Beszélgetés Zoltán Gáborral
2020.07.20.

Az Orgia és a Szomszéd után sejthető volt, hogy a témát nem merítette ki. Egy kimetszett év, 1944 – az akkor megjelent versek alapján. Különleges vállalkozás, „frivol ötlet”, hogy egy ebben a formában soha meg nem jelentethető kötet mit mutat a korról, az irodalomról, a kultúrpolitikáról. Mi az öröksége a „megbilincselt költészetnek”? MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Revizor: A Szép versek 1944 esszékötet, versnapló, ami nagyon sok megközelítésből olvasható. Sajátos lírai gyűjtemény, kordokumentum, egyetlen év verseken keresztüli optikája. Számodra melyik volt a kiindulópont?
 
Zoltán Gábor: Mindegyik olvasat benne van, de én a keletkezése felől tudom értelmezni: egyszerűen kinőtt az előző könyveimből. Az antológia az Orgiával is összefügg, de a Szomszédban konkrétan felvetem a Szép versek 1944 összeállításának ötletét. Igazán frivol ötlet, hisz a maga idejében nonszensz lett volna egy ilyen kötet létrejötte. Ezzel a képtelenséggel szembe menve raktam össze a könyvet, ami nem a képtelenség cáfolata, inkább a képtelen körülmények aprólékos bemutatása.
 
Zoltán Gábor
Zoltán Gábor
R: Mennyiben zárja le az előző könyveket?
 
ZG: Igazából nem zárja le. Több irányban nyitva marad a téma. Érdekes lenne például az 1945-ös Szép versek, hiszen ’44-gyel nem záródott le semmi. Az Orgiában azt látjuk, hogy az abban szereplők mit cselekszenek, de az elbeszélő abba nem nagyon avat be, hogy mit gondolnak. Egyebek mellett versek is keringhettek a fejükben, minthogy az általam megírt nyilasok egy része olvasó ember volt. 1944-ben rengeteg vers született, és bármilyen elképesztő, még decemberben is nyomtattak lapokat, bennük a friss versekkel.
 
R: A kor számos irodalmi, generációk közt feszülő, politikai ellentététét bemutatod a verseken keresztül. Voltak, akik publikáltak, mások halálmenetben írták utolsó verseiket. Mit mutatnak ezek a versek az általad kimetszett évről? 
 
ZG: Sokat lapozgattam mintaként egy 1990-es Szép versek kötetet, ami önmagában is nagyon érdekes. Ha megnézzük, mennyire különböző világlátású és képességű szerzők szerepelnek az antológiában, alig különbözik a ’44-es állapotoktól. Színes a paletta, széles a merítés. Az én válogatásom abban tér el a hagyományos Szép versektől, hogy olyan szövegeket is beválogattam, amelyek nem jelentek meg akkor nyomtatásban, de tudható, hogy abban az évben keletkeztek. Sokfélék voltak a költők, és sokféle élmény érte őket. Ugyanakkor a könyv dokumentuma annak is, hogy az emberek, ezen belül a magyar költők hogyan értelmezték a világot. Hogy mennyiben határozta meg őket a magyar kultúra. Ebből a szempontból vált nekem is fontossá az a Blake-től származó mottó, amit Weöres Sándor tett 1944-es versciklusa elé: „A megbilincselt költészet megbilincseli az emberiséget.” Az, hogy az emberek vad dolgokat csinálnak, részint az ösztön-késztetéseiknek, részint a kultúrájuknak tulajdonítható. Például a „megbilincselt költészetből”, amit a múltból örökölnek, és amit folytatnak. Ez veti őket mindenféle kényszerűségekbe is.
 
R: Az antológia a versek kapcsán beszél nemzetről, kultúráról, hazaszeretetről, költőkről. Érzékenyen feszegeti a mát is, azt, hogy mit jelent a nemzet, a kultúra fogalma, kik férnek bele a ma kultúrpolitikájába. Reflektálás a mostani kultúrpolitikára is?
 
ZG: Semmi nem zárult le, minden ugyanúgy megy tovább. Ottlik egy helyen azt írja, hogy elhallgattunk, az irodalom elhallgatott 1944. március 19-én. Szép, de nem teljesen igaz, hiszen Márai, Illyés, Örley hallgatott ugyan, de sokaknak eszébe sem jutott, hogy hallgassanak, sőt teli torokból énekeltek. Ottlik róluk nem vett tudomást, nemlétezőknek tekintette őket, a Szabó Dezsőket, az Erdélyi Józsefeket, a Wass Alberteket. Ez a tisztelőik számára sértő. Egy több évtizedes sértés. Most revansot vesznek, és kipakolják a nemzeti kultúrából Ottlikot és társait.
 
