alatti kényszerű összezártságban a szőnyeg alá söpört családi problémák felszínre buknak. Ugyanakkor a Cifra palota nagyon jó példa arra is, hogy egy átélhető, átlagos történet hogyan tud mégis színpadra kívánkozóan egyszeri és különleges lenni. 
 
Ági titka ugyanis nem az, amit a fentiek alapján gondolnánk – nemhogy megbocsátható, hanem bocsánatot sem igénylő. Még nincs ötven, öt éve özvegy, felnőtt lánya Londonban él, vagyis lényegében senkinek nem tartozik számadással. Annak idején azonban nem kizárólag a férjéhez ment hozzá, hanem egyúttal annak családjához is. Ma már csak az apósa él közülük, ketten lakják a hatalmas, kétgenerációsra tervezett családi házat. Ági, ahogy mindenki más, szenved persze a járványhelyzet hozta bizonytalanságtól és magánytól, tanítónőként ráadásul kínlódik a távoktatás technikai problémáival, de azért a legfőbb gondja mégiscsak az, hogy apósának – akit szeret, tisztel és akitől többet kapott, mint a saját apjától – hogyan mondja el, hogy van itt egy férfi, és hogy tulajdonképpen ő, szóval hát továbblépne.
 
Kovács Dominik és Kovács Viktor
Kovács Dominik és Kovács Viktor
Erős az alapanyag. Talán jobb lenne, ha nem akarna ennyire karanténdráma lenni, és felsorolni mindent, amivel csak szembesülnünk kellett az elmúlt hónapokban, a digitális analfabétáktól kezdve a kollektív tudatalattinkban élő Müller Cecíliáig. De mindezek ellenére a dráma problémakörének összetettsége és érzékenysége tud érvényesülni, a járvány tematikájától eltekintve is sokat és mélyről merít. 
 
Ott van a külföldön ragadt gyerek után maradt hiányérzet és bűntudat, miközben a szülő pontosan tudja, hogy az az élet, amit a lánya odakint él, nem copy-paste-elhető itthonra. Halványan megjelenik az is, hogy milyen együtt élni egy mentális beteggel, hogy milyen kudarc és súly marad utána, amikor vége. A generációs vélemény- és értékrendkülönbségek, a család iránti, olykor terhes felelősségérzet, az üres fészek nehézségei, az elgyászolt társ után a gyógyulás bűntudata mindenkinek ismerős, de ez itt mégsem ugyanaz, és ettől az alapvető különbségtől, hogy Ági nem egy élő, hanem egy halott férjet csal meg, és nem a saját apját, hanem a férjéét készül cserben hagyni, a szerzők egy (vagy több) csontig lerágott témát képesek újraélesíteni. Van tehát két nagyon részletgazdagon, átélhetően megírt és eljátszott, nagyon szilárd alapokon álló szereplő, és kettejük szövevényes, fájdalmas, közös múltja és jövőtlensége, illetve ennek meghittsége és toxikussága – ez pedig cselekményként nagyon jól működik.
 
A TRIP és a Litera közös karanténdráma-pályázatának darabjait online felolvasószínházi keretek között mutatták be, ennek megfelelően nincs olyan érzésünk, hogy ez az előadás tökéletesen elkészült. Vannak rosszul hangosított pillanatok technikailag és színészi játékban is, az Ágit játszó Bakonyi Csilla és az apóst megformáló Újvári Zoltán mégis nagyon jók ebben a szerepben. Danis Lídia az Ágival videóchatelő barátnő nem túl hálás szerepét játssza, és elsősorban Ági elevenebb, egészségesen önérvényesítő kontrasztjaként működik, mintegy azt fogalmazza meg, amit Ági nem mer, vagy nem tud. 
 
Bakonyi Csilla az első pár mondat után annyira természetesen simul bele a szerepébe, hogy azt is elfeledteti, felolvas, de a legjobbak igazából a hallgatásai, a kimondatlanjai, a visszanyeltjei, az arcjátéka annyira beszédes, amennyire a szövege talán nem is lehetne. Újvári Zoltán kicsit manírosabb, de finoman árnyalja ezt a figurát, aki mindannyiunk számára ismerős, itt mégis komplex individuum. Az ő teljesítményén múlik igazán, hogy azon megyünk-e keresztül, amin a dráma és a rendezés végigvinne minket, a kötődés, bajtársiasság, hála, nyűg, harag és szánalom keresztútján, aminek a végén nem lehet megoldás gyomortáji diszkomfort nélkül. De milyen szerencsés ez az Ági, hogy ilyen apósa van! Még a nyomasztó valóság is úgy kacsint ki Újvári Zoltán mögül, hogy nehéz eldönteni, kinek vagy mihez szurkoljon a néző valójában. 
 
Kovács Dominik és Kovács Viktor szövege jó, pedig túlburjánzik. Miközben pontos, érzékletes képeket szúrnak le jelzőkarónak, a képiesség többször sok, mint pont elég. Kolos István rendezése pedig gálánsan előre engedi ezt a koncepciót, a Csárdáskirálynő-betétek és a történet előzményballadái a maguk negédes, direkt teljességükben az izolált tangóharmonika-kísérettel költséghatékonyan uralják az atmoszférát. Sok a szójáték is, és helyenként kimondottan otrombának, feleslegesnek érződik a szerepből kilépő ön-narráció. Az egyetlen jelentős hibája ennek az előadásnak mégis az, hogy magyarázkodik, nem hagyja, hogy nézőként mi magunk érzékeljük a szereplők életének covidfüggetlen bezártságát. A feszes, precíz párbeszédek és csendek valóban remekbe szabottak, negyvenpár percben feltűnne magától a felkínált, sőt ránk tukmált értelmezés.
 
Merthogy valami tényleg nem stimmel ezzel a szép nagy házzal Égetthalmon. Ez a ház a biztosra vett boldogság, a révbe érés szimbóluma. Nem azé, ami az ölünkbe pottyant, hanem amiért keményen megdolgoztunk, amit tulajdonképpen joggal várnánk el, és ami mégis keveseknek jut. Ebben pedig ott az após tragédiája is, az óvatosan adagolt érzelmi manipulációval együtt sem lehet őt egyértelműen agresszornak látni. Hiszen Áginak még csaknem ötven évesen is ott lenne valamiféle újrakezdés reménye, de az após számára az ő happy endjében semmi sem marad, csak maga az otthon. A cifra palota. Üresen.