Tekintve, hogy az eddig megjelent köteteket ismerem, nem tudtam nem a közöset keresni és a szerkesztő elképzelését kutatni a Ferenc pápa megmondja című válogatás elolvasása előtt. Ellentmondásos szerzők – Adyra és Hofira megáll a jelző, Ady lírai életművéhez képest a publicista Ady megítélése minimum két táborra osztja a költőt egyébként kedvelőket is, Hofi esetében pedig történelmi a kettősség: ő a magyar humor klasszikusa, zsenije egyfelől, a kollaboráció díszpéldánya másfelől. (Nemrég jelent meg Zoltán Gábor megrendítő antologikus nagyesszéje Szép versek, 1944 címmel, melyben megpróbálja számba venni a Magyarországon 1944-ben született verseket, költői teljesítményeket, hogy az események tükrében megrázó következtetésekre jusson. Érdekes kísérlet volna hasonlót elvégezni például Hofi Géza pályafutásával, teszem azt, milyen remek tréfákat eszelt ki és szórakoztatta vele a tisztelt publikumot, mondjuk, 1965-ben a Szovjetunióban, miközben ott – és Magyarországon – hányan és hányféleképpen szenvedtek börtönbüntetést a szabadulás és az emberhez méltó élet minden reménye nélkül.) A Ferenc pápával kapcsolatos ellentmondások viszont más természetűek, egyrészt saját közösségén belüliek, másrészt elsősorban a róla szóló vélemények különböznek, miközben Ferenc megszólalásaiban és tetteiben egészen következetes és elvszerű.

Adódott még jó pár közös vonás a három „megmondó” között, a humanizmus, az igazság szeretete, a szociális érzékenység, ám ezek egyike-másika (a már említett helyzetekben, időszakokban) másként működött, máshol voltak az érzékenység úgynevezett határai. A szókimondás lehet itt a kulcs, ahogy Ady is, Hofi is, Ferenc pápa is bátran (itt megint fontos a kontextus, az, hogy mihez képest nevezhetjük bátorságnak azt, ami) szólaltak, szólalnak meg. A kor jellege, amelyben éltek, lehet még közös nevező, Ady korszakhatáron állt, Hofi „tövig bent egy korszakban” (Bereményi), Ferenc pápa a napi események sűrűjében, ám ez sem köti össze őket egyértelműen.

Amikor először belelapoztam a kötetbe, volt bennem félsz, amit aztán az előszó teljes mértékben eltörölt. Attól tartottam, hogy a kötetborítón szerepeltetett idézetek szellemében a válogatást az aktuális pápa megszólalásai között nem köthetjük majd tágabb kontextushoz. De Király szerkesztői előszava már az első bekezdésében jelezte: komoly oldalak következnek. Tiszta érvelés (már a jézusi tanítások is megosztották a hívőket, paradoxonok sora a keresztény tanítás etc.), komoly helyzetelemzés (a kereszténység egyrészt kultúra, másrészt „ott fénylik az élő, feltámadott Krisztus”), és végül a kötet megjelentetésének indoklása: „a szentatya sorai még a legszomorúbb, legkilátástalanabb helyzetekben is a „jó hír” fényhozó erejével bírnak, spirituális vezérfonalul szolgálhatnak hívőnek és nem hívőnek egyaránt”. Nem tartom túlzásnak, hogy Király Levente homíliához hasonlítható előszava felér a pápai szövegekhez.

A tematikus válogatás teljes szövegrészleteket közöl, bónuszként a tavaly pünkösdkor Csíksomlyón elmondott pápai prédikációval, melyben az egységre, a befogadásra, a másik elismerésére és a megbékélésre való felhívásról olvasunk. A fordítók Cserháti Ferenc, Diós István, Domokos György, Németh Gábor, Tőzsér Endre SP, utóbbi a fordítások ellenőrzéséért is felel.

A kötet a Laudato si’ (Áldott légy) kezdetű 2015-ös enciklika rövidített változatával indul, a könyv majdnem felét ennek a szövegnek újraközlése teszi ki. A hivatalos fordítás, a Szent István Társulatnál megjelent szöveg fordítója is ugyanaz. Az enciklika műfaja eleve magában hordozza, hogy nem csak a hívők közösségéhez, hanem „minden jóakaratú emberhez” szól. Ferenc pápa első enciklikája, a Lumen fidei (A hit fénye) is bekerült a kötetbe, ennek különlegessége, hogy elődjével, XVI. Benedekkel közös a szöveg, tekintve hogy az utóbbi kezdte el megfogalmazni, majd Ferenc egy komoly, nem csak egyházpolitikai gesztussal átvette és közzétette. A kötetben szerepel még apostoli buzdítás, egy-egy jelentős világnapra írt, vagy eseményhez köthető levél éppúgy, mint ünnepi homília. A szerkesztésben nem ez a felosztás szerepel, a rendezés tematikus.

