Miss Fisher rejtélyes esetei / Epic Drama
2020.07.13.

A Miss Fisher’s Murder Mysteries című krimisorozatból két teljes és egy rövidített évfolyam, összesen 34 epizód készült el 2012 és 2015 között. Hogy most írok róla, annak egy nyilvános és egy magántermészetű oka van. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

A nyilvános ok az, hogy a televíziós széria szereplőivel – több éves huzavona után, amelynek az igazi tétje az volt, hogy folytatódik-e a sorozat – végül készült egy egész estés mozifilm, amelyet ez év februárjában mutattak be Ausztráliában, Miss Fisher & the Crypt of Tears (Miss Fisher és a könnyek kriptája) címmel. Az egész sorozat ugyanis ausztrál, sőt nagyon ausztrál: az ABC produkciója, és Melbourne-ben, pontosabban ott és Victoria állam különböző más pontjain játszódik, mégpedig Kerry Greenwood egy-két évtizeddel korábban megjelent Phryne (ejtsd: frájni) Fisher-krimijei alapján. (A helyszínek alapján kötve hiszem, hogy a sorozat finanszírozásához ne lenne köze a Victoria Tourism Industry Councilnak.)

Sejthető, hogy ha egy effajta televíziós sorozatot a befejezése után öt évvel még egy mozifilmmel is meg lehet fejelni, akkor abban a sorozatban van valami, ami emlékezetessé teszi. A magam részéről úgy gondolom, hogy egy egész sor ilyesmi van benne; ámbár az én véleményem elfogult lehet, ugyanis be kell vallanom, hogy őszinte rajongója vagyok a Phryne Fisher-történeteknek. Éppen ez a bensőséges viszony az, ami miatt írok róluk.

Essie Davis
Essie Davis
Nem vagyok nagy kriminéző, sőt televíziót is ritkán nézek, leginkább a hangversenyközvetítések és a brit parlament üléseinek közvetítései szoktak időnként a képernyő elé csalogatni. Ezt a sorozatot valamilyen nyaralás során kaptam el azon a mozicsatornán, amely az első évfolyamot – magyar szinkronnal – még a tízes évek első felében kétszer is leadta. (A széria egésze ma az Epic Drama csatorna műsorán lelhető fel napi rendszerességgel - A szerk.)

A címszereplő egy brit-ausztrál hölgy, aki Melbourne-ben, szegénységben nő fel, ám szüleivel együtt fiatalon Angliába költözik, s ott kiváló nevelésben részesül. (Már nevének a filmből nem, de az egyik Kerry Greenwood-könyvből tudható története is elbűvölő: amikor születésekor apját megkérdezték a csecsemő nevéről, a nyelve alkoholos befolyásoltság miatt összeragadt, és egy tiszteletreméltó ógörög nőalak helyett Phrüné, a gazdag és nagylelkű athéni luxusprostituált nevét mondta ki – mikor elérte a nagykorúságot, Phryne először nevet akart változtatni, de azután arra jutott, hogy ez is nagyon jó lesz neki.) Az első világháborúban önkéntes ápolónő Franciaországban, később pedig hatalmas vagyont örököl, és – ráunva az angliai vidéki életre – a húszas évek legvégén úgy dönt, hogy visszatelepül Melbourne-be és önálló életet kezd. Phryne igazi csodalény: a természettudományokban és a művészettörténetben ugyanolyan jártas, mint a francia és az orosz nyelvben, az önvédelmi sportokban vagy a repülőgép-vezetésben. Ehhez még kitűnően mászik, ugrik, lő és nyit ki kalaptűvel bonyolult zárakat (vajon hol tanulhatta mindezt?).