R: A személyesség, ami a Szomszéd egyik vezérfonala, burkoltabban, de itt is folyamatosan jelen van. Amikor Radnóti Miklós és Sík Sándor hitéről írsz, talán a te katolikus neveltetésed, későn megtudott zsidóságod, a hitedben való kétségeid is jelen vannak.
 
ZG: Ez is egy minta. Az istenhit, azon belül a kereszténység, a katolicizmus mintáin keresztül gondolom el a világot. Ebből nem lehet kibújni.
 
R: Lázadsz is. A Szép versek 1944 is lázadás?
 
ZG: Ha az ember belenő egy gondolatrendszerbe, nemcsak arra van lehetősége, hogy kényelmesen berendezkedjen abban, hanem arra is, hogy felfedezze az ellentmondásokat, a töréseket. Hogy konfliktusokba kerüljön. Hogy megértse és átélje mások konfliktusait.
 
R: Valamiért nagyon fontos szerepet adtál a dátumoknak, minden szereplő mellett ott vannak a születés és halál időpontjai, sűrű lett vele a könyv. Viszonyítások is ’44-hez képest. Miért volt ez ilyen fontos? 
 
ZG: Ezek a költők bele voltak vetve a saját idejükbe, ebben az időszakban hozták létre életművüket, sok mindent meghatároznak a születési, halálozási időpontjaik. De azt is tanulságos megnézni, ki hol született vagy halt meg. Például az 1944-ben alkotó költőnők közül legkeletebbre, Debrecenben Szabó Magda született. Némileg férfi-világ volt, vagy ma is az. A Gyepűfüzesen született Hajnal Anna viszont a legnyugatabbra született minden akkori magyar költő közül. Budapest persze közben centruma volt az akkori irodalomnak, itt még költőnővé válni is könnyebb volt valamivel. Természetesen elég sok negyvennégyes vers szól erről a városról, de a Budapesten alkotó költők nem feledkeztek meg az ország többi részéről. Szabó Lőrinc egyik versének a sora – „Erdélyt látom és a Balatont” – ami fejezetcím is a könyvben, egy bombázást ír le. De miközben a költő a pasaréti erkélyéről szemléli a támadást, ez a két megszentelt táj jut eszébe. Egyébként meghökkentően sok vers íródik '44-ben a Balatonról. Többnyire a természeti táj szépségét, nyugalmát idézik fel, a rendet, amelyhez vissza lehet térni.
 

R: Weöres Sándor nem csak a kötet mottóját adja, centruma is a kötetnek. Ez a személyes vonzódásodból alakult így, vagy valóban kiemelkedik a korszakból?
 
ZG: A Magyar Rádióban, ahol sokáig dolgoztam, tizenkilenc évesen az első munkám A teljesség felé egy szabad adaptációja volt. Amikor színházat csináltam, a legsikeresebb produkciónk (Kapuk), amivel több országban is jártunk, erre a műre épült. Amikor fiatal színészeket tanítottam, kiindulópontnak végig ott voltak Weöres szövegei. Ő mindig velem van valahogy. Így aztán nem tudom, hogy a belső késztetésem miatt van-e, hogyha kiterítem az 1944-ben íródott verseket, akkor azok között sok fontos és szép verset látok, de érzek közöttük egy másik minőséget, a weöresit, ami minden másnál erősebb, fontosabb. Nem szorítja ki a többieket, hanem kiemelkedik közülük. 
 
Éveket töltöttem ezekkel a '44-es versekkel, meggyőződtem róla, hogy gazdag a kínálat, értékes alkotások születtek, ám ezek között külön kategóriát jelent, amit Weöres Sándor csinált. Véletlen vagy sem, de egész életművének olyan alapművei, mint a XX. századi freskó vagy A teljesség felé, '44-ben íródtak. Az is fontos, hogy abban az évben keletkezik az Eidolon, később címén Az áramlás szobra, ami három évvel később óriási konfliktusok kiindulópontja lett. Egyszerre támadták őt miatta a legkülönfélébb irodalmi irányzatok kritikusai, és a pályatársai egy része.
 
R: Korábbi két könyved fogadtatása nagyon vegyes volt. Most is darázsfészekbe nyúlsz, hiszen nagyon máshonnan nézed ezeket a verseket, amikor erősen megmutatják mindazt, amit „örökségként” viszünk tovább.
 
ZG: Úgy látszik, képtelen vagyok biztos ösvényeken haladni. Ezek olyan könyvek, amiket, ha józanul mérlegel az ember, tudja, hogy nem lenne szabad megírni. Tényleg a bőrömet vittem a vásárra velük. De közben azért irányult felém némi megbecsülés és szeretet is, és éppen ezek miatt a munkák miatt. Hátha most sem lesz másképp.
Szerző: Marton Éva
Címkék: Zoltán Gábor