Nem volt olyan rég, hogy kultfilmet rendezett ez a két új-zélandi zseni, erre most még annál is jobb sorozatot forgattak belőle. Ki látott még ilyet?! Remake-kultúra már a tévében is van, s legalább olyan színvonaltalan, mint Hollywoodban: sorra készülnek az érdektelenebbnél unalmasabb újrázások klasszikus filmekből, a Hétköznapi vámpírok mégis rá tudott ígérni sorozatként arra, amit filmként nyújtott. Pedig az se volt kevés: Taika Waititi és Jemaine Clement az elmúlt évek legeredetibb vámpírvígjátékát hozták tető alá 2014-ben, és ezen mit sem csorbít az a szomorú tény, hogy mostanában csak elvétve örülhettünk eredeti vámpíros tartalmaknak.

 

Egyszerű, de kimeríthetetlen poénforrása van a filmnek, a magyar cím le is lövi: az öröklét alapvetően unalmas, a 21. századra a vámpírok ugyanolyan hétköznapi, kétbalkezes életet élnek, mint mi, földi halandók. Ki mosogasson el, ha már öt éve állnak mosatlanul a véres edények? Hogyan öltözzenek fel az esti bulira, ha nem látják magukat a tükörben? Egyáltalán: hogyan bulizzanak, ha még egy kocsmába is úgy kell beinvitálni őket?

 

Az ötlet amúgy Polanskié, ő vitte be a banálist a vérszívók gótikus életébe még a Vámpírok báljában, de ez a stíl mostanában kifejezetten divatos lett. Jarmusch például valamiféle kúrálhatatlan melankóliát látott meg az öröklét hétköznapjaiban, a vérellátás mindennapos – a Halhatatlan szeretőkben kifejezetten melós – rutinjában. Waititiék ennél szerencsére vidámabb lelkületűek, nekik poén az, hogy ódivatú, középkorból itt ragadt grófok, hadvezérek és cigánylányok ténferegnek fogalmatlanul a modern világban, s ha spamlevelet kapnak („Küldd tovább 10 embernek, vagy meghalsz!”), netán hibaüzenetet a Mailer Daemontól, azt hiszik, megátkozták őket, s menten végük.

 

Utóbbi már a sorozat, méghozzá a második évad egyik legjobb poénja, de az igazi vicc mégis az, hogy a sorozat megismétli a bravúrt: nem elég, hogy jobb lett, okosabb, kerekebb, mint a film, de évadról évadra is erősödni tud, és szintet lépni. Pedig azt hinné az ember, és azt hitte maga Waititi is, hogy ez egyszer használatos poén, ötperces standup-szám, amit először egy félórás kisfilmben sütöttek el, majd kicsit több pénzből improvizáltak még rá (jó) pár poént egy mozifilm erejéig, és amikor Clement azt javasolta, forgassanak belőle sorozatot, volt, aki hülyének, de a többség inkább csak simán kapzsinak nézte. Mi másért akarna lenyúzni még egy bőrt a vámpírokról, ha nem pénzért?

 

Waititi végül beadta derekát, de mivel őt ez a film egészen Hollywoodig katapultálta, és ott már rendezőként is szupersztárrá vált, exkuzálta magát a sorozatból. Pár részt dirigált csak (azt is az első évadban), amúgy átadta a stafétát Clementnek, aki bizonyította, van még vicce, nem is egy, nem is kettő, amit el tud sütni a témában. És hogy ezek között filmtörténeti jelentőségű is akad, az már tényleg a pofátlanság netovábbja. Márpedig az túldicsérhetetlenül frappáns húzás, hogy új vámpírfajt talált ki Clement, az energiavámpírt, aki úgy szív le embert és vámpírt egyaránt, hogy halálra untatja őket. Ilyen kibírhatatlanul unalmas embert, akinek nem lehet menekülni a fárasztó sztorijai elől, mindenki ismer, és egy olyan sorozatban, amely egyébként is a földre rántja le a vámpírok mítoszát, a kínosan ismerős valóságra alapozni egy új vámpírfajt, mit mondjunk, kimeríthetetlen poénforrás.

