Különleges könyv Ablonczy Balázs Ismeretlen Trianon – Az összeomlás és a békeszerződés történetei 1918-1921 című kötete. Nemcsak a minősége miatt (ez a szerző munkássága ismeretében nem meglepő), hanem jellegében is. Az MTA Lendület Trianon 100 kutatócsoport vezetőjeként írta, részben összefoglalva, népszerűen ismertetve munkatársai friss tudományos eredményeit, részben továbbgondolva, keretbe helyezve és saját kutatásokkal, témákkal egészítve ki őket. (Különösen fontos Lendület-előzménye a könyvnek a Bódy Zsombor szerkesztésében megjelent Háborúból békébe. A magyar társadalom 1918 után című tanulmánykötet.) Ezért itt a szakirodalomra sokszor nem lábjegyzetben, hanem a főszövegben, kifejtve-ismertetve hivatkozik. És nemcsak a saját kutatócsoportjának munkásságát, de a Clio Intézet (Bödők Gergely) vagy a Politikatörténeti Intézet (Egry Gábor) párhuzamos munkáira is hasonlóképpen épít.

Az egész kötetből – akárcsak a munkacsoport egyéb munkáiból, és ez nem lehet független Ablonczy személyiségétől – valami békebelien idilli kollegialitás, nyitottság és szakmai tisztesség sugárzik. Valójában nem vetélytársakként, hanem együttgondolkodókként tekintenek egymásra, akik mind társadalomtörténeti megközelítésben vizsgálják a tízes-húszas évek eseményeit. Az ugyanis, amit Ablonczy célkitűzésként fogalmaz meg a bevezető fejezetben, nevezetesen elszakadni a diplomácia-, had- és politikatörténet kizárólagosságától, és a megélt történelmet tárni fel, olyan közelítési mód, amely benne van a levegőben, és amely törekvés együvé sorolja a centenáriumi konjunktúrában született munkák nagy részével, többek között a PTI Háborús mindennapok – mindennapok háborúja című kötetével, vagy Hatos Pál nagy feltűnést keltett Elátkozott köztársaságával (amely viszont Ablonczyék kutatásaira is tudott támaszkodni).

Mindez nem jelenti azt, hogy az Ismeretlen Trianon ne lenne sajátosan Ablonczy-opus. Már nyitó fejezetének alapkérdése szokatlan: mi lett volna, ha? Kicsit vívódik is, hogy lehet-e az angolszászoknál bevett kontrafaktuális történelemmel e komolykodó hazában játszani, de hát itt már az özönvíz előtt próbálkozott ilyen szellemes fantáziajátékkal Bibó István egy más kimenetelű konstanzi zsinat máig ható következményeiről töprengve. De Trianont nehéz is nem így közelíteni, hiszen száz éve kérdezzük: hogyan lehetett volna elkerülni? A szerző szerint nagyjából sehogy. Hét pontba foglalja azon feltételeket, melyek közös, hiánytalan együttállása kellett volna Trianon kedvezőbb kimeneteléhez, és amelyek többsége hiányzott. Mi sem áll tehát távolabb Ablonczytól – és ebben is közös a többi kutatóval – mint bűnbakot nevezni ki Trianonért. Ehhez képest meglepő ellentmondás néhány oldallal odébb az a kijelentés, hogy egy tetterős vezető talán hatékonyan tudott volna fellépni, de Károlyi Mihályt a „képességek hiánya, hezitálása és az antant politikájába vetett naiv bizalma képtelenné tették” erre. Hogy mire is, az homályban marad, de nem is maradhat máshol, hiszen szemben áll a hét pont és a könyv egészének okos, átgondolt, koherens és jól alátámasztott üzenetével.

Máshol konkrétan is leszögezi, hogy „aligha… volt esélye a Károlyi-féle népköztársaságnak stabilizálnia Magyarország helyzetét”, hogy „gyakorlatilag kilátástalan volt” a „köztársasági elnök és rezsimje helyzete”, hogy a hadsereg nem volt egyben tartható, hogy az azonnal megindult új hadseregszervezés eredménytelen volt, mert senki sem akart harcolni a megszállók ellen (sőt volt, ahol behívásukat szorgalmazták a hazatérők teremtette kezelhetetlen káosz miatt), hogy Mackensen nem lett volna képes és hajlandó megvédeni Erdélyt, vagy hogy a magyar politikusok az „általuk is vallott nacionalizmus legyűrhetetlen erejével szemben vallottak kudarcot, sorsuk küzdelem volt a nagyhatalmú végzettel, …nem érdemes utólagos szemrehányást tenni nekik.”