Életformáját tekintve amazontermészetű, futó kapcsolatainak se szeri, se száma. Ezen túlmenően is hedonista, aki nem vet meg semmilyen élvezetet a selyem alsóneműtől a legfinomabb konyakokig és a lélegzetelállító ruhakölteményekig, s ízlése minden téren a lehető legkifinomultabb. Némi depressziós hajlammal színezett hedonizmusa és élvhajhászása azonban nem gátolja meg a másokra való odafigyelésben, a mindenkori elesettek és kiszolgáltatottak ügyének felkarolásában a megfélemlített és kizsákmányolt gyermekektől az elnyomott nőkig, a munkásoktól az etnikai és a szexuális kisebbségekig. Teszi mindezt bőkezűen és nagyvonalúan, miközben a hatalom bűnözővé vált képviselőivel sem habozik szembeszállni. Két kilátástalan helyzetbe került ifjú hölgyet a házába is befogad. Egyikük, Janie még gyermek: őt gyámleányává fogadja, taníttatja. A másikuk, Dot a társalkodónője és házvezetőnője, majd a detektívmesterségben tehetséges tanítványa lesz, akiből menet közben bigott katolikus neveltetését is kivasalja, s modern, öntudatos nőt nevel belőle. Phryne ugyanis, miután megérkezvén megvásárolja Melbourne legszebb villáját (ez egy valóságos, 19. századi luxusvilla, a város egyik büszkesége) és felfogadja komornyikjának Mr. Tobias Butlert, számot vet képességeivel, hajlamaival és azzal, hogy pénzt nem kell keresnie. Ezért névjegykártyát nyomtat „The Honourable Phryne Fisher, hölgydetektív” szöveggel, és várja az eseteket – nem is hiába.

Nathan Page
Nathan Page
Papírforma szerint egy ilyen tökéletes lénynek heveny ásítozást kellene kiváltania a nézőből, szerencsére azonban korántsem ez a helyzet. Ez főként két dolognak köszönhető: egyrészt annak, hogy Kerry Greenwood valódi írói erényekkel rendelkezik (krimiken kívül számos sikeres gyermekkönyvnek is szerzője, miközben civilben ügyvéd, aki elsősorban emberi jogi ügyekkel foglalkozik), és hús-vér alakot formál Phryneból – nyugodtan mondhatjuk: komplexebb, izgalmasabb figurát Columbo hadnagynál vagy Murdoch felügyelőnél. Másrészt meg annak, hogy Essie Davies személyében egy olyan színésznő alakítja Phryne Fishert, aki ezt a nyomasztó intellektuális, fizikai és erkölcsi tökélyt abszolút szeretetreméltóvá tudja tenni, olyasvalakivé, akivel szívesen azonosulunk, aki, bár hősileg mindig kivágja magát, de félni is tud, ha egy gonosztevő ráfogja a fegyvert. Egyszersmind a gyönyörű és veszettül vonzó nőt is maradéktalanul életre kelti, és ráadásul magától értetődő természetességgel tudja viselni azt a megszámlálhatatlanul sok, iparművészeti remeknek számító ruhát, kalapot, cipőt és ékszert, amelyet olyan nagy gondossággal és hozzáértéssel, a filmben adott helyszínekhez és színvilágukhoz is alkalmazkodva gyűjtött össze a sorozat díszlettervezője, Marion Boyce. Hogy milyen perfekcionista hévvel, azt egy másik kellék története illusztrálja legjobban. Phryne Fisher természetesen a kor legdrágább és leggyorsabb luxusautóját szerzi be magának, egy Hispano-Suizát (Picassónak is volt ilyenje), amellyel akár 30 mérföldes eszeveszett száguldásra is képes volt. Nos, amint az a sorozat DVD-kiadásán található rövid werkfilmek egyikéből kiderül, az alkotók nem elégedtek meg azzal, hogy jó 80 évvel később felhajtottak egy meglehetős állapotban levő példányt, hanem olyat kerestek, amelynek a motorja is működésképessé volt tehető, és nem sajnálták a pénzt arra, hogy újszerű állapotba hozzák. (Olyan ez, mint amikor valaki a Wohltemperiertes Klaviert eredeti 18. századi hangszeren játssza, nem holmi modern kópián.)