 

És hát a többiek se olcsó utánzatai a filmbeli párjuknak: javított, kettőpontnullás verzió mind, egytől egyig. Laszlo, a macsó és a szerethetően cinikus Nadja házas duettje tálcán kínálja magát, hogy megmutassák, min mehet félre egy sok évszázados házasság, és hogyan találhatnak mégis vissza egymáshoz a szerelmesek. Kedvencem az Ottomán Birodalom egykori hadvezére, Nandor, a Rettenthetetlen, aki kényeskedő rettegővé öregedett úgy, hogy észre sem veszi, mekkora papírkutya. Szolgát, pardon, familiárist is tart, a mexikói Guillermót, aki szintén vámpír szeretne lenni (példaképe Antonio Banderas az Interjú a vámpírral-ból). Kettejük kapcsolata adja a sorozat szívét-lelkét, miután kiderül, hogy Guillermo a vámpírvadász Abraham Van Helsing leszármazottja, de ő kitart korábbi vágya mellett: vámpírölőként is inkább vámpír lenne. Egzisztenciális krízis a javából, ráadásul a kettősükben ott van az is, hogy milyen egy kapcsolatban megtűrtnek, megalázottnak lenni, mégis ragaszkodni hozzá a végsőkig (a parancsolgatáshoz szokott Nandornak esze ágában sincs vámpírrá változtatni Guillermót), és az ebből fakadó kesernyésség jól áll az amúgy hebehurgya, totálisan abszurd hangvételű sorozatnak.

 

Történetelvűbb, ezért is jobb a második évad, az egyébként szitkomlogikát követő sorozat itt már végigfűzi a szálakat, köztük Clement másik legjobb ötletét, a vámpírtanács támadását, amelyben híres színészek játsszák újra híres vámpírszerepeiket, így Tilda Swinton (Halhatatlan szeretők), Danny Trejo (Alkonyattól pirkadatig), Evan Rachel Wood (True Blood), és persze Wesley Snipes (Penge), aki Skype-on jelentkezik be a konferenciára, amelyen elítélik vámpírgyilkosságért hőseinket. A Hétköznapi vámpírok már filmként is nagy hangsúlyt fektetett rá, hogy vámpírfilm-paródiaként is pazar legyen, de a sorozatban még több lehetőség van utalgatni, kiforgatni, és persze sztárokat cameóztatni. Az új évadban közönségkedvenc a Hatodik érzék kisfiúja, aki felnőttként, és kerge zombiként tér itt vissza, és Mark Hamill, azaz Luke Skywalker, aki felismerhetetlenre maszkírozva igyekszik revansot venni egy megbocsáthatatlan sérelemért (elmaradt lakbér) a fukar Laszlón.

 

A sorozatban két évad után is bőven van még kraft, folyamatosan bővül a mitológia, a hétköznapiság szűrőjén bármely fantasztikus lényt, zombit, kísértetet, nekromantát, vagy Fekete Pétert, a kecskét is vicces átereszteni. A Hétköznapi vámpírok formailag is egyre leleményesebb, a manapság divatos egykamerás szitkomokat, amiket rázkódó kézi kamerával forgatnak, úgy parodizálja, hogy egy dokumentumfilmes stáb követi a vámpírjainkat, akiket gyakran felzabálnak, leütnek, vagy a kút mélyére dobnak természetfeletti lények, ők mégis rendíthetetlen gyalogkakukként kelnek fel onnan és filmezik tovább a vámpírokat.

 

Ezt a kitartást érezni és annak gyümölcsét lehet learatni a sorozatban is, amelyről senki se gondolta, hogy szükség lenne rá, aztán tessék, itt van, és nemcsak felülmúlta a filmet, de az év kihagyhatatlan vígjátékává érett. 

 

A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.