Szőllősy András emlékest / Budapesti Zenei Hetek
2008.10.05.

Az 1921-ben született és tavaly elhunyt jeles magyar zeneszerző emlékére rendezett koncerten az Intermoduláció Kamaraegyüttes Szőllősy szinte teljes kamarazenekari életművét előadta Tihanyi László vezényletével. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

Cikkem címét Kárpáti Jánostól, a nagy magyar zenetudóstól kölcsönöztem, aki talán a legtöbbet tette Szőllősy András életművének elismertetésért. Arról van szó röviden, hogy a muzikológus 2003-ban publikált esszéje szerint Kurtág és Ligeti mellett ideje lenne, hogy Szőllősy is elnyerje a mester nevet, ráadásul Kárpáti ezzel mintegy egyenrangú helyet biztosítana neki a két másik, az egész világon immár elismert és népszerű komponista társaságában.

Szőllősy András
Szőllősy András
Ám ez nem egyszerű igény. Mert kétségtelen, hogy Szőllősy elég nagy hátránnyal indul, pusztán azért is, mivel szemben nagy pályatársaival, meglehetősen későn kezdte valódi zeneszerzői pályáját, eleinte inkább zenetudósnak számított, kiadta Bartók írásait, összeállította műjegyzékét, még 1943-ban megírta Kodály zenéjének esztétikai-filozófiai-lélektani elemzését, nagy tanulmányt jelentetett meg az akkor, azaz a negyvenes években zenekritikusként még meglehetősen elfeledett Péterfy Jenőről. És még sorolhatnánk. Zeneszerzőként pedig semmi érdemlegeset nem alkotott, kivéve néhány mára érdektelenné lett vokális művet, és pár igen érdekes filmzenét. Az önálló, immár nem alkalmazott zenéket szerző komponista megszületése 1968-ra datálható, ekkor írta a III. Concerto című már új szellemű opusát. Ha belegondolunk, hogy Kurtág ugyanebben az évben adta ki Magyarországon írt főművét, a Bornemisza Péter mondásai című concertót, nem is beszélve az ekkor már abszolút világhírű Ligetiről, láthatjuk, milyen lemaradással indult Szőllősy.

És ne feledkezzünk meg egy pszichológiai mozzanatról sem; Szőllősy ugyanis a gátlásos művészek táborába tartozott, akire felettébb illik Nietzsche itt most némileg átalakított mondása: az lesz a legjobb szerző, aki szégyelli, hogy szerző lett. Nos, a koncerten elhangzott egyik rádiós interjújában a komponista elmondta, hogy nem tartozik az exhibicionista szerzők közé, akik a jó értelemben vett magamutogatásból dolgoznak; ő soha nem akarta magát megmutatni, hogy „látva lássanak”. Az ilyesfajta introvertáltság nem kedvez a sikernek, sem külső, sem belső értelemben.

Tihanyi László
Tihanyi László
Az elsőként elhangzott szám rekviem volt, logikusan, hiszen Szőllősy tavalyi halálára is emlékezett a hangverseny. Ám maga a mű Igor Stravinsky távozására íródott. Szép ihletett muzsika, kiérezhető belőle hogy Szőllősynek Stravinsky volt a 20. század legnagyobb zeneszerzője, de bevallom, engem mindvégig zavart a zongora hangja, nem a kitűnő játékos, Eckhardt Gábor miatt, hanem mert valahogy nem illett bele ebbe a vonósokat és fúvósokat foglalkoztató együttesbe, amolyan se ütős, se melodikus hangszerként kezelve, kilógott a szövetből. Ugyanilyen össze nem illést éreztem a második szám, a Tre pezzi per flauto e pianoforte (Gyöngyössy Zoltán és Echhardt Gábor szép előadásában) hallatán, ráadásul itt pregnánsan kiderült, hogy Szőllősy még tényleg nem találta meg saját hangját a komponálás, azaz 1964 idején. A darmstadti megrendelésre írt kis kompozíció teljesen az akkor divatos és semmire sem kötelező, mondhatni arctalan nemzetközi „avant-garde” jegyében készült, maga a szerző sem volt nagy véleménnyel róla: „abban a korban mindenki ezt a fajta zenét írta, ha fölteszed őket lemezen egymás mellé, nem mondod meg, melyik Madernáé, melyik az enyém vagy Nonóé, minden darab egyforma volt.”

A harmadik szám, az 1973-ban komponált Musica concertante már a megtalált egyéni hang jegyében szólt, bár az első tétel erőszakos ostinatós lüktetése inkább valami felületes Prokofjev hatásra, semmint Stravinskyra emlékeztetett. Az igazán mély muzsikát a második lassú tétel hozza, ebben ott van már a kései Szőllősy mély rezignációja, nem is annyira bartókos, de sokkal inkább kodályos természetköltészete.

A műsor második részében a barát, Lakatos István versrészleteire komponált Töredékek gyönyörű előadásban hangzott el (Jónás Krisztina – ének, Balogh Enikő – brácsa, Gyöngyössy Zoltán – fuvola), a művet lezáró, bachi szellemben írt tizenkét fokú korál felejthetetlen maradt. És ezután következett a csúcspont, az 1993-as Elegia per dieci strumenti, az ütőhangszerek és zongora által nem zavart vonósok és fúvók csodálatos harmóniába összefonódó beszélgetése a Tihanyi László által tökéletesen vezetett Intermoduláció Kamaregyüttes pontos és mélyen átélt előadásában. Itt – különösen a darabot lezáró csodálatos korálban –megérezhettük, hogy miért tekintik sokan a harmadik mesternek Szőllősy Andrást.

Kapcsolódó cikkünk:
Csont András: A barátság folytatása / Vadim Repin és Kocsis Zoltán szonátaestje
Csont András: Szent elkötelezettség / Klenyán Csaba: Magyar klarinétantológia 5. rész
Malina János: Jogvédett fantomok / Wiedemann Bernadett dalestje

Szerző: Csont András
Helyszín:  MTA Kongresszusi terem,  Időpont:  Szeptember 29.
Megítélt támogatás: 8 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A Budapesti Zenei Hetek 2008 megrendezésére