Mármost a produkción mindvégig jól érezhető ez a részletek iránti tisztelet, a húszas évek mindennapi valósága iránti mély érdeklődés. Az az érzésem, hogy mint egy Hispano-Suiza helyett a makettje, az egész filmsorozat is a költségek és a ráfordított energia töredékéből kihozható lett volna, ha a producerek, Deb Cox és Fiona Eagger nem törekedtek volna mindenben a középszer meghaladására. (Nagyrészt nők által létrehozott sorozatról van szó.) S ez szemmel láthatóan a színészek kiválasztásában is megmutatkozott. Nem csupán a nagyrészt szintén kitűnő, az egész sorozaton vagy számos epizódon végigvonuló főszereplőkre gondolok itt, hanem arra is, hogy számos epizódszerepben is az ausztrál filmszínészek színe-java látható. Egy-két esetben ez a werkfilmekből, más esetekben az internet révén derül ki, de legtöbbször maga a színészi teljesítmény győz meg erről. Messze a teljesség igénye nélkül hadd említsek meg néhány nevet. Andrea Demetriades egy zárkózott és félénk, kicsit rögeszmés, de kiugróan tehetséges és csak a kutatásnak élő diáklányt alakít, akit hiú és közepes tehetségű évfolyamtársai minden eszközzel elnyomnának. Az üzenet kissé tankönyvízű lenne, ha a diáklány alakja nem lenne olyan valóságos. Szépen mutatja meg az egyik epizód egy bevándorolt zsidó család tagjaiban az őket szétfeszítő műveltségbeli és vagyoni különbségeket, a zsidó hagyományokhoz, a cionizmushoz fűződő eltérő viszonyuk tragikus következményeit. A legidősebb testvér, Ben Abrahams szerepében Brian Lipson megrendítően erős néhány percet produkál, amikor, már megkésve, rádöbben, hogyan tette tönkre öccse életét önzésével, amelyet a hagyományokhoz való ragaszkodásként élt meg. Gillian Jones elhitető erővel formál meg egy lecsúszott, alkoholista, az utcán élő öregasszonyt, akiben csodálatra méltó módon épen maradt a bűnözővé vált fia iránti, mindent elsöprő anyai szeretet.

Miriam Margolyes
Miriam Margolyes
Két színész pedig egy-egy lelki-, illetve elmebeteg szereplőt alakít megrendítő hitelességgel. John Lloyd Fillingham Phryne szellemileg erősen visszamaradott, ám gyermeki szeretetéhségét megőrző, felnőtt unokatestvérét, Arthurt játssza több epizódban is, emlékezetesen. De a 34 epizód legnagyszerűbb kabinetalakítását talán egy új-zélandi színésznő, Danielle Cormack nyújtja. Van az egyik epizód egyik mellékszálában – mert az egyes részek igen sűrűek és többrétegűek – egy tízperces epizód, ami arról szól, hogy Janie, a gyámleány, akit Phryne Fisher a bűnözők karmaiból mentett ki, megszökik, hogy meglátogassa édesanyját, aki váratlanul feltűnik. Mi már látjuk, tudjuk, hogy az anya pszichopata, aki képtelen gondoskodni kamasz lányáról, de Janie segíteni akar neki, ezért keresi fel. Az említett jelenet hallatlan feszültségét az adja, hogy az anya a pillanatot úgy fogja fel, mintha minden, ami a múltjukban jóvátehetetlen, most rendbejött volna, és minden szeretetét a lányára önti, aki a nyomasztó helyzetből már menekülne, ekkor azonban az anyja bezárja az ajtót. Érezzük, hogy valami szörnyű dolog készül, ami azután be is következik. Egy krimihez persze hozzátartozik a baljós feszültség, ebben a jelenetben azonban a feszültség tisztán lélektani, nem bűnügyi természetű: inkább Bergmanra, nem pedig Hitchcockra hajaz. Krimikben ilyesfajta tíz percek egyáltalán nem szoktak lenni, s hogy ez olyan félelmetesen valóságosan hat, az elsősorban a nagyszerű Danielle Cormack érdeme; mellesleg a felvétel időpontjában 17 éves Ruby Reesé is, aki Janie-t alakítja (és aki ma, 25 évesen többszörös dráma- és forgatókönyvíró és rendező).