A Laudato si’ globális problémákkal foglalkozik, de külön téma a migráció, a szegénység, a politika, és természetesen a hit, a család, a szeretet. A fiatalokkal kapcsolatos pápai megnyilvánulások külön fejezetet kaptak, és külön rész foglalkozik az összefoglaló néven zaklatásoknak nevezett problémákkal, ugyanígy a már említett kommunikációval vagy a közönnyel.

A szövegek mindenhol jelzik a forrást, ami azért fontos itt, mert egyértelműen mutatja, hogy bár a kötet hátsó oldalán szereplő idézetek fogalmazása szerint Ferenc pápa „rocksztár” (Sting), kedvelt fickó (Russel Crowe), a környezetért aggódó tiszteletreméltó ember (Dalai láma), ő elsősorban az egyház tanítói hivatalának vezetője, Róma püspöke, a katolikus világközösség első embere. Nem mellesleg lelkipásztor és lelkigondozó, aki – kollégáival együtt – komoly világi műveltséggel is rendelkezik, lenyűgöző például, ahogy az irodalmi utalásokat, példákat használja egy-egy szövegben, legyen szó Borgesről, Shakespeare-ről, Nietzschéről vagy (az egyébként protestáns!) Martin Luther Kingről.

Diskurzusra hív, higgadt elemzésére egy-egy problémának, miközben nemcsak kérdéseket fogalmaz meg, hanem nagyon konkrét állításokat is. Ferenc pápa beszédei és írásai abban a kétezer éves hagyományban gyökereznek, melyet képvisel, ugyanakkor azokban az aktuális helyzetekben is, melyekkel kapcsolatban megszólal. Számos szöveg tulajdonképpen interpretáció, ám nem csak egy-egy üggyel kapcsolatos állásfoglalás, hanem a keresztény tanítások, legtöbb esetben egy-egy bibliai szakasz értelmezése. Ékes példája ennek a fake news-jelenségről, a kommunikáció témájában megírt homília, ahol a bibliai bűnbeesés történetéből indulva figyelmeztet a korrekt, hiteles beszéd, a pontos, etikus tájékoztatás fontosságára.

Ha az adatokat nézzük, Ferenc pápa jelenleg a Föld második legnépesebb „országának” egyszemélyi vezetését látja el, mert bár Vatikán állam lélekszáma nem éri el az ezer főt, a katolikus kereszténység létszáma a világon meghaladja a milliárdot. Eltérő kulturális környezetben és módon léteznek. Más a történelmi előzmény, mások a feltételek, gondoljunk csak arra, hogy az európai kereszténység létszáma fokozatosan fogy, miközben más földrészeken épp ezzel ellentétes a folyamat, mégis ezerháromszáz éven át most először van nem-európai pápája az egyháznak. Abban viszont nincs különbség, hogy spirituális értelemben Ferenc pápa vezetése alá tartoznak. Egy másik földrészről, más szociokulturális közegből érkező vezető gyakorlatilag a katolicizmus globalizációjával szembesíti az egyébként ebben kezdetektől fogva érdekelt egyházat (lásd még a jézusi parancsot, mely szerint „tegyetek tanítványokká minden népeket”). Minden megnyilatkozására ugyan nem vonatkozik az infallibilitás dogmája, de ettől még minden egyes megszólalása esemény a hívők körében.

A telekommunikáció századában ráadásul a pápai intézmény is komolyan használni kezdte a kor eszközeit, legyen szó az utazásokról vagy épp az üzenetek célba juttatásáról. II. János Pál pápáról képregény jelent meg, Ferencnek twitter-fiókja van és a legnagyobb keresztény influenszernek tekinthető. Ezeket pedig Ferenc pápa arra használja, hogy az általa ismert és képviselt evangéliumi igazságokat megossza a világgal. A kötetbe szerkesztett szövegekből egy olyan gondolkodó portréja rajzolóik ki, akinek, szintén bibliai fordulattal, igenje valóban igen és nemje valóban nem, és akinél ez nem jár azzal együtt, hogy ne tudna párbeszédre lépni azokkal, akik másra mondanak igent vagy nemet. Evangéliumi humanizmusa, a problémák iránti érzékenysége, életszeretete átsugárzik az írott szövegeken is. Végtére pedig, földi szempontból, nem állít semmi újat: „az életnek örülni kell, mert az Isten ajándéka, és akkor bánunk magunkkal és a világgal Neki tetszőn, ha boldogok vagyunk”. Ez jó esetben eddig is tudható volt, most már Ferenc pápa is megmondta.