Ablonczy még abban is kételkedik, hogy háborús győzelem esetén hosszabb távon fennmaradt volna a Monarchia. Ez is nagyon fontos kérdés, amit nem nagyon szoktak feltenni, és érvei meggyőzők. Ugyanakkor a német győzelemnek a szövetséges Monarchiára leselkedő veszélyeit nem veti fel, másrészt a Monarchia és a magyar elit békecéljait csak részben ismerteti. Márpedig Trianon megítélésében nem mellékes, hogyan képzelték el a leendő vesztesek az ellenkező előjelű békét. Szó esik például arról, hogy kezdetben nem voltak magyar annexiós igények, és hogy az 1918 nyarán kötött különbéke területi rendelkezése igen méltányos volt a vesztes románokkal, mert az elit tisztában lehetett azzal, hogy ha újabb nemzetiségi tömegeket gyömöszöl a határai közé, azzal csak a feszítőerőket növeli. Arról viszont nem esik szó, hogy mi volt a Monarchia szándéka a breszt-litovszki békében csatolt ukrán területekkel, vagy arról, hogy 1918-ban Wekerléék már elkészíttették a Magyarországhoz (és nem a Monarchiához) csatolni kívánt Bosznia címerét is. Pedig ez egyrészt tovább erősítheti a szerző érveit a győzelem esetén tovább növekedhető centrifugális erőkről. Másrészt némi magyar önreflexióra késztet: népek ide-oda terelésében, határok etnikumfüggetlen húzogatásában a Monarchia is versenyre kelhetett az antanttal.

Mindez semmit sem vesz el a végül megvalósult tragédiák, a határon túl szorult magyarok sorsának fájdalmából. Amit tárgyilagos stílusa ellenére – vagy éppen ennek is köszönhetően – közvetlenül átélhetővé tesz ez a könyv. Élettörténetek, személyes élménytöredékek mozaikjából sikerült szinte megfoghatóvá és szagolhatóvá tenni az impériumváltások folyamatát. Látjuk, hogy kik és hogyan szervezték meg a nevezetes gyulafehérvári román gyűlést, hogy mi következett a hangosítás hiányából, vagy ki és hogyan (nem) készített fotódokumentációt eme kulcseseményről.

Végigkövethetjük, hogyan válik egy vegyes etnikumú térség többes kötődésű hivatalnokok színeváltozásával Románia részévé, és hogyan történik mindez a színmagyar területeken. Hogyan lesz a magyar antiszemita lap szerkesztőjéből vagy a polgári radikális gyulai ügyvédből román tótumfaktum, a szatmárnémeti jegyző-helytörténész-újságíróból, a „Kölcsey-kör” tisztviselőjéből román polgármester, aki, miközben lelkesen veti magát a románosítás munkájába, közbenjár magyar ismerősei érdekében is. Mintha Örkény vérzivatar-áztatta Pistijeinek megannyi hús-vér alakváltozatát látnánk. Ablonczy az ellentétes oldalak sodródó-aktív aktorainak sajátosan összebékülő utóéletére is kitér: a legtöbb egyformán, valamelyik kommunista büntető intézményben ér véget.

Torokszorító közelről látni a lépéseket, ahogy először a román nemzeti tanács átveszi a vezetést egy városban, de még maradnak a magyar tisztviselők, majd ők is fokozatosan kiszorulnak, jönnek a rendeletek (nótát rendelni 12-ig nem lehet, himnuszt azután sem), a házkutatások, internálások, a lakások elvétele, a szimbolikus térfoglalás: utcák átkeresztelése, jelképek, szobrok eltávolítása, lecserélése. Érdekes, hogy az 1848-as emlékművek ledöntése éppen szlovák területen folyt a legelszántabban, vagyis ott, ahol történetesen nem volt fegyveres nemzetiségi konfliktus a szabadságharc idején. Egy különösen drámai, a helyi szlovák lakosok által is elítélt szobordöntést Lőcsén követhetünk végig. Belepillanthatunk a műkincsek menekítésének, elrejtésének, lefoglalásának, visszakaparintásának történetébe, szintén részben a szereplők élettörténetein keresztül, láthatjuk például, mi volt a közvetett szerepe a híres nemzeti múzeumbeli mozzanatban a távoli Alsó-Fehér vármegyének, amely viszont nagyon is őrizte 1848 kataklizmáinak emlékét. Átélhetjük a hűségeskü dilemmáját: aki nem teszi le, se pénze, se nyugdíja, se lakása nem marad. Szinte elszenvedjük a lakosság betörését az új rendbe, a látványosan megalázó botozásokat, sőt sortüzeket – a csehek például Komáromban 1919. május 1-jén 117 magyart végeztek ki. Az ellenállás mozzanatait is látjuk, így egy nagy vasutassztrájkot. Mindkét esemény feledésbe merült, mert a csehek áldozatai vöröskatonák voltak, a sztrájkot pedig szociáldemokraták szervezték, így semelyik történelmi dicsőség- vagy szégyentablóra nem illettek.

Különben az olvasó az első betűtől az utolsóig folyamatosan azt éli meg, ahogy az élet tarkasága előbújik a megszokott leegyszerűsítő fekete-fehér takaró alól.