Ideje, hogy a címszereplő után tovább lépjünk a férfi főszereplő, Jack Robinson irányába, akit a legbársonyosabb basszbariton orgánummal rendelkező – és botrányosan jóképű – ausztrál színész, Nathan Page alakít. Kerwood könyveiben Jack sokkal súlytalanabb – bár így is nélkülözhetetlen – szereplő, mint a filmsorozatban. (Az írónő mindvégig együttműködött az általában jó okkal és mértéktartóan változtató forgatókönyvírókkal.) A filmen Phryne nem ugyanolyan vetélytárs nélküli főszereplő, mint a könyvben, mert rendkívülisége ellenére mindvégig a Jackkel alkotott páros alkotórészeként is érzékeljük őt. Mármost a krimi komolyságához elengedhetetlen, hogy egy profi nyomozó is legyen a képben. Jack Robinson nem a jóindulatú, megbízható, de fantáziátlan felügyelő típusa, aki szürke hátteret biztosít a műkedvelő főhős ragyogó intellektusának kiemeléséhez: ő kitűnő és okos nyomozó, aki ráadásul szintén a lehető legpéldásabb jellemmel rendelkezik (amiből persze munkahelyi konfliktusai is támadnak). Itt megint fennállna a sematizmus veszélye, ha felügyelő és magánnyomozó viszonyát nem tenné üdítően egyedivé egyfelől a két főhős mély és gyengéd, jóllehet beteljesületlen vonzalma, másfelől Page lenyűgözően precíz és érzékeny, ezerszínű játéka, no meg – Daviessel együtt – az összjátékukat átszövő finom humor és nagyszerű tempóérzék.

Hogy az általuk keltett erotikus feszültség miért nem vezet semmiféle kisüléshez csaknem 34 epizódon át, annak sokféle észszerű magyarázatát találjuk – persze az igazi magyarázat dramaturgiai természetű: mindvégig fenn kell tartani a feszültséget. Nem tagadható, hogy ennek érdekében néha csorbát szenved egy-egy szituáció hihetősége, az érzelmi „fejlődés” időnként körkörössé válik. Alapvetően azonban olyan sokféle impulzust kapnak egymástól, annyifajta összjáték zajlik közöttük, hogy igazán nem unatkozhatunk – már csak azért sem, mert közben tisztán bűnügyi szempontból is kitűnő és érdekfeszítő csapatmunkát produkálnak együtt.

Asleigh Cummings
Asleigh Cummings
Mint egy jó operettben – vagy számos operában –, a két főhős mellett egy második, köznapibb párt is találunk: Dotot, Phryne társalkodónőjét és Jack beosztottját, Hugh Collins közrendőrt, akik hosszan húzódó és bonyoldalmas házassági terveket követően – ennyit talán el szabad árulni – a 34. epizódban végre-valahára egybe is kelnek. Közülük Dot a kidolgozottabb, messzemenően rokonszenves figura, megint csak sok gyengéd humorral ábrázolva, akit egy szintén nagyon fiatal színésznő, az időközben Hollywoodba áttelepült, bájos Ashleigh Cummings alakít. Partnere (Hugo Johnstone-Burt) egysíkúbb jellem: maga a megbízhatóság és igyekezet, de Dot feletti atyáskodása eléggé nehezen viselhető – én például egészen biztosan nem mentem volna hozzá feleségül.

Nem mehetek bele itt az állandó vagy visszatérő szereplők részletes jellemzésébe, bár szívesen megtenném. Ezért csak felsorolásszerűen: az ideáltipikus és szenvtelen komornyik álorcája alatt bölcs és empatikus, ám harcra kész Mr. Butler (Richard Bligh), a dúsgazdag, prűd és korlátolt Prudence néni (Miriam Margolyes), aki azonban fejlődőképes és arany szíve van, a leszbikus és férfiasan öltözködő Dr. Mac (Tammy MacIntosh), Phryne orvosszakértője és legjobb barátnője, vagy két rendszeres segítője, Cec és Bert, a két munkásember (Anthony Sharpe és Travis McMahon) – egytől egyig szeretetreméltó, hús-vér figurák, amolyan dickensi alakok.

Fontos szereplői a sorozatnak a folyton változó és az ausztrál nagyváros és környéke korabeli életének szinte minden zugába bepillantást engedő színhelyek: a tengerparti üdülőhely, a síközpont, egy kereskedelmi hajó, vonat, cirkusz, autószerelő műhely, olasz étterem, egy nőmagazin szerkesztősége, színház, apácák által működtetett leánynevelde, rádióstúdió, luxusbordélyház, gyár, mulató, templom, idegszanatórium, teniszpálya, arisztokrata kastélyok és szalonok, lepusztult külvárosi utcák, amelyek egy gyerekbűnbanda „otthonául” is szolgálnak, divatház, futballpálya, temető, egyetem, filmstúdió, szőlőgazdaság, szálloda és játékbarlang, múzeum – az első epizódban még egy gőzfürdő is izgalmas pillanatok színhelyéül szolgál. Mindebből süt a város szeretete és az eredeti atmoszféra felidézésének igénye.