Érzékletesen tárja elénk a szerző a háborús összeomlást követő gazdasági-életmódbeli zuhanást is a korábbi kutatások nyomvonalán haladva, vagy a családszerkezet és a nők szerepének változását. Tomka Béla alapvető jelentőségű – de meglepően visszhangtalan – tanulmánya nyomán fejti ki, hogy az új határok, szemben a száz éve megkövesedett beállítással, miért nem akadályozták a kis magyar utódállam fejlődését. Hasonlóan ismerős terület (Hatos Pál, Révész Tamás, Bödők Gergely) 1918-20 egymásra torlódó erőszakhullámainak rémálma, de Ablonczy összefoglalója sajátos rendszerbe is szervezi ezeket. Itt végre, száz év elteltével egy népszerű kiadványban is felbukkan számszerűsítve a Monarchia hadseregének ön-terrorja, igaz, nem hazai kutatás alapján. Eszerint 1148-ra tehető a Monarchia hadseregében büntetésből (pl. dezertálás vádjával) kivégzett katonák száma (ebben a megkínzottak persze nincsenek benne), ami nagyjából a vörös- és fehérterror összes gyilkosságának felel meg, vagyis nemhogy nem a vörösterror, de nem is a vidéki bosszúlázadások tömege volt a terror adok-kapok kiindulópontja. Ezzel ismét lelepleződik a tankönyvekig hatóan újra viruló giccs a honát lelkesen védő honvédről: a szegény parasztgyerekeket egy kíméletlen gépezet terrorizálta a lövészárkokba, és minden erőszak, ami utána elszabadult (és aminek véreskezű aktorai békeidőben szelíd és egyszerű szatócsok, parasztok és tanárok voltak), ebből eredeztethető. Különösen érzékletes a Jósikafalva kontra Köröstárkány esettanulmány vagy a kelet-nyugati „erőszaklejtő” ismertetése.

Ablonczy saját témája és a könyv egészen különleges fejezete a menekültekről szóló. Nemcsak azt láthatjuk, hogyan történt intézmények és emberek menekülése a búcsútól, az ottmaradó értékek elhelyezésétől a fűthetetlen és tisztálkodásra is alkalmatlan kis-magyarországi vagonokban leélt hónapokig-évekig, de – ami különösen fájdalmas – azt is, hogy a többi magyarok milyen ridegen bántak ezekkel a földönfutókkal. Az ottaniak „csak” otthonukat elhagyó hazaárulóknak, az itteniek emellett szociális tehertételnek és politikai kockázatnak is tekintették őket, átmenetileg még határzárat is elrendelve. A rájuk kényszerített bűntudat miatt a menekültek élményeinek jelentős része elbeszéletlen maradt, vagyis ügyük „nem vált a nemzeti múlt részévé”, és Ablonczy könyvének kellett jönni, hogy ez kezdhessen megváltozni.

Szintén reveláció a politikai káoszban keletkezett megannyi groteszk, aprócska kérészállam bemutatása, gondolatébresztő többfajta osztályozásuk. De lebilincselők az „osztrák”-magyar válás néha bizarr részletei, vagy a végső határrendezés folyamata. A könyv persze megfelelő súllyal ismerteti a diplomáciai folyamatokat is, meglepő részletek derülnek ki például a „szelíd” Masaryk szenvedélyes túlköveteléseiről, de különösen érdekes és új mozzanat, hogy a franciák hogyan szerették volna a Dunát nemzetközi folyóvá tenni (a Montánuniót kicsit megelőlegező internacionális igazgatással), és ez hogyan emelte meg egyetlen pillanatra a magyar ügy jelentőségét, hogy aztán rögtön vissza is süllyedjen ezredrangú részletkérdéssé.

Mindenki szeretni fogja ezt a könyvet, akit a történelem érdekel, és szereti megtudni, mi minden volt másképpen is, mint ahogy gondolta. De messziről kerülje el, aki a históriát a frusztrációira használja terápiának: erre sok más Trianon-könyvet fog találni a ponyvapiacon más kiadók kínálatában. A Jaffa Kiadót nemcsak azért illeti dicséret, mert ilyen kiváló szerzőt tudott magához kötni, hanem a borítóért is, melyen Apponyi szakálla helyett a szén, a vasút és anyák mosolya látható (tervező Hegyi Péter), a hibátlan szövegért (szerkesztő Nemes Krisztián), vagy a kötetvégi praktikus apparátusért. Azt az apróságot, hogy a hivatkozásokat nem túl olvasóbarát módon ők is a kötet végére tették, „némiképp” azért ellensúlyozza, hogy a rendszerváltás utáni történetírás egyik legnagyobb eseményének, az Ablonczy Balázs vezette Trianon100 összehangolt és igényes ténykedésének adtak teret. Nem is biztos, hogy tudják, milyen fontos nemzeti küldetést teljesítettek ezzel.