Mint említettem, a sorozat eltökélten képvisel emelkedett értékeket, amelyeknek középpontjában az emberi méltóság feltétlen és megkülönböztetés nélküli tisztelete áll. Ez ugyancsak nem a szokásos vezérfonala egy krimisorozatnak, legalábbis ilyen hangsúlyozottan nem. Én mégis úgy érzékelem, hogy a tolerancia és az empátia válfajait szinte katalógusszerűen felidéző sorozat mindennek ellenére nem válik unalmas prédikációvá, mert ha egyszerűsít vagy túlegyszerűsít is néha, mondanivalója sohasem hat kenetteljesnek vagy álságosnak; mert a számtalan szereplő, jók és bűnösök egyaránt, legtöbbször igényesen kidolgozott, jól egyénített alak; és mert, mint már említettem, finom humor, sokszor önirónia hatja át és teszi szeretetreméltóvá az egészet. Azt nem mondanám, hogy itt-ott nem csúszik be némi naivitás, mint például Cec és Bert, a két kommunista taxisofőr ábrázolásában: ők valami tragaccsal taxiznak egészen addig, amíg Phryne meg nem lepi őket egy új, jóminőségű autóval, ez azonban nem változtat ideológiai elkötelezettségükön. (Kerry Greenwood nyilván nem vizsgázott tudszocból az ausztrál jogi egyetemen, s így nem értesült arról, hogy egy viszonylag értékes termelőeszköz birtoklása nem egyeztethető össze a proletár öntudattal.)

Richard Bligh
Richard Bligh
Efféle apró bakik azonban semmiképp sem kezdhetik ki a rokonszenves és üdítő összképet. Voltaképpen mindössze egyetlen súlyosabb kifogás fogalmazódott meg bennem a Phryne Fisher-krimikkel kapcsolatban: az ausztráliai őslakosok szinte teljes mellőzése, ami éppen az egyéb hátrányos helyzetű csoportok oly széles körű bemutatása miatt válik feltűnővé. Az a helyzet, hogy – félek, nem tévedek – a 34 epizódban, tehát 30 órán keresztül, egy másodpercre sem tűnik fel fekete őslakos (bár életterük akkoriban valószínűleg még radikálisabban el volt különítve a fehérek életterétől, mint ma). Hogy ne érhesse szó a ház elejét, az egyik epizódban fontos és rokonszenves szerepet játszik egy őslakos (és az édesanyja), ő azonban nem ausztráliai fekete, hanem a Torres-szoros szigeteiről származó – tehát az óceáni típushoz tartozó, nem fekete – őslakos. Tudva azt, amit a mai Ausztrália őslakosokkal és menekültekkel kapcsolatos jelenlegi politikájáról és sokak gondolkodásmódjáról tudni lehet, nehéz nem arra gondolni, hogy az ausztrál közönség egy jelentékeny része nem óhajt feketéket látni egy effajta sorozatban, s az ABC így óhajtott az őslakosok ordító hiányának Szküllája és az üzleti szempontból figyelmen kívül nem hagyható közönség Kharübdisze között ellavírozni. Ami eléggé elszomorító gondolat; bár tévednék.

Az egész Phryne Fisher-sorozat azért mégsem érdemli meg, hogy ezzel zárjam a beszámolómat. Van ugyanis még egy jó hírem: a film zenéje is ugyanolyan remek, igényes és mívesen megmunkált, mint a színészi játék, a kosztümök vagy a helyszínek. Vonatkozik ez a nagyszerű főcímzenére, a jelenetek szellemes és feszültségkeltő aláfestő zenéjére és a részint újonnan felvett, részint a húszas évek eredeti felvételeiről bejátszott 34 különböző zárófőcím-zenére, amely sok esetben amolyan extra meglepetés, jutalom a néző számára. Hála Greg J Walker tehetségének.
Szerző: Malina János